Egy prágai asszony mindkét egymást követő diktatúrának áldozata volt, és nem tartotta egyiket sem jobbnak a másiknál. Az Európai Bizottság két héttel az ő halála után zárkózott el attól, hogy a kommunizmus bűneinek tagadása vagy kisebbítése is legyen tilos. (Forrás: Metazin)

„Napjainkban, az egykori nácikkal ellentétben, semmiféle megbélyegzés nem sújtja azt, aki korábban kommunista párttag volt” – állapítja meg Michael McDonald az American Interestben egy olyan könyv kapcsán, amely az elmúlt negyven év során három kiadást ért meg Amerikában.

Címe: Kegyetlen csillagzat alatt, szerzője, a Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen prágai Heda Margolius Kovály 1941-ben a prágai zsidóság soraiban a łódźi gettóba került, majd Auschwitzba, ahol egész családja odaveszett. Férje szintén megjárta a táborokat, és kommunista lett, sőt magas tisztségbe került, végül az antiszemita kampánnyal kísért Slánský perben 1952-ben halálra ítélték és kivégezték. Felesége és gyermeke lidérces éveket élt meg, majd 1968-ban, amikor a Varsói Szerződés csapatai véget vetettek a demokratikus politikai változásoknak, külföldre menekült, és csak 1996-ban tért haza. 2010 decemberében hunyt el Prágában, kilencvenegy éves korában.

Könyvéről Clive James, a híres ausztrál író is megemlékezik világirodalmi esszégyűjteményében, éspedig azzal a megjegyzéssel, hogy ha egyetlen könyvet kellene olyasvalakinek a kezébe adni, aki meg akarja ismerni a huszadik század szörnyűségeit, akkor Heda Margolius Kovály művét ajánlaná. McDonald is elragadtatással ír a könyv szörnyűségeiről és szépségeiről, majd felteszi a kérdést, hogy vajon Európában a kommunizmus miért számít mindmáig szalonképesnek.

A könyv egyetlen különbséget lát a két rendszer között: a kommunisták olyan ideológiára hivatkoztak, amely közel állt az úgynevezett közös haladó hagyományhoz. Ezen az alapon igazolták a sztálini korszak rémtetteit a nyugati baloldaliak, de McDonald Martin Malia történész keserű szavait idézi: „Nagy bűntettekhez nagy eszme kell.” Raymond Aron, a nagy francia filozófus ugyanerről azt mondta, hogy „különbség van az eleve szörnylogikájú filozófiák, illetve a szörnyeteg értelmezést lehetővé tevő filozófiák között”. Ha így van is, ez a különbség csak az eszmékre nézve érvényes, a nevükben elkövetett gonosztettekre már nem. A kommunista bűntettek tetteseit azonban nem állították nürnbergi típusú bíróság elé.

Heda Margolius Kovály kitér rá, hogy a népirtás fogalmát a nemzetközi szerződések csak az etnikai, nemzeti vagy vallási csoportok elleni tömeggyilkosságokra nézve határozták meg. A Szovjetuniónak sikerült elérnie, hogy kimaradjanak a definícióból a gazdasági, társadalmi és politikai csoportok, és ezáltal a kommunizmus bűneit ne lehessen népirtásnak nevezni. Ez azonban megváltozhat – reménykedik McDonald.

Csakhogy erre nem sok jel mutat. Hat közép-kelet-európai ország, köztük Csehország és Magyarország hiába kérte az Európai Bizottság támogatását ahhoz, hogy a nácizmus bűneinek tagadásához hasonlóan a kommunizmus bűneinek tagadását is tiltsák meg. A bizottság 2010. december 22-én (tizenhét nappal Heda Margolius Kovály halála után) terjedelmes tanulmányban hárította el a kezdeményezést, mivelhogy az Unióban ez ügyben nincs egyetértés.

McDonald elismeri, hogy olykor jobb a megbékélés: például ez volt a helyzet Dél-Afrikában: ott a békét nem lehetett volna az igazsággal összeegyeztetni, s értelmes dolog volt a jövőt a múlt elébe helyezni, ahogy az ottani igazságtételi és megbékélési bizottság tette. Franciaországban viszont egészen az idei év elejéig utca viselte egy helyütt Pétain marsallnak, a náci kollaboráns vichyi rendszer vezetőjének nevét. Mert a közvélemény csak a legutóbbi harminc évben vetett igazán számot a történtekkel (sőt, mint a Metazinból tudható, mindmáig sokan a feledés pártján állnak).