Lőrinc László cikke

A rendőr megállítja az autót és kéri a forgalmit. A sofőr közli, hogy nincs. Mire a felesége megszólal: „Ne hallgasson rá, rendőr úr, összevissza beszél, tök részeg.” Valahogy úgy védte meg az iskolát Dr. Siposs András pedagógus (Már megint a pedagógusok…? Népszabadság, június 13.) Milicz Ákos vádjaival szemben (Mi a baj a diákjogokkal? Népszabadság, május 21.), mint a feleség a férjet a fenti ismert viccben.

Milicz Ákos – az Országos Diákjogi Tanács leköszönt elnöke – azt állította ugyanis cikkében, hogy az iskolák nem tartják tiszteletben a diákok jogait. Erre Dr. Siposs András azzal válaszolt, hogy a diákjogokkal csak az iskolát manapság ellepő nagyszámú, tanulni nem kívánó diák takarózik. Hiszen – így ő – régen „nem volt szükség különleges jogvédelemre”, Eötvös Loránd vagy Öveges József nem sértette meg a diákok jogait, mert akkoriban tanár és diák célja közös volt: a tanulás. Tán „legyen szabad néha felgyújtani az iskolát? Megverni a tanárt? Milyen gyakorisággal?” – teszi fel a kérdést Dr. Siposs.

Kínos. Ugyanis vagyunk egypáran tanárok, akik úgy gondoljuk, diákjogok pedig igenis vannak, s ezeknek semmi közük az iskola felgyújtásához. Nem kívánom a vázolt idill-lel szemben felhozni a szépirodalom szubjektív tanúságtételeit az egykori nádpálcás „matulákról” (Móricztól Ottlikig), elég talán, ha egy „történeti forrásra” hivatkozom: a kis Karinthy Frigyes gyermekkori naplójára, melyből kiderül, milyen folyamatos lelki „szekírozásoknak” volt kitéve még ez a különben zseniális gyerek is, egy amúgy kitűnő iskolában. Milyen lehetett akkor a gyenge képességűek sorsa? Persze diákjogokról akkor még nem beszéltek. Nem beszéltek a nők jogairól sem a középkorban, de hát minek is beszéltek volna – mondhatnánk Dr. Siposs Andrással –, hiszen a trubadúrok nem sértették meg őket, ahogy az emberi jogokat sem kellett akkoriban kodifikálni, mert igazságos Mátyás nem gondolt alattvalói meghurcolására. A jogoknak ilyen megközelítése kissé anakronisztikusnak tűnik manapság. Ha volt valami értelme az elmúlt keserves európai évszázadoknak, akkor az éppen az volt, hogy az emberek (állampolgárok, nők, gyermekek, kisebbségek stb.) jogait mind pontosabban körülhatárolták, és hogy kiépült ezek intézményes védelme is az alkotmánybíróságoktól kezdve az ombudsmanokig. A diktatúrák persze próbálkoztak azzal, hogy a jogokat az ő értelmezésük szerinti „kötelességek” teljesítésének függvényében adagolják (vagyis megvonják), de történeti léptékben ez az irányzat kudarcot vallott.

A diákjogok fogalmán nem olyan „jogokat” szokás érteni, melyek adhatók és megvonhatók az iskolák hatáskörében (pl. szabad vagy nem szabad labdázni az udvaron), hanem azokat a deklarált jogokat, melyek a felnőtteket is megillető szabadságjogokból vezethetők le. Így például a diákoknak (is) joguk van a véleménynyilvánításhoz, leveleik és visszaélésre alkalmas adataik, családi körülményeik titkosságához, tulajdonukhoz, mindezek által és legfőképpen pedig személyes méltóságukhoz, ahhoz, hogy iskolai előmenetelüktől, öltözködési stílusuktól, származásuktól vagy családi körülményeiktől függetlenül emberként tiszteljék őket. Ahhoz, hogy tartózkodjon az iskola a nyilvános megszégyenítéstől, a durva megfélemlítéstől, a fizikai bántalmazástól. Az iskola megteheti, hogy házirendjében megszabja a viseletet, de nem tilthatja senki azt, amit a házirend enged. Dr. Siposs kitiltaná az iskolából a „fülbevalót, körömlakkot, holdjáró cipőt” stb., mert az „iskola nem divatbemutató”. Ez bizony nagy igazság. Bár az utca sem az, mégsem ütközik meg senki azon, ha egy tizenhét éves ember fülbevalót visel. A magukat még csak keresgélő kamaszok számára a viselet szinte egyéniségük „meghosszabbítása”, az ezt célzó támadások őket magukat érik, ahogy ez szüleik (nagyszüleik?) hosszú haja esetében is történt. Lehet egy diák ruhája az én megítélésem szerint ízléstelen vagy groteszk (de még mennyire!), mégsem hiszem, hogy -– a házirend betartatásán túl – jogom lenne a saját ízlésemet tenni normává az ő számára. Az ugyanis neki lesz ízléstelen.

Persze kollégáim sokasága mindezt nálam jobban tudja. De, valljuk be, még annak sem könnyű a sajátos hatalmi helyzetben, a mindennapi feszültségek közepette mindig tekintettel lenni a fenti szép elvekre, aki mindezt így gondolja. (Ezért is van szükség arra, hogy a diákoknak iskolai fórumuk legyen sérelmeik elpanaszolására.) Ráadásul Dr. Siposs András cikke arra figyelmeztet, hogy koránt sem mindenki gondolkodik így. Erről tanúskodnak a mai gyerekek helyenként szívszorító írásai is, melyek az Iskolakép c. folyóirat előző számában jelentek meg. (Egyes szerzők nevük és iskolájuk nevének elhallgatását is kérték…)

Az iskolában megfelelő fegyelemre, munkaerkölcsre van szükség, ez nem vitás. Ennek elvárása azonban nincs ellentmondásban a diákjogok tiszteletben tartásával. (És fordítva is igaz: elvben lehet egy iskolában teljes anarchia, miközben nap mint nap sértik meg a diákjogokat az ideges tanárok vagy egymás jogait a diákok. Ennek megakadályozása is az iskola dolga.) Nem arról van szó, hogy ne lennének olyan diákok, akik a jogos tanári fellépéssel szemben pimasz módon „jogaikra” hivatkoznak. Ez persze helytelen, de teljesen más lapra tartozik. A valódi jogok megsértése nem alkalmas a viselkedési problémák kezelésére. Sőt, ott, ahol a fenti jogsértések meghonosodnak, olyan légkör alakul ki, mely válogatás nélkül nyomaszt minden diákot, és éppen a szorongó, introvertált, csendes gyerekek sínylik meg igazán, nem a csibészek.

Azt gondolom, hogy a diákjogok tiszteletben tartása nem engedmény az iskolák részéről valamiféle „ellenféllel” szemben. Ellenkezőleg, éppen az iskolának érdeke, mert csökkenti azokat a diákindulatokat és –frusztrációkat, melyek fegyelmezetlenségben manifesztálódnak. És mert valóban azon együttműködést könnyíti meg, melyet Dr. Siposs András is szükségesnek tart.

Lőrinc László

(A cikk – miként a hivatkozásokból is látható – vitacikként íródott.)