A Kolibri
Színház vezetése azért, hogy tesztelje új előadását, az esti főpróbára
meghívott középiskolai tanárokat, akik a radikális szélsőjobb
megjelenéséről beszéltek. (Népszava, 2010. január 18.)

Helló, náci! címmel péntek délelőtt előbb egy jó
nevű zuglói gimnázium osztálytermében, este pedig egy Andrássy úti
pincében mutatták be a Kolibri Színház legújabb darabját, melyben egy
utcai összecsapás után Rudit, a tizenhét éves, német neonácit és Jant, a
fiatal lengyel vendégmunkást – pillanatnyi helyhiány miatt – ugyanabba a
fogdába zárják. A Kolibri vezetése azért, hogy tesztelje az előadást,
az esti főpróbára meghívott középiskolai tanárokat, akik a radikális
szélsőjobb megjelenéséről beszéltek. Volt, aki arról, hogy
középiskolájában már listázzák a zsidó gyerekeket, és aláírást gyűjtenek
azért, hogy hagyják el az iskolát.

A Helló, náci!-t a Kolibri igazgatója hat éve Halléban,
a német gyerekszínházi műhelyek éves vándorfesztiválján látta. A
bemutatókhoz olyan beszélgetéseket is szerveztek, amelyekre
szociológusokat, szociális munkásokat, politikusokat, közéleti embereket
hívtak. A Helló, náci! az egyik legjobb előadás volt. A darabot azonban
a szerző álnéven (Monoblock) publikálta, félt ugyanis az
atrocitásoktól.

A péntek esti,
tanároknak tartott főpróba előtt a Helló, náci! rendezője, Tóth József
azt mondta, fölmerült bennük a darab magyarítása. Hogy a német–lengyel
ellentét helyére a magyar–cigányt tennék. Vagy a magyar–szlovákot, ám
végül arra jutottak, jobb mégis, ha a történet nem nálunk, hanem
Németországban játszódik.

A zuglói
gimnáziumban a német őrszobát a 11/d osztályában, a 213-as teremben
állították fel. Rácsos padozat, egy asztal, két átlátszó plexiszék, a
padozat két széléhez egy-egy hosszú láncú bilincset rögzítettek. A
Kolibri Színház immár harmadik éve mindig ugyanennek az osztálynak
mutatja be legújabb osztályterem-előadását. Jelen volt még a darab
rendezője, a Kolibri színházpedagógusa, a 11/d osztályfőnöke és a
gimnázium néhány tanára. A Helló, náci! szövege időnként brutális, ám
szóhasználata a magyar középiskolások számára nem idegen. A diákok jól
öltözöttek, cigány tanuló láthatóan nincs. A színházpedagógus a tanulók
reakcióját figyeli, az iskola médiapedagógusa pedig az előadás utáni
beszélgetést vezeti. A 11/d a Helló, náci!-t jó ideig úgy tárgyalja,
mint egy színművet. Aztán az egyik lány azt mondja, a nácik a maguk
módján jót akarnak, és amikor az újságíró megkérdezi, vannak-e nácik
Magyarországon, azt válaszolja, rossz a kérdés, mert nálunk radikálisok
vannak jobb- és balszélen is. A konszolidált 11/d végül abban állapodik
meg, hogy a magyar radikálisoknak valami bajuk van az élettel, ezért
hibáztatni kell valakit, bűnöst kell keresni, és ha másokat hibáztatunk,
akkor talán könnyebb. És még barátokat, bajtársakat is szerezhetünk –
mondta az egyik diáklány.

*

„– Helló,
polák!

– Helló,
náci!

– Kurva büdös van idebent.
Lengyelszag… Kérsz szappant? Lengyel szappant. Tudod, miből csinálják a
lengyel szappant? … És pattanj föl arról a székről, az a németeknek van
lerakva… Ül, fekszik, ugat!… Nem láttak ezek még széket. Ezek
barlangokban laktak odahaza… Nem kelletek ti itt senkinek. Húzzatok a
fenébe… Örüljetek, hogy nem gyújtottuk fel a koszos putritokat… Csak
húzzatok szépen a faszba, annyit akarok. Ez itt Németország. Itt
németeknek van munka. Ha melózni akarsz, húzzál szépen haza a tetves
Lengyelországba, ott melózzál. A németeknek nem jut munka! A munkát
vérségi alapon kell szétosztani. Legyen végre vérségiesség… A becsületes
német vállalkozó nem tudja kifizetni az emberét, és tönkremegy,
miattatok. Az egész világ ide jár, hozzánk, németekhez. Elszedik a
pénzünket, elszedik a munkánkat… Ti vagytok a város szégyenfoltjai.
Mindenki ezt mondja. Eltörlünk benneteket… Ez itt egy nemzeti önvédelem,
ha nem jöttetek volna még rá. Hogy a németek türelme is véget ér
egyszer… Mit gondolsz, hülyegyerek, miért­ nem állt meg a
zsarukocsi, amikor először arra járt? Hát mert arra vártak, hogy mi majd
szépen lerendezünk benneteket. És csak azután avatkoztak volna be… Ez
itt Németország, itt német törvények uralkodnak… a zsidók évente
egymilliárdot húznak ki azokból a töketlen berlini szarzsákokból.
Berlin, Berlin. Az már nem is Berlin, hanem Ankara-alsó… azok meg úgy
szaporodnak, mint a … nyulak… Még büszke sem lehetek arra, hogy német
vagyok, mert azért meg börtönbe csuknak. A bőrünket adjuk azért, hogy
nektek jobb legyen. Ez van, és kész… (részletek a Helló, náci!
előadásából)

*

Péntek este, elmúlt nyolc óra, a Helló, náci! előadása
véget ért, és a meghívott tanárok mintegy harmada vállalta azt, hogy
beszél. A színházpedagógust az érdekelte, szerintük
vállalható-e­ a Helló, náci! osztálytermekben való
bemutatása.

Középkorú férfi tanár:
„Igen, de ez nagy mértékben függ az iskolától és a gyerekektől.
Tekintettel arra, hogy abszolút érezhető a cigány, a zsidó és a szkinhed
tanulók közötti ellentét. Az is kérdés, hogy ki milyen lelkülettel nézi
a darabot és esetükben a hangsúlyok hova tolódnak.”

Gimnáziumi etikatanár, negy- ven év körüli: „Zavar az
előadás vége. Azt hittem, a neonáci fiú meg fog törni. Bár a mai
valóságot nézve lehet, hogy az volna a hazug. A mi gimnáziumunkban úgy
derül ki valakiről, hogy masszív jobboldali, hogy iskolai szekrényére
jeleket, szimbólumokat rak vagy a pólóján visel olyan feliratot,
általában angolul. És elméletük vannak arról, mit kellene tenni a
cigányokkal.”

Diáklány: „Hiába van a
darabban egy lengyel vendégmunkásról szó, Magyarországon mindenki a
kisebbségre fog gondolni. De mit üzenhet a darab akkor, ha a kisebbség
összeveri a magyarokat? Az én általános iskolám olyan volt, hogy
leköpött egy alsós. Igen, egy kisebbségi. És ki ver meg kit, ha a Helló,
náci!-t olyan osztályban mutatják be, ahol a harminc tanulóból tizenöt a
kisebbségi, és a magyar szülők üzleteit a kisebbség veri
szét?”

Középkorú pedagógusnő: „Van
olyan osztályom, ahol ezt a darabot egészen biztosan nem merném
bemutatni. Mert a tanulók egy része lenyírt fejű vagy tarajos hajú. Nem,
ezek nem punkok, hanem kezdő neonácik. Amúgy jó fejek, de a nézeteik
alapján pont olyanok, mint a darabban szereplő Rudi. A mi
középiskolánkban egy-egy osztályban kettő-három vagy négy-öt efféle
neonáci van, akik együtt egészen erősek. Hogy mit csinálnak a többiek?
Nem nagyon szólalnak meg.”

Szőke
hajú, ápolt külsejű tanárnő: „A darabot optimistának tartom ahhoz
képest, amit magam körül látok. Mert a darabbéli Rudi még
elgondolkodtatható, de a mi iskolánkban összeírják a zsidó gyerekeket,
zsidólista készül, és a tanulók aláírást gyűjtenek azért, hogy a zsidó
gyerekek menjenek el az iskolából. Vagy például a székekre, a
háttámlára, azokra, ahol zsidó gyerek ül, zsidó csillagot rajzolnak.
Vagy a tanárnak, akiről még én sem tudtam, hogy zsidó, azt mondják, mit
keres itt, menjen Izraelbe. Kell ez a darab, kell nagyon, mert tényleg
az utolsó órában vagyunk.”

Szőke
tanárnő, aki érettségi­elnök is volt: „Vegyük az egyik
osztályomat. Ez nem gimnázium, hanem középiskola, és az osztályban van
három-négy cigány gyerek; mert olyan a családi hátterük, hogy eljutottak
idáig. Tehát vannak ők, és vannak a teljesen nácik, a szkinhedek. A
feszültség érezhető. Nem, nem tudom őket meggyőzni, én csak beszélgetek
velük. Vagyis beszéltetem őket. Mondom neki, ülj le, oda, mire azt
feleli, nem, mert az egy cigány. Erre azt mondom, figyelj, tegnap ő
súgott neked; és akkor végre a cigány mellé ül. Ilyen szempontból még
lehet velük beszélgetni. De ettől még a szkinhed tanulóim ugyanúgy
utálják az összes többi cigányt és fordítva, az összes cigány gyerek az
efféle kezdő neonácikat; akik ugyanolyan nyomorult családokban élnek.
Nagy a szegénység, anyuka egyedül neveli, és olyanokat mondanak, nekik
azért nem jut több, mert a zsidók elveszik. És jönnek a szöveggel, hogy
ők azért ilyenek, mert az állam a pénzt a cigányokra költi. Nem tudom,
hogy a tanárok ugyanígy tagolódnak-e. Vagyis persze, hogy igen. Nem
nehéz észrevenni a tenyérnyi kokárdát a történelemtanár mellén. Van egy
etikai kódexünk, mely szerint nem sérthetjük meg a tanulók személyiségi
jogait, vagyis nem tilthatjuk a Martens bakancsot, a kopasz-lófarkos
fejeket vagy tarajokat. Csak azt, hogy ne viseljenek horogkeresztet. De
attól még horogkeresztet rajzolnak a padra, a székre, mindenhová. Ezért
az iskolában minden osztályfőnök megnézi, a tanulók hogyan hagyják el a
termet. Én is. És letöröltetem a jeleket. Szeretek tanítani, és a
gyerekek nem buták. Nagyon-nagyon sok minden érdekli őket. Mert hogy
most halom problémájuk van, és majdnem felnőttként sokkal
kilátástalanabb a helyzetük. Mit csináljon, ha végez? Menjen egyetemre,
aztán ki, külföldre? Vagy mit dolgozzon? Miből éljen meg? És miféle
jövőt lehet nekik most mondani? Igen, nálunk is van zsidózás. Már meg se
hökkenek, kész, ez van. Engem sosem érdekelt, hogy a diákjaim közül ki
az, legfeljebb az, hogyan vélekednek a zsidókról. A cigány tanuló
például ugyanúgy okolja a zsidót, a zsidók meg nem nagyon szólalnak meg.
Évente egyszer minden osztályomat elviszem a Holokauszt Emlékközpontba.
Mert nem tudok kihez fordulni. Egy harminc-negyven-ötven fős tanári
karral mindezt nem lehet megbeszélni, mert az iskolai zsidózással,
cigányozással vagy a szélsőjobb megjelenésével nem kívánnak foglalkozni.
Mindenki csak tanít.”

Scipiades
Erzsébet