Nem szokott használni egyetlen történelmi szereplőnek sem, ha magas talapzaton, bronzba öntve pózoltatják őket. A tövében ugyanis mindig ott áll egy lepelcsücsköt szorongató politikus, aki megmagyarázza, hogy a hős miért volt épp olyan, mint most ő. Vagyis másmilyen, mint amilyen volt. Tisza Istvánnak a múltból a Kossuth térre kopírozott szobra alatt állva Orbán Viktor miniszterelnök kifejtette, hogy Tisza – akárcsak ő – „harcot hirdetett a liberalizmus és a szocializmus eszméinek hangoztatói” ellen, akik „divatja-múlt dolognak” tartják a „nemzetre alapozott politikát”.

Maguk a szobor ellenzői is a miniszterelnök nacionalista és antiliberális előképét látják Tiszában. Tévesen. Tisza persze teljesen más korban élt, így bármilyen párhuzam legalább részben bizonyosan erőltetett. Ám vannak az erőltetésben is fokozatok.
Nos, Tisza fontosnak tartotta, hogy a nemzet a saját érdekében továbbra is mondjon le szuverenitása egy részéről egy közös hatalmi központ (akkor nem Brüsszel, hanem Bécs) javára. Nem ő folytatott olcsó szabadságharcos politikát e köz-pont és a nemzetközi pénzvilág ellen, hanem ellenfelei: a 48-asok, ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert vagy a Katolikus Néppárt. Rakovszky István néppárti politikus például a bankok „hatalmas kapitalisztikus oligarchiájával” riogatott, „amely ráfekszik az országra”, Polónyi Géza függetlenségi 48-as képviselő pedig azt állította, hogy a Hitelbank „olyan nemzetközi jelentőségű pénzház, amelynek tulajdonképpeni üzleti feje Londonban és Párizsban van”, vagyis az ellenség „szolgálatában áll”. A második miniszterelnökségét 1913-ban megkezdő Tiszának mi sem lett volna egy-szerűbb, mint Bécs, London, Párizs és a bankok felé kanalizálni a kormányellenes indulatokat. Ám a miniszterelnök ha-tározottan fellépett e nacionalista és szociális demagógia ellen. Akárcsak akkor, amikor 1916-tól a politikai sajtó hatására is elszabadult az antiszemita bűnbakkeresés őrülete, és ő állt sorompóba, erélyesen elítélve a manipulációt az előítéletekkel.

Tisza antidemokrata volt ugyan és erőszakos, de ettől még – ellentétben a minapi avatóbeszéd sugalmazásával – korabeli értelemben nagyon is liberális. Háborús cenzúrája türelmesebb volt a sajtóval, mint nyugatabbra más vezetőké, vagy mint az övét követő kormány demokrata igazságügy-miniszteréé 1917-től. Tisza idejében már a bal- és jobboldali többség is ócsárolta a liberalizmust, és nagyobb állami beavatkozást követelt. Ő azonban határozottan szembeszállt ezzel is, mondván: „ahol csak hozzányúlt az állam a gazdasági élethez a maga durva kezével, mindenütt (…) rosszabbá tette az állapotokat”.
Vagyis Tiszától mi sem állt távolabb, mint a rezsicsökkentős karzatpolitizálás. Persze, mondhatnánk, ő megtehette, hiszen – és ezt joggal rótták fel neki – ő védte meg Európa legszűkebb választójogát. De csak részben lenne igazunk, hisz sok kollégája mégis állandóan a tömeghangulatra kacsingatott – mert demagógiával a hatszázaléknyi választójogosultra is épp eléggé lehetett hatni.

Most, amikor Tisza szobrát éppen Károlyié helyére állították, a Trianonért felelőssé tett „hazaáruló” Károlyival szemben őt a haza konzervatív védelmezőjének kívánják beállítani. Bravúros duplacsavar: miközben az avatóbeszédben Tiszából – vagyis a Monarchia egyik legerősebb döntéshozójából, aki a hadüzenetre végül rábólintott –, háborúellenző hérosz kerekedett, aközben háborúfanatikusokká fokoztattak le a kormánya által a lövészárkokba parancsolt egyszerű emberek és Tisza ellenfelei. Pedig az a politikus, akinek a szobra korábban ott állt, valóban kezdettől és következetesen ellenezte a háborút és a német szövetséget.
Természetesen éppúgy nem Károlyi tehet Trianonról, ahogy nem Tisza a háborúról. Olyan kényszerek hatottak, amelyek ellen egy-egy ember aligha tehetett sokat. A vesztes háborúban a birodalomnak fel kellett bomlania, mert azt a nemzetiségek nem érezték hazájuknak. Talán bármilyen politika ide vezetett volna; sohasem fogjuk tudni. De ha mégis volt döntés, amely ezt elősegítette, akkor az, amely még az 1870-es években megakadályozta, hogy a csehek a magyarokéhoz hasonló autonómiát kapjanak, és ezzel megindulhasson a föderalisztikus átalakulás, a Monarchia közös hazává fejlődése. E döntés pedig elsősorban az idősebb Andrássy Gyula nevéhez kapcsolódik.

Már készül az ő szobra is, amelyet a Kossuth tér másik sarkában fognak felállítani.

A szerző történelemtanár, a tenyleg.com szerkesztője

Az eredeti cikk a HVG 2014. június 21-én megjelent számában olvasható.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.