„A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket … Hanem azt korán se várjátok, … mert akkor szemtelenül hazudnám. … ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz” – idézte Orbán Viktor március 15-én Petőfi Sándor szabadszállási beszédét. Illetve nem idézte. Hanem egekig magasztalta a hallgatóságot, szemtelenül hazudva, hogy megszerettesse magát vele. Három éve, szűkebb körben elárulta ugyan, hogy mit gondol: ellentétben a skandinávokkal, az „ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van”.

Ám most inkább hízelgett a sok embernek. Mégpedig a minden jóban végre (vele) egyetértő magyarság kifogástalan múltjának felvázolásával is, amint látványosan rácsodálkozott „a magyarok történetének végtelenül egyszerű és áttetsző ácsolatára”. Nagyjából arra, amit a kommunista Mód Aladár írt le a 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című 1943-as történeti összefoglalójában. (Azzal ő a saját pártját akarta akkor megszerettetni.) Orbán szerint is igaz, hogy a magyar történelemben „a lényeg nem változott. A Magyarország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége, ebben csak magunkra számíthatunk.” Mód a nagy mestereitől vette a maga végtelenül egyszerű ácsolatát, vagy inkább faragatlan rönkjét: az „ugyanazok” folyamatos történelmi harcát „más-ugyanazok” ellen. Marx és Engels tézise ugyanis, mely szerint az „emberiség története osztályharcok története”, nagyon hasonló ehhez.

Valójában a történelem sokkal inkább az osztálybékék története, és ez igaz a nemzetosztályharcos Mód- és Orbán-féle változatra is, hiszen ezeréves történelmében a magyarság jóval több időt fordított békés és termékeny együttélésre, értelmes kompromisszumokra, mint magányos bozótharcra. 1848 márciusa sem a betyárok és a gulyások szuverenitásáról szólt, hanem Magyarország modernizálásáról: a népképviselet, a közteherviselés, a szabad földforgalom (az ősiség eltörlése), a sajtószabadság, a hatalmi ágak elválasztása (a kormányzati felelősség) mind ismeretlen a magyar hagyományban; valamennyi idevágyott nyugati találmány. Ezért sorakoztak a magyarok mellé ebben a harcban olyan sokan külföldiek.

Mert Orbán azt is rosszul tudja, hogy 1848-ban mindenki csak szurkolt a pálya széléről, de senki sem segített. A bécsiek október 6-án forradalmat robbantottak ki azért, hogy megakadályozzák a császári csapatok Magyarországra küldését. Akik pedig a bécsi forradalom felszámolását tétlenül szurkolva nézték végig a pálya széléről, azok a magyar honvédcsapatok voltak.

Orbán szerint a magyaroknak soha nem kellett más, csak egy hely, ami „az övék, és ahová tartozhatnak. … Mindig is ezt akartuk. ’48-ban, amikor szabadulni akartunk a jobbágysorból.” Mintha a jobbágytömeg a magyar nemzet lett volna, a földesurak pedig uborkaméricskélő idegen bürokraták. Mintha az első jobbágyszabályokat nem éppen a bécsi kormányzat, Mária Terézia és II. József próbálta volna rákényszeríteni a túlnyomó többségükben magyar urakra, védendő velük szemben a jobbágyaikat, akiknek több mint a fele nem magyar volt. Számít a valóság? Dehogy számít. A valóság olcsó labanc trükk.

És mit jelent, hogy a magyar olyan nép, amely „sohasem vágyott arra, ami a másé.” A honfoglalás, a kalandozások, Mátyás bécsi és csehországi terjeszkedése hová helyezhető ezekkel a koordinátákkal? Vagy miénk volt a Kárpátaljai hegyvidék, melyet 1939-ben csatoltak az országhoz, és ahol a magyarok aránya 10 százalék volt? Most is a miénk?

Orbán kevélykedése és félázsiázó kishitűsége ugyanannak a közlelki betegségnek két ellentétes tünete. Mivel az utóbbinak, az oktalan önostorozásnak is van keletje nálunk, szögezzük le: a magyar március természetesen tényleg nagyszerű volt. Ezzel szemben annak kiterjesztése a magyar múlt minden szegletére, az egyszerre kocsmai szintű és gyerekes, melldöngető hencegés, ráadásul az önsajnáló másra-mutogatás nem az. Ezt gondolják a józan horvátok, szlovákok, románok is, mikor egyes politikusaik hasonló – néha magyarellenes – hetvenkedéseit hallják.

A korosodó, tartalomban és formában is a naftalinos-díszmagyaros giccshez vonzódó, ám infantilis politikusoknak és híveiknek fel kellene nőniük ahhoz az ifjúhoz, aki a verseiben épp olyan becsületes keresetlenséggel közeledett népe múltjához és jelenéhez, mint szabadszállási beszédében. Aki A helység kalapácsában gyilkos paródiáját adta a protoorbáni álnemzeti dagálynak. Aki a hasonszőrű suhancokkal megcsinálta március 15-ét. A hazájának.

A szerző történelemtanár, a tenyleg.com szerkesztője

A cikk a Heti Világgazdaságban jelet meg 2015. március 28-án.