Tíz éve még furcsálltuk, hogy a mérsékelt jobbközép, ha elődöket keres, nem leli meg a kommunizmus idején kiátkozott polgári demokratákat (mint Rassay Károly, Vázsonyi Vilmos, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán). Ehelyett megáll a keresésben Bethlen Istvánnál, a választójogi trükközések és választási csalások ravasz nagymesterénél.

Bár megállt volna!

Idén egy gazdasági reformkoncepciót Gömbös Gyula 1932 és 1936 közötti miniszterelnök programjának nevét kölcsönözve „Nemzeti Munka Tervnek” kereszteltek, Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója pedig azóta többször is a politikus „méltányosabb megítélését” szorgalmazta. Hiszen „illene értékelni azt, hogy ő volt az első magyar miniszterelnök, aki programmal, a 95 ponttal állt elő”. (Mondjuk korábban Károlyi Mihálynak is volt pontokba foglalt programja, de értem, neki nem jár reflektorfény.) Csak az a kár, hogy a gömbösi programban a pontokon kívül betűk is voltak. Részletesen foglalkozott például a szabadságjogok továbbszűkítésével, a „magyar faji sajátosságokban gyökerező” „egységes magyar világnézet” társadalomra erőltetésével. A szociális ígérethablaty jó része pedig éppúgy megvalósítatlan maradt, mint a választások ígért titkossága. Gömbös a korszak legerőszakosabb és legmanipuláltabb nyílt választását bonyolította le, aminek eredménye csalással „többséget” kapott 38 képviselő és 8 lelőtt kisgazdapárti szimpatizáns lett.

Gömbös másik érdeme Schmidt szerint, hogy „fajvédő volt ugyan, de miniszterelnökként azzal kezdte, hogy revideálta álláspontját, ennél többet nehéz elvárni”. Vajon mennyire nehéz elvárni egy demokraták által méltányolt politikustól, hogy ne próbáljon fasiszta korporációs berendezkedést bevezetni, félresöpörve a parlamentet, ne gyűjtse a társadalmi szervezeteket és helyi települési elöljárókat, párttisztviselőket és képviselőjelölteket „vezéri” parancsszóval irányított tömörülésekbe?

Aztán nemrég az egyik kormánypárti napilap szerzője a kormányzati IMF-cikcakk védelmében érdemesnek tartotta felidézni „a jogtalanul és igazságtalanul kivégzettek nagy magyar panteonjában” nyugvó Imrédy Béla miniszterelnököt (1938–1939), aki állítólag maga is egy „pénzügyi és szellemi szabadságharc” élén állt, és lám, ő sem bírt a világaljassággal. Ennek alátámasztásául „korabeli forrásból” idézett – valójában két nyilaskeresztes, Marschalkó Lajos és Fiala Ferenc propagandabrosúrájából. E szerint a szabadságharc abban állt volna, hogy Imrédy államosította a hazai szeszkartellt, amely „tizenhét nem magyar család” (!) szövetségéből állt. Emiatt, és azért – így szól a cikk –, mert „népjóléti intézkedéseket vezetett be” a „kartellezők és az »úri« Magyarország képviselői zsidónak bélyegezve buktatták meg Imrédy Béla miniszterelnököt, aki vissza is vonult a politikától. Majd Ausztriába emigrált, ott fogták el az amerikaiak, és ők adták ki Magyarországnak. Imrédyt halálra ítélték. (Nem fogják elhinni: a vád ellene antiszemitizmus volt. Az ellen az Imrédy ellen, aki háromszor tartóztatta le Szálasit, és aki mindent megtett például azért, hogy a zsidók vagyonát a megszálló németek ne hurcolhassák Németországba.)”

Ahol barkácsolnak, elsikkad néhány forgács. Imrédy szívszorító történetéből kimaradt, hogy miniszterelnökként az első zsidótörvény ötletgazdája és végrehajtója, a másodiknak pedig kidolgozója és beterjesztője volt. Megbuktatói – akiknek semmi közük nem volt a kartellezőkhöz – azért értek célt egy dédszülő zsidóságának kimutatásával, mert a kormányzó így nemzetközi bonyodalmak nélkül lemondathatta a németek kedvencét. Imrédy ellenzékben náci jellegű (például a karlendítést meghonosító) pártot alapított, amelynek programjában már 1940-ben szerepelt „Magyarországnak a zsidó lakosságtól való teljes mentesítése”! A pártot a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete jelentős pénzekkel támogatta – ennyit a tőke elleni harc komolyságáról.

Imrédy később szabadságharcát a németeket kiszolgáló bábkormány gazdasági csúcsminisztereként folytatta – miközben a magyar törvényhozás sok tagját letartóztatták, bevezették a diktatúrát, kifosztották az országot, és több százezer embert deportáltak. Mikor utóbbit a kormányzó leállította, Imrédy megnyugtatta párttársait: „ha pártunk kormányexponenseinek volt erejük a magyar vidék zsidótlanításához, lesz ereje ahhoz is, hogy a főváros zsidókérdését megoldja”. Később – ahelyett hogy háromszor letartóztatta volna – támogatta Szálasi nyilas hatalomátvételét is.

Hogy miért mond ellent az antiszemitizmus vádjának az, hogy a zsidó vagyont nem akarta átengedni a németeknek, az éppúgy nyitott kérdés marad, mint az, hogy a széthazudott Imrédy-portré hány új embert nyer meg a mai gazdaságpolitikának. Csak a hinni akarók sok lelkes lájkját és megosztását látjuk a Facebookon, vagyis a magyar történeti tudat lendületes és eredményes továbbroncsolását. Már csak az a kérdés, a nagy elődök sorában mikor találja meg a kormányoldali sajtó azt a kulcsfigurát, aki tényleg eredményesen harcolt a nemzetközi tőkével, széles körű népjóléti intézkedéseket is hozott, ráadásul a kommunista Kínának is barátja volt? Vagyis Rákosi Mátyást.

LŐRINC LÁSZLÓ

A szerző történelemtanár

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, azt e-mailben az info@tte.hu címen jelezheti.