Trivialitásokat,
evidenciákat írok itt le, mert azok szemmel láthatólag nem eléggé
triviálisak, evidensek azok számára, akiken ma a múlt kutathatósága
múlik – írta Bálint Csanád a Népszabadságban.

Tehát: a múlt különféle aspektusait világszerte
kutatják, méghozzá nemcsak a gazdag országokban, hanem a szegényekben
is. Világszerte politikai és társadalmi egyetértés van afelől, hogy
ennek – noha nem termel a piacon eladhatót – igenis van értelme, sőt:
haszna!

Mire jó a múlt ismerete,
mire jó a történelem? Historia est magistra vitae, a történelem az élet
tanítómestere – ezt írta föl a táblára a latintanárunk a gimnázium első
osztályában a legelső órán. Ez persze nem ilyen egyszerű; mindenki tud
példákat citálni arról, hogy a kormányok, az emberek hányszor nem
tanultak abból. Mindenesetre konferenciák, tanulmánykötetek sora
foglalkozott ezzel a kérdéssel, amint azzal is, hogy egyáltalán mi a
múlt: hol végződik a történelem, azaz hol kezdődik a „most”? (E körül
forgott a Széchényi könyvtárban a közelmúltban lezajlott selejtezés
kapcsán kialakult vita is.) Hogy hol a „történelem” és a „ma” határa,
minket, régészeket különösen foglalkoztat, mert itt, Közép-Európában
némi derűvel szemléljük azokat az amerikai kollégáinkat, akik egy
1920-as évekbeli Metro-Goldwyn-Mayer filmforgatás helyszínét tárják föl
kifogástalan aprólékossággal. A Kárpát-medencében ugyanis mindennap
ennél évezredekkel régebbi, történetileg és kulturálisan más fajsúlyú
lelőhelyek százai semmisülnek meg, s várnak mind újabbak feltárásra, de
azért azt is tudjuk, hogy minden, ami a múlthoz tartozik, fontos a
mának, a jelennek is. Nemcsak az befolyásolja a mát és a holnapot, ami
ma reggel, tegnap, a múlt héten történt, hanem a közelmúlt és a régmúlt
is, csak éppen az utóbbiak befolyása nem annyira evidens. (Mármost éppen
az evidenciának ezen nehezen, egyedül specialisták által fölismerhető
volta miatt volna tanácsos a tudományos közösségre bízni, hogy mi az,
amit kutatni kell.)

Hogy miért kell,
hasznos foglalkozni a közelmúlttal? Nekem szórakoztató olvasmány volt
Henry Kissinger naplója, de ugyanez a politológusok számára forrásmű,
ami segítséget nyújt az Egyesült Államok mai politikai doktrínájának
megértéséhez is – ez utóbbi igazán szolgálhatja országunk gyarapodását.
Hogy miért kell ismerni a régmúltat is? A Balkán közismert feszültségei
sokszorosan bonyolultabbak annál, mint amit a világpolitikusok egyedül
az angol nyelvű publikációk alapján akarnak megoldani. Három példa a
balkáni régmúlt ismeretének égető szükségességéről: a) minden turista
tapasztalja: Macedónia és Görögország között állandó feszültséget okoz
az a körülmény, hogy az előbbi lakossága egy délszláv nép, amelynek ősei
a VI. században költöztek oda, egy olyan nép nevét vette föl, mely
harmadfélezer évvel korábban élt ott, és amellyel egyáltalán nem állnak
rokonságban. b) Macedónia önállóságával kapcsolatban azt sem árt tudni,
hogy 1946-ban az önálló macedon patriarchátus megalakulásakor Joszip
Broz Tito (egy különben ateista berendezkedésű ország ateista vezetője!)
pontosan azt a jogot gyakorolta, amit a bizánci egyházban másfél ezer
éven át egyedül a császár gyakorolhatott. c) Az albán kérdés súlyát
fölösleges ecsetelnem. Hasznos (volna) tudniuk a világpolitika
formálóinak, hogy az Albánia északi és déli része között 1997-ben
kirobbant polgárháború valójában két népcsoport között folyt, s az
országnak ez a két fele már másfél ezer évvel ezelőtt is másfelé húzott:
az egyik Rómához, a másik Bizánchoz.

A régmúlt érdektelen, mondhatják tudománypolitikus
szélsőségesek; a piac a meghatározó. És azt mi befolyásolja? Többek
között a vásárlók kultúrája. Hogy valaki muzulmán vagy ortodox
keresztény, messzemenő hatással van minden vásárlási attitűdjére. Lehet
persze legyinteni arra, hogy az Ausztrál Tudományos Akadémia külön
bizantinológiai intézetet alapított, lehet például a bizánci képrombolók
és képtisztelők VIII. századi vitájának tanulmányozását maroknyi
elefántcsonttoronyban élő tudós hobbijának nyilvánítani, de tényleg csak
az volna? A sztálini személyi kultusz közvetlenül bizánci eredetű
képtiszteletére gondolva kiderül: nem az! Ugyanez a képtisztelet élt az
első szovjet-finn háborúban is, amikor a politikai tisztek sok fára
Sztálin képét szögezték föl az erdőben, majd azt mondták a visszavonulni
készülő katonáknak: „csak nem akarjátok, hogy Sztálin elvtárs az
ellenség kezére kerüljön?!”

A
történelem igenis velünk él, mint Sir Edmund Burke (1729-1797) mondta: a
történelem egy szerződés a holtak, az élők és a megszületendők között.
Akinek pedig mindez még mindig csak széplelkű filozofálásnak tűnik, az
gondoljon az emberiség közös gondjára: a környezetvédelemre, ahol igazán
nyilvánvaló módon fonódik össze a három idősík: egyedül a múltból
kiindulva lehet meghatározni a ma feladatait és fölvázolni a jövő
kilátásait! (NB.: a Balaton környezettörténetének föltárását célzó
projektet a Jedlik Ányos Program nem tartotta
fontosnak…)

Az uralkodói jelvények
és az állami szimbolika kutatása önálló diszciplína, az abban elért
nemzetközi eredmények bizony hasznosak azon bizottság számára, amelyik
éppen mostanában a Magyar Köztársaság kialakítandó jelképrendszerén
munkálkodik.

A diplomatika az
oklevéltan tudománya és gyakorlata. Bizony oklevéltár a világon
mindenütt van és mindig is lesz, s az ott elvégzendő munka nem merül ki
mind újabb számítógépes adatbázis-kezelő programok és azokat bolognai BA
fokon működtető technikusok alkalmazásában.

Regionális kutatások? Éppenséggel nem aktuálpolitikai
jelentőség nélkül való ma az az egész középkori és újkori Európára
kiható elemzés, mely szerint Európa három régiója között Magyarország
sem Nyugat-, sem Kelet-Európához nem tartozik, hanem egy
Köztes-Európához? Minden történész tudja, hogy Szűcs Jenő mit értett ez
alatt: errefelé jelen vannak ugyan a nyugat-európai intézmények, de
azokat kelet-európai módon működtetik. És jó lenne, ha az
idegenforgalmunk a történészek által megírt kézikönyvek nélkül csupa
közhelyet vagy ostobaságot tárna a külföldi turisták elé – a sumer
rokonságig bezárólag? Hazai történeti kutatás nélkül a
Külügyminisztériumban folyó elemzések mindig csak régi, netán kizárólag
külföldiek által készített, velünk szemben esetleg barátságtalan
beállítású művekre lennének kénytelenek támaszkodni. A magyar régészetet
egyetlen rendelettel meg lehetne fojtani, de ezt hogyan számolnánk el a
világ előtt, amikor bizonyos népek történeti kérdéseire a megoldást
egyedül a mi földünk rejti, s ezért a választ kifejezetten tőlünk
várják? Régészetünknek az elmúlt 20 év során napvilágra került hatalmas
és óriási jelentőségű leletanyag révén most éppen volna esélye arra,
hogy visszanyerje azt az előkelő pozíciót, amit Magyarország a XX.
század közepéig a világ kutatásában betöltött, de ehhez képest a feltárt
leletek restaurálására, feldolgozására, tárolására sem telik, a
műkincstolvajokkal szemben pedig tehetetlenek vagyunk. Lehet, hogy
akadna, aki az MTA Régészeti Intézetének egész Közép-Európában
egyedülálló történeti genetikai laboratóriumát szívesen egyenlővé tenné a
földdel, de a tudományos világ egyöntetű véleménye szerint e munka
óriási hatással lehet a Kárpát-medencei népek múltbéli viszonyának
pontosabb megismerésére, és azáltal valamennyiüknél a nemzeti tudat
formálására.

A felsorolást még
hosszan folytathatnám. Nem titkolom el mély aggodalmamat: a jelek
szerint nálunk az az abszolút érvényű axióma van megkérdőjeleződőben,
hogy a tudás és a még többet tudás maga az, ami hasznot hajt az
emberiségnek. A haszonelvűség hatalomra kerülésével a magyar tudomány
léte, különösen pedig a múlt megismerése forogna kockán. Befejezésül
arra a képre emlékeztetek, amit egy filozófus festett le: milyen nehéz
egy vaknak megmagyarázni azt, hogy mi a „fehér”, tudniilik az nem csak
hideg, mint a hó, és nem csak édes, mint a cukor. Denis Diderot-nak a
címben utalt könyvéből (Levél a vakokról, London, 1749) tanultak a
felvilágosodás emberei, s ez a mi reménységünk.

A szerző az MTA Régészeti Intézetének
igazgatója

Az MTA Tudomány,
innováció, életminőség című konferenciáján elhangzott előadás rövidített
szövege.