Gyárfás Dóra cikke a Hírszerzőn jelent meg a magyarországi
holokausztoktatásról.

Kis
csoportokban, nem nagy tömeg előtt. Párbeszédet gerjesztve, nem
esemény-felsorolással. Az indulatok, előítéletek felszínre hozásával
lehet a holokausztot hatékonyan tanítani – véli a legtöbb szakértő. Mint
ahogy abban is egyetértenek: epizódok felvillantása, személyes
történetek közvetítése a lényeg. És azok közül sem a
horror-történeteké.

A helyzet ma
jobb, mint 10 évvel ezelőtt, de még mindig siralmas. Van ugyan kötelező
Holokauszt-emléknap, de az iskolák nem tudnak mit kezdeni vele. Vagy
megússzák azzal, hogy április 16-a pont beleesik a húsvéti ünnepekbe és a
tavaszi szünetbe, vagy nagy gondban vannak: mondani kellene valamit a
diákoknak. Pécsi Katalin, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa ezért
dolgozott ki egy programot a tanárok számára: hogy megtanulják tanítani a
történelem egyik legkényesebb témáját. Vagy ha akarják, hozhatják
magukkal az osztályukat is, és együtt megnézhetik a kiállítást.

„Vannak olyan gyerekek, akik úgy
érkeznek a Holokauszt Emlékközpontba, hogy múlt időben beszélnek a
zsidókról, mert azt hiszik, hogy egy kihalt népről van szó. Ennek
alapján nyugodtan mondhatjuk: nincs ma Magyarországon holokausztoktatás,
legalábbis nem átgondolt, szisztematikus módon” – mondja. A
holokausztoktatásnak tehát nem április 16-án kellene kezdődnie, hanem
jóval korábban, mindenekelőtt a zsidóság fogalmának tisztázásával.

Kovács Mónika, a holokausztoktatás
legelismertebb magyar szakértője szerint az első lépcső – amit már akár
óvodában is meg lehetne lépni – a gyerekek szolidaritásra,
előítélet-mentes látásmódra való nevelése lehetne. Ezt követheti 12-13
éves korban a történelmi tények megismerése és irodalmi művek
feldolgozása – például Anna Frank naplójának olvasása – amit több
iskolában ajánlanak.

„A gyerekek
sokkal jobban tudnak azonosulni egy azonos korú zsidó gyerek
problémájával” – véli Babácsi Katalin történelem-magyar szakos tanár is,
aki éppen ezért a Sorstalanságot ajánlja nyolcadikos tanítványainak.
Vannak persze olyanok is, akik viszont úgy gondolják, hogy semmiképpen
nem szabad a Sorstalanságot ilyen fiatal gyerekekkel olvastatni.
Helyette ekkor már rá lehet térni az antiszemitizmus, a rasszizmus és a
diktatúra témakörére.

A terület
szakértői egyetértenek abban, hogy a művészeti alkotások nagy segítséget
nyújthatnak a gyerekek érzelmi nevelésében – márpedig ebben a kérdésben
ez legalább annyira fontos, mint a történelmi háttéranyag. A Holokauszt
Emlékközpontban ezért filmklub indult, mely a tanárok figyelmébe
ajánlja azokat az alkotásokat, amelyekből ők is tanulhatnak, és be is
mutathatnak a diákoknak. Ezek közé tartozik Bob Fosse Cabaret, Ingmar
Bergman Kígyótojás, Leni Riefenstahl Az akarat diadala és Claude
Lanzmann Shoah című filmje.

De van,
aki saját válogatást alkalmaz – hiszen a választék meglehetősen nagy:
Babácsi Katalin például Az élet szép, A zongorista és a Schindler
listája című filmeket vetíti a Bakáts Téri Általános Iskolában. És azt A
holokauszt szemei című magyar filmet, amit Steven Spielberg is
bemutatott budapesti forgatása idején az Alternatív Közgazdasági
Gimnázium diákjainak. Éppen úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva: kis
közösségben, párbeszédet gerjesztve, érzelmi ráhatással.

Persze Spielbergnek a kisujjában
van, hogyan kell a holokausztot tanítani, több okból is. Egyrészt, mert a
holokauszt oktatása sok évtizedes múltra tekint vissza az Egyesült
Államokban, másrészt, mert erre hozta létre a Shoah alapítványt. Két
másik magyarországi alapítvánnyal együtt (a Haver-alapítvánnyal és a
Hannah Arendt Egyesülettel) ez tesz legtöbbet azért, hogy a holokauszt
emléke megmaradjon.

Kovács Mónika
pedig azért tett sokat, hogy az új tanár-nemzedékek már pontosan tudják,
mit és hogyan kell tanítaniuk a holokauszttal kapcsolatban. Most
szeptemberben indult az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán az általa
vezetett „Holokauszt és társadalmi konfliktusok” című program, mely
összesen 14 kurzusból áll. Ezeket külön-külön és együtt is fel tudja
venni minden ELTÉ-s diák. Az első kurzusokra olyan nagy volt az
érdeklődés, hogy máris több százan kezdik meg holokauszt-tanulmányaikat.
A legnagyobb érdeklődést A modern antiszemitizmus története című
tantárgy váltotta ki.

Kovács Mónika
szerint a holokauszt oktatása három szinten is hasznos lehet: 1. mint
fontos történelmi esemény, része kell, hogy legyen a
történelemoktatásnak; 2. az antiszemitizmusnak ez a szélsőséges
megnyilvánulása elrettentésül is szolgálhat a rasszizmus minden
megnyilvánulásával szemben; 3. az emberi jogok és a demokratikus értékek
szempontjából is kiváló példa, fontos negatív vonatkoztatási pont.

„Az azonban, hogy az oktatás ezek
közül a lehetséges célok közül melyiket és milyen eredménnyel éri el,
nagymértékben függ a tanárok felkészültségétől és az alkalmazott
tananyagoktól és módszerektől” – mondja. Azt pedig kétli, hogy a
fiatalokat automatikusan a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen neveli
– amit a holokausztoktatás mellett elkötelezettek egy része remél.

„Sok gyerek teszi fel a kérdés a
népirtásról hallva, hogy vajon miért pont a zsidókkal történt mindez.
Biztos elkövettek valamit… – gondolják. Ez azt mutatja, hogy a
holokauszt megismerése még nem ébreszt automatikusan szimpátiát a zsidók
iránt” – mondja. Szerinte a rasszizmus ellen leginkább
szociálpszichológiai eszközökkel lehet terelni a diákokat – amit ő
alkalmaz is saját kurzusán. Itt olyan gyakorlatokat végeznek a
hallgatók, amelyek megismertetik velük a kisebbségi lét élményét. Ugyan
csak kis dózisban, de megtapasztalhatják, milyen érzés a
kirekesztettség.

Azt azonban
fontosnak tartja elmondani:”A holokausztoktatásnak nem szabad sem az
áldozatok, sem az elkövetők szerepébe ‘kényszeríteni’ a gyerekeket, a
holokausztot nem lehet és nem is kell ‘átélniük’, annak következménye
ugyanis a kétségbeesés és a lelki védekezés lenne. A feladat sokkal
inkább annak megismerése, hogy mi történt, valamint annak megértése,
hogy miért történt meg mindez. A cél nem a gyerekek érzelmi sokkolása,
hanem a demokratikus értékrend melletti elkötelezettségük megerősítése,
hogy ami megtörtént, ne történhessen meg újra.”

Novák Ilona grafikus más megközelítésből fogott neki a
feladatnak, hiszen ő a művészet felől érkezett. Többször megvalósította
már saját ötletét: kibérel egy marhavagont, a belsejét feketére festi, a
padlóra pedig 80 pár lábnyomot rajzol. A diákoknak bele kell állnia a
lábnyomokba, és néhány percre átérezni, milyen lehetett összezsúfolva
utazni a láger felé. Novák Ilona a legközelebbi akcióját már a
Holokauszt Emlékközponttal közösen szervezi.

A cél tehát, hogy minden tanár megtalálja a saját
eszközét arra, hogy élményt okozzon a diákoknak – ehhez azonban először
neki magának kell az élményt megtapasztalnia.

A Kádár-rendszerben erre nem volt mód, ma viszont egy
pályázat útján (melyet Izrael állam és az oktatási tárca közösen hirdet)
akár két hetes jeruzsálemi tanulmányúton is részt vehet, és
végighallgathatja a Jad Vasem dokumentációs központ 100 órás kurzusát.
Van, aki úgy tér haza, hogy diákjait nem engedi végezni anélkül, hogy
utolsó évben egy auschwitzi túrát ne szervezne nekik. Más egy túlélőt
hív az iskolába, hogy elmesélje személyes tapasztalatait (ebben szintén a
Holokauszt Emlékközpont segítheti). De egyelőre az is elég lenne, ha
minden tanár párbeszédet kezdeményezne.