Ma azt gondoljuk, hogy az iskola ad nevelést, pótolja a korai
szocializáció hiányait, és persze megvalósítja annak a mérhetetlen sok
és értelmetlen tudásanyagnak a hatékony átadását, amit az
iskolaszervezők fontos tudásnak gondolnak – írta Csányi Vilmos a
Népszabadságban.

Örömmel olvastam
N. Kósa Judit
múlt szombati cikkét ezeken a hasábokon, amelyben az iskolai
szegregáció legfontosabb eszközének a gyenge iskolák magasabb szintre
emelését tartja. Teljesen egyetértek vele. Sajnos a politika egy régi,
elavult iskolakoncepció alapján gondolkodik, és ilyesmi eszébe sem
jut.

Az iskola a modern társadalom
találmánya, és azzal indul, hogy a közösségek gyorsan, hatékonyan
szeretnék néhány olyan alapismeretre megtaníttatni gyerekeiket,
amelyekben a kultúra gyors változásai miatt ők maguk is járatlanok.
Megjelenik tehát a nádpálcás tanító és az engedetlen nebulók osztálya. A
fizikai erőszak lehetősége biztosítja azt a bizonyos dominanciát, ami a
majomféléknél a tanuláshoz szükséges. A szerény kezdet után az iskola
gyorsan fejlődött, egyre többfélére akarták a gyerekeket megtanítani, és
lassan a nádpálcás tanítókat is felváltották a kulturális dominanciával
rendelkező művelt tanárok, akik tudását követni, másolni akarja a
gyerek, akik vezetését az osztály elfogadja. Sajnos ez csak átmeneti
állapotnak bizonyult, mert megváltozott az iskola
funkciója.

Ma azt gondoljuk, hogy az
iskola ad nevelést, pótolja a korai szocializáció hiányait, és persze
megvalósítja annak a mérhetetlen sok és értelmetlen tudásanyagnak a
hatékony átadását, amit az iskolaszervezők fontos tudásnak gondolnak. De
valahogy ez a jól elgondolt funkció nem működik.

Az első probléma tulajdonképpen iskolán kívüli. Az
ipari forradalom mesterségesen szétválasztotta a munkát és a családot a
hatékonyság érdekében. A gyermek nem él dolgozó felnőttek közvetlen
közelében, ahol a tanulása és a motivációja a legoptimálisabb lenne. A
szülők, vagy legalábbis az apa, dolgoznak. Munkájuk általában olyan
bonyolult, hogy még elmesélni sem tudják gyermekeiknek, mit csinálnak,
amikor nincsenek együtt. Ez már önmagában is súlyos viselkedésbiológiai
következményekkel jár, de tetézi az, hogy a dolgozó szülő csak szerény
mértékben tud hozzájárulni a család közösséggé formálásához, még akkor
is, ha egyáltalán van fogalma arról, hogy ehhez mit is kellene tennie. A
gyermek a családban ritkán találja meg a normális szocializációjához
szükséges feltételeket. Szeretetet, érzelmi stabilitást, állandó szülői
figyelmet, minta, és példaadást számára domináns személyektől. A
családok bomlanak, újra alakulnak, sok a gyermekét egyedül nevelő szülő.
Az érzelemgazdag, harmonikus életet élő, konfliktusmentes közösség
helyett a legjobb esetben is egyfajta szolgáltató intézménnyé torzul a
család, ahol igyekeznek a gyerekek anyagi problémáit, táplálkozását,
ruházkodását megoldani, és azt remélik, hogy a nevelést, a
tudáselsajátítást majd az iskola oldja meg. Az alapok tehát hiányoznak. A
gyerekek igen nagy arányban különböző viselkedési problémákkal kerülnek
iskolába.

Fel van erre készülve az
iskola?

Sajnos nincsen, a modern
iskola célja a „tudásátadás”, és nem a stabil, kiegyensúlyozott,
motivált személyiség kialakítása, ami a 6-12 éves korosztály számára a
legfontosabb lenne. Stabilis, érzelemgazdag, valódi közösség kellene,
ahol a gyermek megkapja mindazokat az ingereket, amelyek
szocializációjához szükségesek. A modern iskola nem ilyen. A modern
iskola általában azt képzeli, hogy neki a már fegyelmezettre nevelt és a
tanulásra motivált nebulóknak valamiféle racionális, hatékony „tudást”
kell nyújtania, amit azok hátratett kezekkel szépen
elsajátítanak.

A helyzetet nehezítik
a hátrányos helyzetű családokból jövő „problémás” gyerekek, akik nem
alkalmasak a falanszterszerű képzésre, akiknek először a családi
szocializáció legkirívóbb hiányait kéne pótolni személyes, érzelemgazdag
kapcsolatokban. A szegregáció véglegesíti a hátrányokat, és ezért
elfogadhatatlan. Az erőszakolt integráció viszont felborítja az
osztályok rendjét, és károsítja azokat, akik már alkalmasak az iskolai
együttműködésre. Az egyetlen kielégítő megoldás az lenne, ha az
osztálylétszámok a megszokottaknál jóval kisebbek lehetnének, mert akkor
mindenkire jutna elegendő figyelem, sőt a „problémás” gyerekkel
időnként külön is lehetne foglalkozni, beszélgetni vele, elvinni,
esetleg egyedül, egy hosszabb sétára, kirándulásra. Egy megfelelő
személyiségű nevelő ilyen helyzetben csodákat tehetne. Természetesen
nemcsak a problémás gyermekkel van baj, hanem azzal is, hogy az iskolák
többségében hiányoznak a kultúrát, kirándulást, közösségeket szervező
szaktanárok, akiknek az a dolguk, hogy az osztályból közösséget
szervezzenek. Pedig az az osztály, amely igazi közösség, könnyen
megoldja néhány problémás gyerek befogadását.

Az iskolának tehát új utakra kéne térnie. Ezeket az új
utakat szokták reformnak nevezni, ami persze rendszerint úgy valósul
meg, hogy néhány kiragadott gondolat mentén erőszakot tesznek egy
rendszeren, legyen az iskola vagy egészségügyi intézmény, ahelyett, hogy
rendszerszemlélettel, a teljes helyzet és sokféle lehetőség
figyelembevételével alakítanák ki a változtatásokat.

Csökkent és csökkenni fog a tanulók létszáma. Válasz a
helyzetre: néhány tízezer tanár nyilván felesleges, elbocsátás,
átképzés, költségcsökkentés. Remek. Az senkinek se jutott eszébe, hogy a
csökkent létszám nagyszerű alkalom, hogy megvalósítsunk néhány olyan
fontos dolgot, amelyet eddig anyagiak hiányában nem tudtunk. Nem a
tanárok létszáma nagy, hanem a feladataik vannak rosszul strukturálva. A
hagyományos osztályfunkciók mellett kellenek olyan szaktanárok is, akik
a gyerekek személyes problémáival foglalkoznak, akik segítenek a
szabadidőt értelmesen megszervezni, akik nyáron táborozni viszik a
gyerekeket. Végre lenne alkalom a felemelkedésre. Végre valódi reform
következhetne. És még nem is kellene hozzá külön pénz, hiszen a tanárok
már ott vannak, csak az értelmes programok és a politikai belátás
hiányzik még.