Közös történelem – különböző nézőpontok - Történelemtanárok Egylete

Hirdetés

Kérjük, segíts, hogy folytathassuk munkánkat!

Számlaszámunk: 11705008 – 20133762.

A támogatás bankkártyával itt lehetséges.

Nagyon köszönjük.

Közös történelem – különböző nézőpontok
2005. március 21. hétfő, 0:00

Szlovák és magyar történelemtanárok egy csoportja megtette az első lépéseket a normális párbeszéd megteremtésének és a közös múlt feldolgozásának irányába. Jakab György írása a talaljuk-ki.hu oldalán A most következő írás egy sajátos civil kezdeményezést mutat be, amelynek szereplői többségi és kisebbségi helyzetben lévő szlovák és magyar történelem- és társadalomismeret-tanárok – és remélhetően hamarosan diákok. A kezdeményezés résztvevői az elmúlt években különböző alkalmak – táborok, konferenciák, lektorálások stb. – révén találkoztak egymással, s mint kiderült, bár sok mindenben nem értenek egyet, szót tudnak érteni egymással. Ezen felbuzdulva elhatározták, elhatároztuk, hogy létrehozunk egy „négyoldalú” – szlovák, szlovákiai magyar, magyarországi szlovák és magyar tanárokból álló – tanári munkacsoportot, amely igyekszik összehangolni a két országban megjelenő történelmi és társadalomismereti tananyagokat, valamint több szempontú taneszközöket dolgoz ki a közös múlt árnyaltabb megismertetése érdekében. A munkacsoport a későbbiekben segítséget kíván nyújtani közös tanárképzések szervezéséhez, illetve iskolák közötti kapcsolatok megteremtéséhez is. „Rejtett tantervek”: a történelemtanárok szerepe a nemzeti identitás formálásában A nemzeti identitás és a történelmi tudat formálásában köztudottan igen nagy szerepe és felelőssége van az iskolának és a tanároknak – különösen a történelemtanároknak. Nemcsak abban, hogy a múltra vonatkozó alapvető ismeretekkel, információkkal lássák el a felnövekvő nemzedékeket. Sokkal inkább abban, hogy meghatározott értékválasztások, „rejtett tantervek” alapján előre meghatározzák azt, hogyan gondolkozzunk a múlt eseményeiről. Ha megvizsgáljuk Közép-és Kelet-Európa népeinek történelemkönyveit, meglepően hasonló gondolkodásmód, rejtett tanterv bontakozik ki belőlük: a szomszéd népeket, illetve a velük élő kisebbségeket nem ismerő vagy figyelmen kívül hagyó, a nemzeti hagyományba, nemzetállami keretekbe bezárkózó, önmagunkat másokkal szemben megfogalmazó, „konfliktusos” történeti tudat, történelemszemlélet jellemző. A kép persze nyilván árnyaltabb, hiszen a különböző országok történelemkönyveiben mindez sokféleképpen – elfogultabban, tudományosabb megfogalmazásban, bonyolultan vagy éppen leegyszerűsítve – jelenik meg. A gondolkodás iránya, szerkezete és jellege azonban nagyfokú azonosságot mutat. Az (állam)nemzet-központú történelemszemlélet meghatározó szerepe természetesen érthető és jogosult, hiszen minden közösségnek joga és kötelessége is a saját történetét megírni és közvetíteni tagjai számára. Ugyanakkor ennek a felfogásnak a kizárólagossága, egyoldalúsága komoly veszélyeket, mellékhatásokat is hordoz. Elsősorban azt, hogy ez a történelemszemlélet leegyszerűsített, előítéletes képet közvetít tagjai számára a világról, akik ezáltal rugalmatlanul válaszolnak a világ változásaira, türelmetlenné válnak a másként gondolkodókkal szemben, és ami a legfontosabb, manipulálhatóvá válnak az államhatalom kezében. Konkrétan mindez abban fogalmazható meg, hogy az egyoldalú (állam)nemzet-központú történelemszemlélet ebben a térségben óhatatlanul megakadályozza egy tágabb – a közép-kelet-európai régióra vonatkozó – közösségtudat kialakulását, ami mindenképpen hátrányos az itt élő emberek számára az egységesülő Európa, illetve az egyre erőszakosabb globalizáció világában. Nyilvánvaló tehát, hogy az egymás iránti megértésre és türelemre való nevelés írott malaszt marad mindaddig, amíg a térség országai az elkülönülés nemzeti szálai mellett keresni nem kezdik a regionális összetartozás szálait is. Úgy gondoljuk, hogy ez különösen fontos a térség kisebbségben élő népcsoportjai számára, nekünk magyaroknak pedig kiemelten érdekünk, mivel a kisebbségeknek folyamatos tudathasadással kell megélniük az egymással szembenálló, egymást kizáró „nemzeti történelmi tudatokat”. A szembenállás okai A közép- és kelet-európai népek nemzeti és állami fejlődésének sérülései és torzulásai évszázadok óta kísértenek bennünket. Sokan leírták már ennek a végzetszerűnek tűnő konfliktussorozatnak a társadalomtörténeti és szociológiai hátterét. Számunkra talán Bibó István fogalmazott a legvilágosabban: „A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása azt jelentette, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai folyékonyakká váltak. (…) A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentéte lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a ’kis nemzet’ megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. (…) A területi viták nyomorúsága Közép- és Kelet-Európa területi státusának az összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közti viszonyában járt. „ (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Helyünk Európában. (Szerk. Ring Éva) Bp. 1986. 152-156.) Azt reméltük, hogy a 20. század végén, a térségben bekövetkezett politikai és társadalmi változások jótékony hatással lesznek majd az itt élő népek egymás közötti viszonyaira is. Az Európai Unió országaihoz való felzárkózás ígérete, a demokratikus politikai rendszerek és a piacgazdaság kialakulása hosszú távon jó lehetőséget kínál arra, hogy a nemzetközpontú szemlélet mellett megerősödjön a regionális összetartozás tudata, hogy valamelyest csökkenjenek a közép- és kelet-európai népek és államok közötti feszültségek. Úgy tűnik azonban, mindez még messze van – bár remélni tán még érdemes –, hiszen az etnikai konfliktusok nem igazán csökkentek az elmúlt években. A Szovjet Birodalom összeomlása és az államszocialista rendszerek bukása után ugyanis sajátos vákuum alakult ki térségünkben, amely mind politikai, mind ideológiai, mind gazdasági és társadalmi téren azzal az „anyaggal” töltődött föl, amely ebben a régióban rendelkezésre állt: a nacionalizmussal. A korábbi diktatórikus hatalom meggyengülését az országok meggyengülésétől vagy éppen szétesésétől félő (felelőtlen) politikusok nacionalista és populista programokkal, bűnbakkeresésekkel vélték ellensúlyozni. Bizonytalanná váltak az államhatárok, sok új állam született a térségben, így mindenütt felszínre kerültek a korábbi vélt vagy valós sérelmek, és felerősödött a – másokkal szemben megfogalmazott – nemzeti identitás szerepe. A korábbi időszak szocialista ideológiájának (jövőkép, közösségi eszmények, internacionalizmus) szertefoszlása után az ideológiai űr betöltésére a felszín alatt korábban is fontos szerepet játszó nacionalizmus bizonyult a legalkalmasabbnak. A ’90-es évek elejétől az itt élő emberek számtalan olyan társadalmi és gazdasági konfliktussal találták magukat szemben, amelyre nem voltak, nem is lehettek felkészülve (elszegényedés, munkanélküliség, a piacgazdaság kíméletlen versenyhelyzete stb.). Az elbizonytalanodott emberek jelentős része szükségképpen a nacionalizmusban találta meg új igazodási pontjait és a konfliktusok „megélésének” magyarázatait (idegengyűlölet, bűnbakkeresés). Az ún. globalizációtól, illetve az Európai Unió centralizációjától – a „kiszolgáltatott szegény, megtűrt rokon” helyzetétől – való félelem tovább erősítette a térség országaiban az (állam)nemzet-központú gondolkodást. Ismerkedés Keleten a helyzet változatlan! A helyzet reménytelen, de nem komoly! Ilyen és efféle szlogenekkel vigasztaltuk önmagunkat és a leendő munkacsoport tagjait az első selmecbányai találkozón. Akkor még csak egy Szlovákiában megjelenő új történelemtankönyv-sorozat többoldalú bírálatáról volt szó. Bizonytalanul méregettük egymást: szlovákok, magyarok, szlovákiai magyarok, magyarországi szlovákok. Igyekeztünk minél nyitottabbnak, empatikusabbnak, toleránsabbnak látszani, miközben magunkban saját álláspontjainkat fogalmazgattuk, pontosítottuk. A megbeszélések során kezdetben monológok hangzottak el, a különböző oldalak kifejtették álláspontjukat egy-egy fölvetődő történeti időszak megítéléséről, illetve válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre. Később már gyakoribbá váltak a „valódi” párbeszédek és viták, és időnként már az is előfordult, hogy az azonos etnikai csoporthoz tartozó, ám különböző történelmi-politikai szemléletű résztvevők között bontakozott ki vita, illetve hogy bizonyos kérdésekben már nem az etnikai hovatartozás határozta meg a véleményeket. A helyzet tehát bonyolódott, de a megbeszéléseken a meghívott négy oldal – a többségi és kisebbségi helyzetben lévő történelemtanárok – lényegében mindvégig elkülönült egymástól. Valamivel közelebb jutottunk az együttélés és együttműködés kérdéshez a selmecbányai városnézés során. Ez a közös séta kimondatlanul is azt próbálta tudatosítani a résztvevőkben, hogy az elmúlt közel ezer évben a különböző etnikumok ezen a helyen megpróbálták kialakítani az együttélés minél kevésbé fájdalmas módozatait. Ezek a próbálkozások nyilvánvalóan nem oldhatták föl a nyelvi és kulturális különbségekből fakadó helyi konfliktusokat, de tompították az indulatokat, „élhetővé tették” a várost. Mindez számunkra azért volt tanulságos, mert közvetlenül is szembesülhettünk azzal, hogy a nyelvi-etnikai hovatartozás valóban csak az elmúlt két-háromszáz évben vált ennyire dominánssá, kizárólagossá és konfliktusossá egy kisebb közösségen belül. A korábbiakban ugyanis az ember sokkal többféle egyenrangú közösség tagja lehetett, így bár teljes mértékben azonosulhatott saját közösségeivel, mégis könnyebben el tudta fogadni a másféle közösséghez való tartozást is. A sokféle identitás jól megfért azzal, hogy a különböző etnikumok – illetve az etnikumokon belüli társadalmi csoportok – a város különböző pontjain, mindenki által ismert és elfogadott „lakónegyedekben” laktak, ahol saját szokásaik, hagyományaik szerint élhettek. Ez az elkülönülés nem feltétlenül jelentett ellenségeskedést – bár nyilvánvalóan arra is volt példa. Sokkal inkább a realitások elfogadását. Ebben a rendszerben, aki úgy akarta, leélhette az életét a bölcsőtől a sírig úgy, hogy lényegében alig-alig kellett találkoznia más közösségek tagjaival. A régi iratokból ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az elkülönülés mellett azért „illett” ismerni a többi kultúrát is. Számos többnyelvű dokumentumot láthattunk, amelyeket nyilvánvalóan azonos kéz írt. Mindez azt sejteti, hogy a vegyes lakosságú területeken az emberek jelentős része gyermekkorától kezdve több nyelven beszélt és lehetőségei szerint írt is. A megértés nehézségei Szlovák, magyar, magyarországi szlovák, szlovákiai magyar történelem- és társadalomismeret- tanárok a közös történelmi múltról beszélgetnek. Izgalmas, de nem könnyű helyzet. A megértés alapvető nehézsége a helyzet abszurditásából fakad. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt látjuk – ahogy az egyik hozzászóló fogalmazott. A trianoni béke például a szlovákoknak diadalünnep, elégtétel: államuk megteremtésének lehetőségét jelenti. Nekünk magyaroknak éppen ellenkezőleg: történelmi államunk szétesését, súlyos kudarcot, máig ható tragédiák kezdetét juttatja eszünkbe. Ráadásul Trianonnal kezdődtek el a kisebbségben maradt magyarság megpróbáltatásai is, ami az ott élő szlovákok számára úgy jelenik meg, mint a nemzeti identitás beteljesítése, az otthonosság biztonságának megszerzése. Miről lehet akkor itt beszélgetni? Lehet-e, kell-e egyáltalán közös nevezőt keresgetni? Kompromisszumos irányban kell-e gondolkodni, vagy valami másféle logika a mérvadó? Lényegében ugyanez az antagonizmus jellemző a közös múlt egészének szemléletére is, amelyet aktuálpolitikai törekvések is erősítenek. A szlovák fél öntudatlanul is a mai – az önálló szlovák állam megteremtődése – helyzetet vetíti vissza a múltba, hiszen mai identitásához keresi saját múltját. Így kaphat kiemelt szerepet a Nagy-Morva Birodalom, amelyet a szlovák államiság előképének tekintenek, illetve ily módon kerülhetnek a szlovákiai történelemkönyvekbe olyan – számunkra elfogadhatatlan – fejezetcímek, hogy Szlovákia a középkorban; Szlovákia a török hódítás idején, stb.Mi, magyarok éppen fordítva vagyunk mindezzel: a számunkra kedvezőbb múltat vonatkoztatjuk a jelenre is, szeretnénk aktuálisnak tudni az elmúlt dolgokat is. Mind a mai napig öntudatlanul is magyarnak tekintünk számtalan olyan felvidéki személyt, helységet, elnevezést, bármit, ami a szlovák etnikumhoz (is) köthető. Az alapvető ellentmondásokon túl azonban számtalan olyan ellentétesnek látszó megközelítés is fölmerült a beszélgetések során, amelyek furcsának tűntek ugyan a különböző oldalon ülők számára, de már érdemesnek látszott beszélni, vitatkozni róla, mivel a másik fél érvelése megfontolandó igazságokat, tanulságokat hordozott. Számunkra – Magyarországról érkező tanárok számára – például roppant furcsa volt, hogy a „mi magyar királyainkat” a szlovákok a „mi szlovák királyainkként” említik (ami ebben az esetben nem kisajátítást jelent, hanem annak rögzítését, hogy a magyar állam királyai a szlovák etnikum királyai is voltak egyben). Ebből adódóan az ún. „szentistváni” államot jelképező koronát is saját történelmi múltjuk részének tekintik, így nem értenek egyet azzal a mai magyar politikai szemlélettel, amely csak a magyarság számára sajátítja ki ezt a történelmi örökséget. Mindez számunkra roppan tanulságos volt, hiszen egyfelől ugyan nagyon jól tudjuk – sőt tanítjuk –, hogy a történelmi Magyarország soknemzetiségű ország, de (az állampolgári nemzet értelmében) öntudatlanul is magyarnak tekintjük más nyelven beszélő lakóit, mivel nem ismerjük tényleges identitásukat. A beszélgetések során nyilvánvalóvá vált, hogy érdemes közösen újragondolni korábban bevált fogalomrendszerünket és sémáinkat – nép, nemzet, ország, birodalom –, hiszen a többoldalú megközelítés árnyaltabbá tehető ezeket. A megbeszéléseken különleges helyzetben voltak a kisebbségek – a magyarországi szlovákok és a szlovákiai magyarok – képviselői. A kisebbségi helyzet ebből a szempontból roppant sok ellentmondást hordoz. Látszólag persze meg lehet fogalmazni, hogy a kisebbség legyen híd két ország, két nép között, de egymásnak ellentmondó, egymást kizáró történelemszemléletek esetén mindez teljesen reménytelen vállalkozás. Elvárják tőlük az állampolgári azonosulást, miközben ennek sok tekintetben ellentmond etnikai és kulturális beállítódásuk. Sőt! Feszültebb helyzetekben szeparatistának, más ország ügynökének, „hazaárulónak” tekinti őket az aktuális társadalmi és politikai félelem. Miközben a nyelvi értelemben vett anyaország képviselőivel sem mindig felhőtlen a viszonyuk. Ennek a tudathasadásos helyzetnek a lassú és fokozatos föloldását szolgálhatja az, ha az adott nemzetiség elkészítheti a saját identitásának megfelelő történelemkönyveket. Korábban ugyanis mindkét kisebbség tagjainak a többség számára készített, őket – finoman fogalmazva – figyelmen kívül hagyó történelemkönyvből kellett tanulnia. Az utóbbi időben mindkét kisebbség tagjaiban felerősödött az igény, hogy saját identitásuknak megfelelő önálló történelemtankönyvekből tanuljanak gyermekeik. Egy ilyen történelemkönyv elkészítése hallatlanul nehéz vállalkozás, hiszen úgy kell megfogalmazniuk saját szemléletüket, hogy közben egyszerre kell láttatni a két nép történelemszemléletének hátterét, s egyszerre kell tekintettel lenniük a különböző oldalak érzékenységére is. Az önálló történelemtankönyv készítésében a szlovákiai magyarok egy kissé megelőzték a magyarországi szlovákokat, hiszen már meg is jelent – kiváló tartalommal és csodaszép kivitelben – tankönyvsorozatuk, de remélhetően (a roppant izgalmas tantervek után) hamarosan megjelenik a magyarországi szlovákok saját történelemtankönyve is. A beszélgetések során fokozatosan kialakultak megbeszéléseink alapelvei. Valamennyien úgy látjuk, hogy együttműködésünkben már az is nagy vívmány, ha megteremtjük a kapcsolatok és a kommunikáció nyugodt feltételeit. A normális párbeszéd lehetősége ugyanis ebben a társégben csak ezután kezdődhet el. Peter Hunc’ik, a már említett felmérés egyik vezetője mondta a Népszabadságnakadott interjújában: „A felmérések szerint ugyanis tele vagyunk a másik iránti gyanakvással, tele vagyunk a fenyegetettség érzésével. A magyar kisebbség irredenta szándékait igen komolynak tartja a vegyes lakosságú területek szlovákságának kétharmada. Ezzel szemben a magyaroknak ugyancsak kétharmada szerint a szlovákok most is szívesen kitelepítenék őket, ha tehetnék. Talán egyik oka is a kölcsönös bizalmatlanságnak, a gyanakvás feloldhatatlanságának, hogy nem tanultunk, nem tanulunk meg hatékonyan viselkedni. Repertoárunk kétértelmű, a szlovákoké is meg a magyaroké is. Az egyik a brutális agresszivitás. Ha el akarok érni valamit, azt mindenekelőtt a másik félreszorításával, megsemmisítésével vélem csak elérhetőnek. Ha így nem megy, mert gyengébb vagyok, akkor átmenet nélkül megalkuvó leszek, aki hajlandó bármit feladni, bármiről lemondani. Legalábbis egy határig. A hatékony viselkedés technikái jórészt ismeretlenek.” Úgy gondoltuk, innen már csak felfelé vezethet út, ezért kimondatlanul is a következő alapelveket tartjuk szem előtt megbeszéléseink során. A megbeszélések fő célja egymás megértése. Nem akarjuk megváltani sem a helyzetet, sem egymást. Amennyire lehet, tartózkodunk az (aktuál)politikai felhangoktól és a szélsőségesen nacionalista, rasszista megnyilvánulásoktól. Igyekszünk megvizsgálni saját elfogultságainkat, félelmeinket, sztereotípiáinkat, mítoszainkat, törekszünk a minél nagyobb önismeretre, hiszen jószerivel csak egymással szemben tudjuk megfogalmazni egyértelműen, hogy pl. szlovákok vagyunk, vagy éppen magyarok – jól tudjuk, hogy az azonos etnikai csoporton belül is mekkora különbségek lehetnek a történelemszemlélet terén. A közösen megvizsgált témák esetében nem akarjuk feltétlenül meggyőzni egymást. Nem az a cél, hogy egyetértsünk, vagy hogy feltétlenül kompromisszumot keressünk. A fölvetődött véleményeket, érveket ebből következően három csoportba osztjuk, s ezek szerint kezeljük őket – akár egy leendő közös történelemkönyvben is. -Amiben egyet tudunk érteni. -Amiben tanulságokat hozó vitáink lehetnek. -Amit másként látunk, illetve amiben nem értünk egyet. A munkacsoport megalakulása és programja A munkacsoport hivatalosan Pilisborosjenőn alakult meg 2000. december 3-án, egy az Európa Tanács által finanszírozott konferencián. A konferencia megfogalmazott célja az volt, hogy a Szlovák-Magyar Történész Vegyes Bizottság mintájára – azzal szorosan együttműködve – létrehozzon egy tanári munkacsoportot (történelem- és társadalomismeret-tanárokból), amelyek áttekintik a két ország történelmi, illetve társadalomismereti tankönyveit és taneszközeit, és oktatási programokat, taneszközöket dolgoznak ki az eltérő történelemszemléletek megismerésére, megismertetésére és közelítésére. Az ígéretek szerint a Munkabizottság anyagi hátterét részben a két ország oktatási minisztériumai fedezik majd, részben pedig pályázati úton kell majd összeszednie a működéséhez szükséges támogatásokat (eddig a szlovákiai PER Alapítványtól, illetve a magyarországi Apáczai Alapítványtól kaptunk anyagi segítséget). A Munkabizottság szakmai irányítását a Szlovák-Magyar Történész Vegyes Bizottság társelnökei Peter Zelenák és Szarka László végzik. A szervezéssel megbízott szűkebb Munkabizottság tagjai a következők: Falus Katalin, Jakab György, Kovács Anna, Viliam Kratochvíl, Adelaida Mezeiova, Simon Attila. Az elvégzendő feladatok elvégzése érdekében, illetve az évenként megrendezett Szemináriumokon a Munkacsoport létszáma természetesen kibővül A Munkacsoport általános feladatai az alábbiak: A két ország – többségi és kisebbségi – történelmi és társadalomismereti tankönyveinek, taneszközeinek közös megvitatása. A társadalomismereti tankönyvek összehasonlító elemzése, a bennük szereplő állampolgári, emberi jogi, diákjogi, erkölcsi tananyagok tartalmi és módszertani vizsgálata. Közös taneszközfejlesztés – ami nem jelenti a feltétlen egyetértésre törekvést, a mindenáron való közös nevezőt; a közös pontok megtalálásán túl már az is alapvető eredmény volna, ha egymás mellett megtalálhatóak lennének az eltérő vélemények, s az eltérés okait megvilágító értelmezések, elemzések. A munkacsoport rendszeres találkozóin a közös történelem egy-egy neuralgikus pontjának megvitatása – a vita eredményeképpen az adott kérdésről közösen használható tananyagmodul kidolgozása. Két- ill. többnyelvű multimédia kiadása a közép-kelet-európai térség közös történetéről. Akkreditált tanárképzési programok létrehozása és szervezése mind a két országban. Ez nemcsak a kisebbségi helyzetben lévő tanároknak fontos, hanem a többségi helyzetben lévőknek is: a magyar történelemtanároknak is izgalmas lehet például egy szlovák történészek, illetve tanárok által tartott továbbképzés és vice versa. A kisebbségi helyzetben élő történelemtanárok helyzetének közös megbeszélése.   Iskolalátogatások szervezése. Számítógépes kapcsolattartás kialakítása a munkacsoport tagjai, illetve az általuk képviselt iskolák között.  Jakab György A cikk eredetileg itt jelent meg
Akkor tudunk dolgozni, ha Ön is segít! Vissza

Alrovatok

Történelemtanárok (34.) Országos Konferenciája

„Vissza a jövőbe!”- A közösségi média és az AI hatása a történelemre

A Történelemtanárok (34.) Országos Konferenciájának állásfoglalása

Eddigi konferenciáink

Szabó Magdi-plakett

A 2024. évi díjazott: Bán Éva

TTE-tagok figyelmébe:

Éljen a lehetőséggel!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

TTE-közösség

TTE a Facebookon

Youtube-csatorna

Hisztorizás podcast

Szlovák-magyar közös múlt

Galéria

Alkotmány és történelem

Támogatók

A tte.hu működésének támogatója