Lea
Singer német bestseller-szerző Osztrák kurva című könyve tizenhárom
beszélgetést tartalmaz „Marie Antoinette királynéről és a
pornográfiáról”. A napjainkban zajló beszélgetés résztvevői harmincnyolc
éves nők – Marie Antoinette-t ilyen idősen fejezték le 1793. október
16-án –, továbbá Louis, a rendezőnő tizenegy éves fia. (Forrás:
hvg.hu)
A keretről csak annyit, hogy
adva van egy Sibylle Schlick nevű, Oscar-díjas filmrendezőnő, aki
játékfilmet akar forgatni Marie Antoinette-ről. Meghívja díszlet- és
jelmeztervezőjét, valamint három színésznőt, hogy felajánlja nekik a
szerepet. Társaságuk tagja továbbá egy Rosa névre hallgató macskán kívül
Barbara Goldman történész is, a korszak specialistája, aki folyamatosan
idéz különféle korabeli röpiratokból, és megvilágítja a többieknek az
események hátterét. A karcsú könyv elején olvasható, hogy „minden
idézet, leírás és részlet bizonyíthatóan igaz, a jelenkorra vonatkozóak
is. Csak a szereplők személye és életútja tekinthető fikciónak.” A
fiktív szereplőkre kizárólag azért van szüksége a szerzőnek, hogy a több
mint két évszázada történt események párhuzamait megtalálja az azóta
eltelt időszakban, különös tekintettel a huszadik századi totális
rendszerekre – de bőséggel filozofálnak a szereplők a terror és a szex
összefüggéseiről az iraki Abu Graib börtönben történt, és a világsajtót
bejárt kényszervallatások felidézése kapcsán is.
Az eredendően érdekes, és eddig érdemben nem elemzett
probléma elemzése, bármilyen csapongó is a könyv, figyelemre méltó.
Miként hatott a korabeli francia nyilvánosságra a gátlástalan, obszcén
gyűlölködés, melynek a szerencsétlen sorsú királynő kiemelt célpontja
volt? Hogyan találtak visszhangra a legképtelenebb rágalmak, melyek
kimondatlanul is a legfőbb vádpontjai voltak a koncepciós pernek,
melynek áldozatul esett? Mi volt a párját ritkító, évtizedes múltra
visszatekintő pornográf gyalázkodás politikai „üzenete”?
Érdemes itt kitérni a politikai
hatalom és a nyilvánosság ellentmondásos viszonyára, hiszen ez még
napjainkban sem zavartalan, és állandóan újabb és újabb meglepetéseket
tartogat a törvényhozás, illetve a normatív szabályozás számára.
Napjainkban is nehezen eldönthető dilemma, mi jobb, hivatalos eszközzel
fellépni a gyalázkodó rágalmak ellen, vagy az érintetteknek tűrni, és
ügyet sem vetni a mocskolódásra. Elképzelhetjük, hogy a 18. század
végén, amikor a feudális abszolutizmus önkénye kompromittálódott,
viszont valamiféle „sajtótörvénynek” még nem volt se híre, se hamva, mi
mindent megengedtek maguknak gátlástalan tollforgatók, nyomdászok, és
terjesztők. Jellemző tény, hogy egy Lefevre nevű könyvkereskedő már
1777-től kezdve a versailles-i kastély bejárata mellett árusított a
királynőt lejárató pornográf irományokat, melyeket „vettek, mint a
cukrot”. Bár Lefebre-t végül börtönbe zárták, és a leggyalázatosabb
könyveket máglyán égette el a hóhér, ezek a „középkori” módszerek
teljesen hatástalannak bizonyultak: állandóan új utánnyomások készültek.
Illegálisan forgalmazott
röpiratokban, libelle-ekben már az 1774 májusi koronázási szertartás
után mindennek elmondták XVI. Lajost, és különösen tizennyolc és fél
éves feleségét, Mária Terézia leányát. Néhány cím: Marie Antoinette en
gougettes ( M. A. a kocsmában), vagy Le Godermiché
Royale (Királyi műhímtag). 1781-ben már egy egész, illusztrált könyv
jelent meg Essai Historique sur la vie de Marie Antoinette címmel,
melyben a királynő, egyes szám első személyben elismeri magáról, hogy
szégyenletes szajha, perverz és nimfomán, mintegy megtestesítője a
monarchia romlottságának. Ugyanezt a képet erősítette egy másik, hasonló
névtelen opusz, a Les Amours de Charlot et Toinette, és még számtalan. A
hízásra hajlamos, befolyásolható király viszont fitymaszűkülete miatt
(az operációt végül a királynő Párizsba látogató bátyja, II. József
rábeszélésére szánta rá magát) az impotencia megtestesítőjévé vált a
népi képzeletben.
A „koronás
ribancot” a párizsi nép, már a forradalom kitörése előtt „szukaként”’
emlegette – a francia autrichienne – chienne szójáték alapján -, ehhez
társult az a teljesen irracionális vádaskodás, hogy a királynő, a többi
arisztokratával együtt „halálra akarja éheztetni” saját népét. A mondás,
amit 1789 őszén Marie Antoinette-nek tulajdonítottak – t. i. „Ha a
népnek nincs kenyere, egyen kalácsot” már akkor sem számított
eredetinek, ugyanis állítólag még a tizennyolcadik század derekán mondta
egy toszkán hercegnő. De a nyilvánosság szemében ez az újabb rágalom is
meggyökerezett. A királyi család balul sikerült, 1791. június 21-én
Varennes-ben véget ért szökése után az addig is harsány rágalmazó
kampány csak még erősebb lett, melyet részben a királynő nyilvánosságra
hozott magánlevelei tápláltak. Ezekben számos gyűlölködő kitétel volt
olvasható a forradalmi francia népről.