A kisiskolák védelmében Lányi András a jelenlegi
oktatáspolitikát bíráló érveket sorakozatatott fel a Népszabadság 2007.
december 29-i számában.

– Az iskoláskorú
gyerekek számának sajnálatos fogyatkozása nem elégséges ok az iskolák
egy részének bezárására?

– A
létszámcsökkenés kisebb tanulócsoportokat eredményez, ami kedvez az
oktató–nevelő munkának, különösen a tehetséggondozás, illetve a
felzárkóztató és egyéb speciális programok terén. Ilyenekre éppen a
falvakban mutatkozik a legnagyobb
szükség.

– Valóban, a felmérések szerint
a falusi kisiskolák teljesítménye a leggyengébb. Az iskolák
összevonásától a teljesítmények javulását
várják.

– Falun több olyan gyerek él,
akinek szociális vagy egyéb okokból a beilleszkedés az iskola életébe
gondot okoz. Ha ezeknek ráadásul távoli településekre kell naponta
ingázniuk, hogy tanulhassanak, ettől bármit, de tanulmányi eredményeik
javulását nem várhatjuk.

– Csakhogy a
nagy létszámú, központosított intézmények felszereltsége lényegesen jobb
lesz, mint a kisiskoláké.

– Az
iskolában a legfontosabb „felszerelés” a tanár. Az intenzív – a tanóra
keretein túl is működő – tanár–diák kapcsolatot semmi nem pótolhatja,
különösen az általános iskolában. A képzett, tisztességesen megfizetett,
munkáját szerető tanár sokkal, de sokkal fontosabb, mint az egy főre
eső számítógépek száma vagy bármi
egyéb.

– Magyarországon azonban
nemzetközi összehasonlításban túl magas a tanár-diák arány. Azaz rossz
hatásfokkal működik a rendszer, és ezt a pazarlást nem engedhetjük meg
magunknak.

– A tanár–diák arány a
nagyvárosokban magas, nem falun! Az összehasonlítások egyébként
félrevezetnek. A bezzeg–országokban ugyanis a tantestület munkáját egy
sor főállású specialista, programszervező, adminisztrátor stb. segíti,
így a látszólag magasabb óraszám vagy csoportlétszám dacára a
pedagógusok kevésbé túlterheltek, mint
minálunk.

– Igen, de ezek lényegesen
gazdagabb országok…

– …amelyek
felemelkedését nem utolsósorban az szolgálta, hogy amikor nehéz
helyzetbe kerültek, nem kevesebbet, de többet áldoztak oktatásra. Így
jártak el a távol–keleti „kistigrisek”, ez történt Magyarországon is a
húszas években, a világháborús összeomlás után, amikor 5000 tanterem (és
több egyetem) épült.

– A mostani
kormány is jelentős fejlesztéseket helyezett
kilátásba.

– A bezárt iskolákon nincs
mit fejleszteni. A digitális iskolatáblák és más informatikai
beruházások kedvező hatása nem
bizonyított.

– A kormány egyetlen
iskolát se zárat be. Az önkormányzatok döntöttek
így.

– Miután az egy tanulóra eső
normatív támogatás összegét, különösen az első és az ötödik osztályban
drasztikusan csökkentették. Az egyébként is mélységesen
alulfinanszírozott önkormányzatok pedig képtelenek kigazdálkodni a
hiányzó összeget.

– Honnan tudja, hogy
csökkent a normatíva? Állítólag csak áttértek a fejenkénti támogatásról a
csoportfinanszírozásra.

– A támogatás
viszont a csoportok létszámától függ, innen kezdve a fejkvóta
kiszámítása számtanpélda, amit az érintett számtantanárok el is
végeztek. De egyes kiegészítő normatívákat is
visszanyestek.

– Az iskolatársulások
mindenesetre a szűkös források hatékonyabb kihasználását teszik
lehetővé.

– Kérdés, miben mérjük a
hatékonyságot. A fajlagos költségek valamelyest csökkennek, bár a diákok
naponkénti utaztatása sincs ingyen. Amit a szélnek eresztett tanárok
bérén spórolunk, engedje meg, hogy ne ünnepeljem „eredményként”. Az
egész napjukat közlekedéssel, idegen környezetben töltő nebulók tudása, a
megtizedelt tantesület munkájának eredményessége ettől még nem javul.
És végzetes következményekkel jár az iskolátlanítás a falvak életére. Az
iskolához közös érdekek, közös események fűződnek, az iskolát tehát nem
bezárni kellene, amikor kevés a gyerek, hanem megtenni a falu közösségi
és kulturális életének központjává. Egy sor feladatot és szolgáltatást
említhetnék, amely az iskolában otthonra találhat, javítva az épület
kihasználtságát.

– Ellenzik tehát az
iskolatársulások létrejöttét?

–
Egyáltalán nem, ha a résztvevők önkéntes elhatározásán alapul, és nem az
anyagi kényszer és az adminisztratív nyomás eredményeként jön létre. A
társulás kiváló alkalom a tanárok munkájának észszerűbb megszervezésére:
minden településre jutna szaktanár, a tanárnak kellő számú tanóra, ha
több településen láthatják el feladatukat. Magyarán: a tanárok utazzanak
a falvak között, ne a diákok. Ez olcsóbb, emberségesebb,
hasznosabb.

– Akkor miért nem ez
történik a legtöbb helyen?

– Azért,
mert a cél a tanárok elbocsátása, azaz a takarékosság a tanári
fizetésekkel. Ehhez mégiscsak az a célravezető, hogy ha egyetlen nagy
iskolában rengeteg gyereket aránylag kevés oktató
okít.

– Vajon adományok gyűjtésével
kipótolható az a több tízmiliárd forint, amit a kormányzat kivon a
rendszerből?

– Nem. Kezdeményezésünk
célja a helyi társadalom önvédelmi reflexeinek mozgósítása. Mi csak
kiegészítést tudunk nyújtani azokhoz a forrásokhoz, amelyeket az élni és
túlélni akaró települések, szülői közösségek, Leader Szövetségek,
kistérségek erre a célra áldoznak. A pályázatok ezekről az áldozatokról
szólnak majd. Tanácskozásokat szervezünk országszerte, ahol az
érintettek kicserélhetik tapasztalataikat az iskola megmentését szolgáló
különféle elképzelésekről és gyakorlati megoldásokról. Ösztönözni és
bátorítani szeretnénk őket, hogy ne törődjenek bele az iskola
elvesztésébe, ami a falu pusztulásával jár belátható időn belül. A
falunak iskolára, az országnak falvakra van szüksége. Ha a kisiskolák
fennmaradását követelő mozgalom kiszélesedik, ez a döntéshozókat is
meggyőzheti arról, hogy felül kell vizsgálniuk vidék- és
iskolapolitikájukat.