Röviden azért, mert az iskola minden elemében azt sugallja, hogy amit tanít, az egyrészt nem érdekes, másrészt megtanulhatatlan. Más szavakkal: következetesen rombolja a tananyag iránti érdeklődést.

Az elmúlt 10-15 évben számos írásban fogalmaztam meg nézeteimet a magyar közoktatás helyzetéről. Ezek az írások a szakcikk és a politikai stratégiaképzés határán mozogtak, a politikai mozgalmak néha elméletnek nevezik ezt a műfajt. 2018-ban Műveltség és demokrácia címen kiadtam egy esszékötetet, amely ugyanúgy visszahangtalan maradt, mint egyéb írásaim. Bár kevés számú ismerősöm szerint ezek fontos gondolatokat tartalmaztak, én úgy érzem magam, mint egy álomban: szenvedélyesen beszélek, de nem jön ki hang a torkomon, és senki észre sem veszi erőfeszítéseimet. Ezért készítettem nézeteimről egy rövid összefoglalást Tézisek a műveltségről címen, de persze ez még kevesebb emberhez jutott el. Az alábbi írás nagyon direkten fogalmazza meg a politikai konzekvenciákat. Egy kicsit kétségbeesett kísérlet, hogy hallhatóvá tegyem magam. Aki úgy érzi, van benne valami, annak javaslom, hogy olvassa el a Műveltség és demokrácia esszéit. Ezekben vannak lábjegyzetek meg minden, ami itt nincs. És utána cselekedjen. Ha teheti.

Mi ma az iskola társadalompolitikai funkciója?

A modern iskola a műveletlenség újratermelésének intézményrendszere.

Tehát hibásan működik a rendszer?

A jelek szerint ez nem rendszerhiba, jelentős mértékben funkcionálisnak tűnik. Ez azt jelenti, hogy az iskola „tervezete szerint” úgy működik, hogy a fiatalok jelentős részét elzárja a műveltségtől.

Hogyan tudja ezt elérni?

Míg korábban – a 19. században – az volt a jellemző, hogy a lakosság túlnyomó többsége – egyszerű szavakkal meghatározva: a munkások és parasztok gyerekei – nem járhatott a műveltséget közvetítő középfokú iskolákba, a 20. században a középfokú oktatás (szinte) általánossá vált. Ez azonban nem jelentette a tudás demokratizálását. A túlnyomó többség ma is műveltség nélkül lép ki a rendszerből, noha életének jelentős részét töltötte az iskola komor falai között.

De miért?

Röviden azért, mert az iskola minden elemében azt sugallja, hogy amit tanít, az egyrészt nem érdekes, másrészt megtanulhatatlan. Más szavakkal: következetesen rombolja a tananyag iránti érdeklődést. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik az általános iskola felső tagozata, amely egyfajta motivációs kapuként működik. Majdnem mindenki átjut rajta (elvégzi), de az érdeklődést (pszichológusok kedvéért: az intrinzik motivációt) a többség egy ponton bizonyosan elveszíti, így a tananyag nem válik műveltséggé, elfelejtődik, és a középiskolába már egyrészt nagy tudásbeli hiányosságokkal lépnek be, másrészt azzal a meggyőződéssel, hogy az iskolai tudás alapvetően hülyeség, a világ egészen másról szól.

Ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet? A gonoszok összefognak, hogy a gyengék pórul járjanak.

Nem gondolom. Ez az egész nem tudatos. A hatalmon lévők – ha érzékelik is a problémát – egyszerűen nem gondolják, hogy ennek akkora súlya lenne, hogy érdemes volna túl sok pénzt fordítani rá. Az ő érdekeiket alapul véve, jó ez így is, ahogy van. Különös tekintettel arra, hogy az elitnek módjában áll gyerekeit alapítványi iskolákba vagy – a kevésbé elitnek – az államinál egy fokkal szabadabb egyházi iskolákba küldeni.

De amúgy van súlya ennek a problémának?

Nagyon is. A műveltség valójában világismeret. Egyedül ez teszi lehetővé, hogy az ember autonóm módon átgondolja a helyzetét a világban, és kritikusan viszonyuljon ahhoz a környezethez, amely jelentős mértékben felelős a gondjaiért. De azok az attitűdök és kompetenciák (pl. oksági gondolkodás, kreativitás, együttműködés) sem alakulnak ki műveltség nélkül, amelyek képessé tesznek komolyabb kvalifikációk megszerzésére. Műveltség nélkül a hátrányosabb helyzetű fiatalok izolálódnak, manipulálhatóvá és kiszolgáltatottakká válnak, továbbá csak a legrosszabbul fizető munkákra lesznek képesek.

Kik azok a „hátrányosabb helyzetű” fiatalok?

Azért használtam az összehasonlító alakot, hogy hangsúlyozzam: relatív hátrányos helyzetről beszélek, tehát nem abban a jogi értelemben használom a szót, ahogy azt az 1997. évi XXXI. törvény 2013-as módosítása meghatározza. Ezzel szemben arra utalok a kifejezéssel, hogy itt egy kontinuumról van szó, amelyben azok a „hátrányosabb helyzetűek”, akik elsősorban (de nem kizárólag) a szüleik iskolai végzettsége és/vagy anyagi helyzete, valamint lakóhelyük alapján rosszabb helyzetben vannak, mint társaik.

De végül is mindenki nem tanulhat tovább. Az iskolarendszer ebben az értelemben mindig „igazságtalan” marad.

Nem, egyáltalán nem az a kérdés, hogy ki tanulhat tovább. Szokjunk le arról, hogy a méltányosságot a társadalmi mobilitás perspektívájából nézzük! A kérdés az, hogy a dolgozó osztályok hozzájutnak-e ahhoz a műveltséghez, amely a nemzet részévé teszi őket, és amely képessé teszi őket helyzetük átlátására és kritikus vizsgálatára.

Mennyire lenne erőforrás-igényes egy demokratikusabb iskolarendszer kialakítása? Sok pénz kell a „tudvágy” megőrzéséhez és felkeltéséhez?

Egy szempontból igen: ha azt gondoljuk, hogy az iskolának társadalomátalakító szerepe lehet, akkor nagyon felkészült és nagyon elszánt pedagógusokra van szükség. Ez nem megy kiemelkedő pedagógusbérek nélkül.

Van erre esély a közeljövőben?

Szerintem nincs, az ellenérdekeltség nagyon erős. De addig is világossá kell tenni, hogy minden olyan politikai programnak, amely az elnyomottak érdekében megfogalmazódik, prioritásként kell tartalmazni a radikális oktatási reformot.

Knausz Imre

Forrás