A magyar történelmi közgondolkodás láncreakciószerű változásának küszöbén állunk: áradnak be a fiatal fejekbe az avítt tévtanok és az új tündérmesék – mondja Lőrinc László középiskolai történelemtanár, akivel a tévtanokról és társadalmi veszélyességükről Szász István beszélgetett.
(Népszava, 2009. december 19.)

– Mint tanár tapasztalja-e, hogy a társadalom széles rétegeiben mindinkább a legképtelenebb történelmi tévképzetek terjednek?

– Már a múlt századi konzervatív történész, Szekfű Gyula is azt panaszolta, hogy az akkor korszerű múltképpel szemben „a nagyközönség megmaradt a szinte gyerekesnek tetsző, színpadias történelemszemléletben, meg lévén szíve mélyéig győződve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az őseinktől örökölt, amelyhez jó magyarnak ragaszkodnia kötelessége”. Vagyis a jelenség nem teljesen új. De mégsem egyszerűen arról van szó, hogy a régi nézetek bukkannak elő újra a régi módon. Most valóságos fordulat játszódik le, döntően a tizenéves fiatalok körében, benne új elemekkel. A történelmileg sokszor közömbös öregek-középkorúak csak állnak, és nézik a Trianon-összeesküvéssel, sumér–magyar azonossággal, rovásírással
előhozakodó fiaikat, lányaikat. Hasonlót a 40-es évek végén azok a polgárok élhettek át, akiknek gyermekei a szépen berendezett szalonban eléjük álltak azzal, hogy tudomásuk szerint a történelem osztályharcok története. Az sem lehetett szívderítő, de talán kevesebbekre terjedt ki.
Vagyis a történelmi hiedelmek többségét a fiatalok nem otthonról hozzák. A kiindulópontot az írott és főleg az elektronikus sajtó, a rockkoncertek, fesztiválok, illetve az ezeket jegyző középgenerációs értelmiségiek jelentik. Az itt megjelenő nézeteket az internet (a honlapok, video- és zenemegosztók, blogok, levelezőlisták és kommentek révén) korábban elképzelhetetlen mértékben terjeszti, ezekre építve a tizenéves fiatalok egymást „tájékoztatják” és „művelik”.

– Ez azt jelenti, hogy nem is egysze­rűen bolondos álmagyarkodásról, hanem kitapintható rasszizmusról, idegengyűlöletről van már szó?

– Bizonyos esetekben igen. Sokaknál ez az egész a vallásos hittételekre emlékeztető rendszerré áll össze, amelyben a nagybetűs nemzet egyetlen változatlan, homogén egység és kultúra, mely öröktől fogva mindmáig változatlanul létezik, és mindig a pozitív, a jó oldalt képviselte, míg velünk szemben mindig mindenki – külső és belső, befurakodott, hazafiatlan ellenség – összeesküvést szőtt, bajaink okozói mindig ők.

– Hogyan illeszkedik mindehhez a ma már úton-útfélen zagyvált, és a tudomány által sokszorosan megcáfolt sumér és/vagy hun, illetve párthus eredetmese?

– Úgy, hogy e hiedelemhez a finnugor származás nem volt eléggé előkelő és erőt sugárzó. A mi történelmi erényeink ugyanis ezek szerint mindenekfelett harcias, agresszív erények. Infantilis dolog ez, mint mikor egy fickó a kocsmában folyton azzal dicsekszik, hogy ő aztán mindenkit meg tud verni. Ha már mindenáron kitalált érdemekkel akar hencegni, legalább találhatna rokonszenvesebbeket is, gondolhatják körötte. Miközben a tudományban, a technikai fejlesztésben, a művészetben nyújtott, valóban kiemelkedő nemzeti produktumaink, amelyekre joggal büszke lehetne minden magyar, sokszor elsikkadnak. Például nemrég vette fel az UNESCO a múlt értékes emlékeinek listájára a 16. századi magyar Lázár deák térképét, de hát hányan hallottak erről a különös alkotásról azok közül, akik a kolostorokat feldúló kalandozókra büszkék? Vagy arról, hogy páratlan vallástürelmi törvény született nálunk a 16. században, illetve egészségügyi a 19.-ben?

– Talán idevág egy friss tapasztalatom. Átlagjobboldali, polgári fiatalemberek között minap a szememre hányták: miért kell azt tagadni, hogy Bartók zsidó volt? „Honnan veszitek ezt a képtelenséget?” – próbálkoztam. „Hát 40-ben mi másért vándorolt volna ki hazulról – felelték –, ha nem lett volna zsidó”?

– Jellegzetes és ismerős okoskodás. Visszatérve a média felelősségéhez, hadd mondjak el egy példát: az idén, augusztus 20-án a Kossuth Rádió történész
szakértőként beállított vendége előadta: az államalapítás korában – ellentétben az eddigi hazafiatlan „tévtanokkal” – éppenséggel a Német-­római Császárság és Bizánc félt tőlünk, és éppen hogy ők vették át tőlünk a kereszténységet, hiszen az egyik apostol a magyarok elődje volt. Az interneten aztán az illető egy televíziós interjúját is megtaláltam, melyben a lelkendező riporternek előadta, hogy Mária Jézust Kerecsennek becézte, ugyanis a Kerecsen (lásd: Turul) volt Jézus titkos neve, és ebből ered a magyarok (és a környező szláv népek) karácsony szava. Persze kérdés, mit kell ezzel kezdeni, mert ha valaki ezekben az önmagukban ártalmatlan dolgokban hittételszerűen hisz, és ez neki lelki nyugalmat okoz, nem biztos, hogy le kell beszélni róla…

– Én azért nem így látom.
Mert ha mindezt cáfolat nélkül az adófizetők pénzén működtetett közrádióban „történelemként” hirdetik, az olyan veszedelmes tévhitek hivatkozási pontjául szolgálhat, ami összezavarhatja az amúgy normális, de tudományosan képzetlen átlagember gondolkodását. Nemcsak Pisti meg Juliska, hanem apukájuk meg anyukájuk is innentől kezdve hivatkozhat
arra, hogy de hát a rádióban is ezt mondták.

– Kétségtelenül van ilyen veszély. A baj akkor van, ha ezek a hittételek összeépülnek egyfajta ellenségkereséssel. Jellemző például az az egyik szélsőjobboldali napilapunkban megjelent cikk, amelyben a szerző kifejtette, a magyarok túl engedékenyek voltak az ármánykodó nemzetiségiekkel a dualizmus idején, így azok elszemtelenedése vezetett Trianonhoz. Ezt a már sokszor cáfolt, régi, téves nézetet nagyon sokan vallják. Ő azzal támasztotta alá, hogy lám, 1907-ben egy román képviselő arra vetemedhetett a magyar parlamentben, hogy egy magyargyalázó verset olvasson fel, és ezért semmilyen bántódás nem érte. Ezt aztán másfélszáz hely szajkózta vissza szó szerint a neten. Tipikusan olyan adalék, amit csak az hisz el, aki nagyon el akarja hinni, hiszen ugyan mi értelme lett volna hergelni a teremben kilencvennégy százalékos többséget alkotó magyar képviselőket? Egy hetilap cikke be is mutatta, hogy valójában fordítva történt: egy romángyalázó magyar verset és annak magyarellenesre visszafordított parafrázisát, párhuzamosan, versszakonként váltogatva olvasott fel a képviselő, aki ezzel be akarta mutatni, mit hallanak ők, amikor egy ilyen verssel találkoznak. Ráadásul nem igaz, hogy nem lett bántódása, sőt – többszöri alázatos bocsánatkérése ellenére – „egyhangú”, a többi nemzetiségi képviselőre is rákényszerített határozatban elítélték és szabályosan kidobták az ülésteremből, amikor pedig hónapokkal később visszamerészkedett, ezt újra megtették, durva gyalázkodások közepette.
Egy honlap aztán ezt a cikket is beidézte, mégpedig azzal a makacsul visszatérő tanulsággal, hogy lám, lám, már 1907-ben gyalázták a magyarokat a románok. Az eset tökéletesen mutatja, hogy a mártírmúlt kialakításánál nem a tények számítanak, akárcsak akkor – ez is megint nagyon népszerű –, amikor Károlyi Mihályt vagy a Tanácsköztársaságot teszik meg Trianon-bűnbaknak.

– Mi lehet a magyarázat minderre?

– Nem vagyok szociálpszichológus, nem tudom pontosan, csak sejtéseim vannak. Nyilván ez a történelemkép komfortérzetet ad, könnyen érthető és kellemes, így ha lettek volna hozzá már évtizedekkel ezelőtt olyan szabad és hatékony fórumok, mint ma, már akkor is „igény lett volna rá”.
Ugyanennek az éremnek a másik oldala a régóta jelentkező, indokolatlan nemzeti kisebbségi érzés, minden hazainak lesajnálása és a nemzeti borúlátás, önbizalomhiány is. Az egyik végletre felesel a másik, összetartoznak, mint mikor valaki hencegéssel akar gátlásain úrrá lenni.
Aztán lehetnek aktuális okok is, a rendszerváltáskor gyors anyagi gyarapodást vártunk, a politikusok is ezt ígérték, ami nem következett be, sőt sokan létbizonytalanságban érzik magukat, e csalódás is szerepet játszhat a vigaszkeresésben, és ehhez illeszkedik a szintén hamis és önfelmentő Kádár-nosztalgia is.

– Mit tud tenni e sötét helyzet megjavítására a pedagógus?

– A mesékkel jelentkező diák hatalmi letorkolása, kioktatása csak ront a helyzeten, de azzal sem érek el sokat, ha türelmesen érvelve, vitahelyzetben magyarázom el, mi miért téves. Érzelmek fűtötte állásponttal szemben a direkt érvelés nem sokat ér, az ifjú legjobb esetben is csak megbocsátóan mosolyog rám, szegény félrevezetett tanár úrra, aki még a szocializmusban járt egyetemre, így nem tudhatja az igazat. Egy-egy mellékesen elejtett, nem
bántó megjegyzés közvetetten többet érhet. Amikor például egyszer a „román” szó kiejtésekor pár diákom gúnyosan nevetett, akkor megjegyeztem, hogy ugyanebben a pillanatban valahol Bukarestben néhány diák a „magyar” szó elhangzására bőg fel. Hónapokkal később az egyikük érdeklődve visszatért erre: vajon tényleg így lehet-e? Meg persze a
történelemoktatás egész folyamatának problémacentrikus, más népek esetében is többoldalú és empatikus, elemző jellege nyújthat olyan szemléletet, tanulságokat a diákoknak, mely védheti őket. Főleg a tévtanok potenciális, de még nem „elhódított” híveit. Legalább lassíthatná ezt az egész ijesztő folyamatot, ha az értelmiségiek, közoktatási szakemberek, történészek nem fordítanák el a fejüket a jelenség láttán, ha közreműködésükkel az iskolákra és a korszerű médiumokra épülő programok születnének – széles politikai egyetértéssel – a holdkórosságok visszaszorítására. Németországban 1945 után ez sikerrel járt, igaz, ahhoz kellett a német gazdasági csoda is.
Félreértés ne essék, nem nemzeti bűntudatra van szükség, vagy önostorozásra, hanem felnőtt, felelős, a közös sikerélményeket és a múlt problémáit reálisan mérlegelő múltszemléletre.

– Ha a bevezetőben Szekfűt idéztük, végezetül álljanak itt Bibó István örökérvényű sorai: „A legtöbb kelet-európai nép nemzeti eszmevilága sorozatos történeti katasztrófák és zsákutcák hatására mind jobban összeszűkült és súlyos közösségi hisztériákba
bonyolódott. Így aztán nemzeti materializmusuk is a legnagyobb mértékben értékpusztítónak bizonyul. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába… A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha »a nemzet nevében«, »a nemzet érdekében történt…« Egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika legfőbb feladata, hogy vágyképeket megelevenítsen, és olyan egyszerű tényeket, amelyekkel ez vagy az a közösség nem óhajt szembenézni, elködösítsen.”

Szász István

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával jelezheti.