IV. Károlyt,
az utolsó magyar királyt II. János Pál pápa boldoggá avatta. Az
ünnepélyes egyházi esemény azonban nem volt mentes különböző
felhangoktól. Fazekas Csaba írása

Október 3-án IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt (és még
négy egykori katolikus személyiséget) II. János Pál pápa boldoggá
avatta. Az ünnepélyes egyházi esemény nem volt mentes különböző
felhangoktól. Bár mindenki elismeri, hogy egy egyház, vallásfelekezet,
közösség azt tekint példaképnek (avatja boldoggá vagy éppen szentté),
akit akar, nem véletlen, hogy a beatificatio ezúttal sem maradt pusztán
katolikus vallási ünnepség. Az egyháztól független vagy épp kifejezetten
közéleti indíttatású kommentárok megszólalása nagyon logikus, hiszen
legyünk őszinték: azok között, akik eddig hallották IV. Károly nevét, 99
%-ban először az „ugrott be” róla, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia
(illetve más megközelítésben: Magyarország) utolsó királya volt, és nem
az, hogy a katolikus vallásosság kiemelkedő, apostoli tulajdonságokkal
megáldott személyisége. Történelemtanár kollégákhoz fordulok: hányan
tanítottuk eddig őt elsősorban utolsó magyar királyként (emlegettük fő
helyen a nevéhez kapcsolódó királypuccsokat), és hányan helyeztük
előtérbe, mint a 20. századi magyar katolicizmus meghatározó
személyiségét? (Ha ugyan utóbbiról volt egyáltalán
tudomásunk.)

Most ez nyilván
változni fog, amivel a pápaság el is érte a célját, akkor is, ha IV.
Károly szentségi tulajdonságainak hangsúlyozása mellett a személyével
kapcsolatos viták is óhatatlanul felerősödnek. A történelemből hivatás-
illetve alkalomszerűen foglalkozók számára pedig újra feladatott a
lecke, hogy a történelemformáló személyiség illetve a személyiségformáló
történelem mibenlétéről, és mindennek egyházi vonatkozásairól
elmélkedjenek.

A mostani ünnepségen
protokolláris okokból sok politikus, közéleti személyiség is megjelent,
akik többnyire hangsúlyozták, hogy tisztán egyházi ügyről van szó, és
nem a királyság intézményét, a Habsburgok restaurációját célzó
nosztalgiáról. A „tisztán egyházi ügy” erőteljes bizonygatása önmagában
sejteti, hogy nem erről van szó. Távolról sem. A boldoggá avatás mögött a
katolikus egyház közéleti-politikai stratégiája, történelemfelfogása,
„üzenetei” tapinthatók ki, mint ahogy a hasonló pápai megnyilatkozások
jelentős része esetében is. (IV. Károly fia, Habsburg Ottó is komoly
ellentmondásba keveredett, amikor leszögezte, hogy az esemény csak és
kizárólag a katolikus egyház belső ügye, illetve egyidejűleg arról
elmélkedett, hogy „egész Közép-Európa számára nagy ünnep a boldoggá
avatás, amelyen a dunai térség valamennyi népe képviseltette magát”.)
Önmagában megerősíti mindezt, hogy II. János Pál 26 év alatt több
szentet és boldogot avatott (464-et, illetve 1338-at), mint elődei fél
évezred leforgása alatt összesen. A múltbeli szentek és boldogok
jelenben kimutatható statisztikai „sűrűsödése” mellett legalább ilyen
fontosak a magas tisztségre kiválasztott egykori személyekhez sok
esetben társítható üzenetek. Gondoljunk csak az ún. kassai vértanúk
1995-ös szentté avatásával kapcsolatban a közép-európai katolikus
egyházaknak tett gesztusra, vagy épp a most IV. Károly mellett
beatifikált Anna Katharina Emmerick apácára. Utóbbi a 18. század végén
misztikus jelenések közepette kapott pontosabb képet Jézus Krisztus
szenvedéseiről, de aligha került volna sor boldoggá avatására, ha
látomásai nem szolgáltak volna alapanyagul Mel Gibsonnak az idei év
botrányok közepette sugárzott filmjéhez…

Visszatérve utolsó királyunkra, maga II. János Pál
jelentette ki, hogy „Károly császár legyen példa különösen azok számára,
akik ma Európában politikai felelősséget gyakorolnak”. Itt nemcsak
arról van szó, hogy ezzel a „tisztán egyházi ügy”-típusú érvelés végleg
védhetetlenné vált, hanem arról is, hogy mi lehetett a pápa célja ezen
(és a hasonlóan megfogalmazott katolikus egyházi) útmutatásokkal. A mai
Európa vezetői első hallásra csak hümmögésig vagy vállvonogatásig
jutottak volna, ha megkérdezik, miben kellene IV. Károly példáját
követniük. Hiszen az utolsó osztrák császári és magyar királyi cím
viselőjének alig két év jutott a trónon, ráadásul olyan időszakban,
amikor a háborús összeomlás és a birodalom végnapjai miatt legfeljebb a
válságmenedzselésben lehetett volna sikeres, de még az sem volt. (Előtte
két potenciális trónörökös sem természetes halállal távozott az
utódjelöltek sorából, és halkan, de jegyezzük meg, hogy azért ezek a
körülmények is kellettek ahhoz, hogy boldoggá avatására sor kerülhessen.
Pontosabban ahhoz is, hogy egyáltalán a neve ismert maradjon a
kiterjedt Habsburg-família számos férfitagjával ellentétben.)
Személyéhez persze lehetne társítani a békére törekvő igazságos uralkodó
jellegzetességeit – hívei meg is teszik, kihasználva az egyetlen
komoly, kínálkozó hivatkozási alapot –, de ez nagyon erőltetett. Igaz,
hogy 1917-es kísérletei a háború lezárására ismertek, de ezek értéke
finoman szólva viszonylagos. Egyrészt e béketapogatózásokat nem
feltétlenül az európai népek megbékélése iránti olthatatlan, hősies vágy
indukálhatta, hanem a háborús veszteségek mérséklése, a roskadozó
birodalom megmentésének kísérlete is. Másrészt nem megkerülhető a
kérdés, hogy a monarchia kimaradt volna-e az első világháborúból, ha
annak kitörése IV. Károlyt találja a trónon. (A válasz nyilván nem,
hiszen az európai nagyhatalmak kiterjedt és bonyolult háborús
konfliktusát nem Ferenc József – Károly állítólagos pacifizmusával
szembeállítható – „militarizmusa” váltotta ki.) Harmadrészt pedig Károly
hangzatos megnyilatkozásai ellenére sem idegenkedett annyira a
fegyverektől, mint hinni szeretnénk. A mérges gáz alkalmazásával
kapcsolatos gyakori kritikák helyett inkább arra utalnék, hogy 1921-ben a
magyar trónra való visszatérési kísérleteiről tudnia kellett, hogy azok
sikere esetén elkerülhetetlen az antanttal való újabb háborús
konfliktus. Trónját csak fegyverrel tarthatta volna meg, méghozzá sok
fegyverrel, de hívei már az első csatát elveszítették, mint
tudjuk.

A kényszerpályára került
birodalom utolsó éveiről, illetve a trónjától megfosztott uralkodó
drámájának pillanatairól akárhogy faggatjuk szűkszavú forrásainkat,
akkor sem bukkanunk Károlyban egy nagy formátumú uralkodó nyomaira, s
hogy szerencsésebb időszakban az lett volna-e, nem tudjuk és nem is
feltételezhetjük. (Annyit azonban igen, hogy a dualista monarchiát
megalapító és megtestesítő Ferenc József árnyékából aligha tudott volna
kibújni.) Vagyis egyszerűen nincs olyan államfői tulajdonság, amellyel
Károly sokkal inkább rendelkezett volna, mint sok-sok, boldoggá nem
avatott elődje illetve utódja. Az pedig, hogy pont az utolsó volt egy
dunai monarchia királyainak sorában, finoman szólva, szándékaitól
függetlenül alakult.

Elég nehéz
alakjából követendő példaképet formálni, a katolikus egyház számára
azonban kapóra jöhet, hogy vallásosságáról majdnem olyan keveset tudunk,
mint politikai kvalitásairól. A katolikus egyház tanításait
valószínűleg éppen annyira követte, mint egyházának sok tíz- és százezer
más tagja, legalábbis semmi konkrét információnk nincs arról, hogy
kiemelkedő apostoli erényekkel bírt volna. (Mondjuk sokkal többel, mint
például elődje…) Még az egyházi szertartáshoz szükséges „csodák” közül
is csak egyet emlegetnek hívei, egy több évtizeddel ezelőtti brazíliai
apáca legalábbis homályos gyógyulásának történetét. Hogy mégis őt
avatták boldoggá, annak oka egyrészt az említett körülményben kereshető,
miszerint keveset tudunk róla illetve rövid ideig élt és uralkodott,
másrészt abban, hogy – ezzel összefüggésben – emléke alkalmas arra, hogy
a 20. századi („modern”) katolikus államfő képét rajzolják meg belőle.
Az egyesülő, átalakuló Európa politikai vezetőinek a pápa nem is
konkrétan Károly alakját állította példaképül, hanem burkoltan, de jól
érthetően a Rómának való elkötelezettség iránti igényét juttatta
kifejezésre.

IV. Károly alakjában
kétségtelenül bizonyos erényekkel ugyan bíró, de ellentmondásos
személyiséget avatott a pápa boldoggá. A mostani eset lehet egyfajta
előkészítés is, a vélhetően hasonló fogadtatásra számító Mindszenty
József 1994 óta folyó boldoggá avatási procedúrájának hasonló
eredménnyel való lezárására is.