Nyílt levél a pedagógus társadalomnak a tanár-továbbképzés kudarcáról. Bolla Ildikó és Magos Judit felhívása.

A tények

1.  2006. március 31-én, Miskolcon megpróbáltuk megalapítani a TTE (Történelemtanárok Egylete) helyi csoportját. Nem sikerült. Nem érdekelte a telefonban még lelkes kollégákat.
   
2. 2006. április 5-én a Miskolci Városi Pedagógiai Intézetben a „Holokauszt az oktatásban” címmel tanári továbbképzést tartottunk volna. Ötvenkét iskolából két kolléga jött el. Jöhetett volna minden intézményből osztályfőnök, magyartanár, történelemtanár, munkaközösség-vezető is. Nem jött. A továbbképzés érdeklődő pedagógusok hiányában elmaradt.
3. A Pedagógiai Intézet munkatársai jelezték, hogy idén már a mélypontjára esett a tanfolyamok amúgy is csekély látogatottsága.

Szerintünk 

Az egyetemen, s utána is sokszor és sok helyen, hallottuk, hogy gyakorló tanárként is tovább kell képeznünk magunkat, hiszen „jó pap holtig tanul.” Azt is naponta tapasztaltuk (hírekből, napilapokból, személyesen), hogy a mai magyar oktatási rendszerben mennyi probléma van; a gyerekeket nem lehet lekötni, gondolkodtatni, sokasodnak az iskolai kudarcok. Így van. Megváltozott a világ. A gyerekek is. Ezt tudomásul kellene venni, és nem elég csak siránkozni, változni, váltani kell! A negatívumokra nincs más magyarázat? Vajon nekünk, tanároknak nem kellene / kellett volna változni, váltani? A tankönyvek, segédanyagok megújultak, de a módszerek? A tanárok szemléletmódja? Az maradt a régi.

Ebben a mediatizált világban, amelyben élünk, minden képekkel, hangokkal, erős impulzusokkal árasztja el a gyerekeket (minket is!). Ez a XXI. század, tudomásul kellene venni! A tanári asztalnál ülve (!), szolid krétaporban esélytelenek vagyunk! Igaz, a kréta olcsóbb, mint a számítógép. (Csak nehezebben játszik le médiaformátumot…)

Vagyunk néhányan, megszállott optimisták, akik megpróbáljuk felvenni a ritmust. Megtanultuk másképp használni a médiumokat, eszközöket: a számítógépet, a projektort, filmeket, zenét, az internet-galaxist. Beépítettük mindennapi rutinunkba a már-már elfeledett KÖNYVET, a művészeteket – azaz megpróbáltuk színesebbé, élvezhetőbbé tenni a tanítási órákat. Ezt a tapasztalatot szerettük volna átadni a kollégáknak! Nem magunknak tanultunk, hisz’ az ember azért megy tanárnak, mert van mondanivalója, és azért, mert tovább szeretné adni a tudását!

Továbbképeztük magunkat módszertanilag is. A jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben elvégeztünk egy 120 órás „Holokauszt az oktatásban” című kurzust, aminek tapasztalatait azóta is gyarapítjuk.
Állandó kapcsolatban vagyunk az OM-mel, a HDKE (Holocaust Dokumentációs Központ) munkatársaival, a Yad Vashemmel, és egy – sajnos szűk – tanári csoporttal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, és hasonló ellenállásba ütköznek. Naprakészek vagyunk, frissítjük ismereteinket a holokauszt témájában is, amit mindketten szívügyünknek érzünk, és úgy gondoljuk, e téma a XX. századi egyetemes és (sajnos) magyar történelem szégyene, a mai magyar társadalom egyik elhallgatott és fel nem dolgozott szelete.

Szerettük volna összekapcsolni a két dolgot: a modern oktatási eszközöket és az itt tanult, módszertanilag is új ismereteket. Vállaltunk tehát ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás és önös érdek nélkül, tanítási időn kívül egy módszertani tanártovábbképzést „Gyerekek a holokausztban” témában.
Tavaly, szerény érdeklődés mellett ugyan, de sikerült előadnunk mondanivalónkat, ötleteinket, óravezetési javaslatainkat (Soá – Hogyan tanítsuk a holokausztot? címmel). Akkor is felajánlottuk, hogy „házhoz megyünk”, és bármelyik iskola bármelyik osztályának tartunk rendkívüli osztályfőnöki, történelem- vagy
magyarórát. (Éljen az integráció!) Nem kért belőlünk senki. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez vajon a témának szól (= Holokauszt; ami mellesleg ma is nagyon aktuális, van róla mit mondani), vagy magától a továbbképzés szótól kapnak gutaütést a kollégák?!

Kedves Kollégák!
Tanártársaink!

Ellustultunk. Szellemileg. A diákok közt régóta ciki tanulni, úgy tűnik, most már a pedagógusok között is az. Rendben van ez így? Megengedhetjük ezt magunknak? És aztán csak panaszkodunk, hogy kevés a fizetés (amúgy az, de most nem erről van szó), nem vagyunk megbecsülve, mindig támadnak minket, a diákság a szemünkbe röhög… Nem kellene felvenni a kesztyűt, kimászni a sértődött öntudat langyos
posványából? Nem kellene megújulni, erőfeszítést tenni, modernizálódni?
Újra érdekessé válni? Nota bene: könnyebbé tenni saját dolgunkat? Nem kellene „továbbképződni”?

Igen, mi is voltunk rossz, felesleges, időt rabló, értelmetlen, elviselhetetlen, idegőrlő továbbképzéseken, amikor már a Mónika Show-t is szívesebben néztük volna! (Na jó, ez túlzás.). De mégis… Mi van, ha megtörténhet az a csoda, hogy van értelme elmenni, és hallhatunk valami újat, – hiszen mi sem tudhatunk mindent – amitől újra megszeretjük hivatásunkat: a TANÍTÁST?

Legyünk közhelyesek: nem erőszak a disznótor! Minden pedagógus helyére 10 fiatal pályakezdő lépne. A megújulást, a szellemi munkát, a nyitottságot, a versenyképességet ez a szakma is megköveteli. Miért csak a cipésztől, a kereskedőtől, kőművestől várjuk el, hogy minőségi munkát végezzen? A mi felelősségünk, a mi munkánk sem kisebb.

Hát, ne hagyjuk magunkat beleszürkülni a mindennapi rutinba! Talpra Pedagógus! Neked „egész népedet kell nem középiskolás fokon taní-tani”!

Miskolc, 2006. április 5.

Bolla Ildikó – Magos Judit
középiskolai tanárok

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az olvasottakhoz, azt e-mailben az info@tte.hu címen jelezheti.