Aki volt
már tanár, az tudja, hogy ennek a pályának az osztálykirándulás az
egyik legkeményebb próbatétele. Bächer Iván írása a
Népszabadságban.

A kirándulni vitt
gyerek a vonatot, a buszt biztosan kési le. Ha mégsem, akkor nem száll
le arról időben. Ha hoznia kell valamit, azt otthon felejti. Amit hoz,
azt elveszti gyorsan.

Ha valamire
föl lehet mászni, azon ő máris fönn van. Ha nem lehet, akkor is. Aztán
már esik is lefele. Ha a kiránduló gyerek valami véletlenségből
kifolyólag épen marad, akkor előbb-utóbb lemarad, eltéved és elvész
nyomtalanul.

A serdülő kamasz
kirándulóval már kevesebb a baj, annak csak orrán-száján dől a füst, az
csak beiszik, beszív, és ha egy pillanatra nem figyelsz oda, máris
gyereket csinál.

Tanárként tudtam
csak igazán megbecsülni – ha visszamenőlegesen is – az ő
osztálykirándulásaiért Szenes tanár urat.

Profi és bátor kiránduló volt, aki ötödiktől kezdve
szisztematikusan kirándultatta tanítványait. Első alkalommal csak
félnapos túrára került sor a budai hegyekben, második alkalommal viszont
már kétszer egynapos volt a menet, aztán következtek a többnapos, mind
hosszasabb és keményebb tréningek.

Kirándultunk minden ősszel és minden tavasszal, telente
pedig szánkózni mentünk, ő tanított meg minket szánkózni is, aki tudja,
tudja, micsoda istenkísértés, harminc a fák között szélvészként
leszlalomozó gyerekre ügyelni. Tanított minket sziklát mászni, arról nem
leesni, tanított szedni mindenféle virágot, teának alkalmas bogyót,
erdőben csendben lenni, tűznél danolni.

Kirándulószenvedélye alighanem ifjúkorának mozgalmi
életében gyökerezhetett.

Négy év
alatt tucatnyi egynapos túrán túl háltunk Magas Taxon, Gézaházán,
Klastrompusztán, Kőszegen.

Az erdei
túrákon Szenes tanár úr mindig bricsesznadrágban, alkalmas kalapban,
kezében válogatott és régóta kezes bottal masírozott az élen. Megelőzni
nem volt szabad. Soha nem tévedt el, gondja volt mindig mindenre és
mindenkire. A gyerekektől nem félt, nem vonult tőlük el, köztük
menetelt, és diskurált velünk. (A pedagógusok többsége retteg a
gyerektől, persze teljes joggal.)

Igaz, alkalmazott állandó szülő-segítőket is; Ernyei és
Horváth anyukát, meg a Brosch papát.

Nyolcadikban már külföldi túrára került sor, nem is
akármilyenre; Moszkvába és Leningrádba vitt minket vonaton. Mi fiúk
hálóteremkocsiban utaztunk, amelyben három szinten aludt egy légtérben
valami száz utas. Fölém egy katona vackolt be a plafon alá, kicsit büdös
volt, de kedves nagyon.

El nem
tudom képzelni, hogyan s miként organizálta meg az egészet Szenes tanár
úr, azért a Szovjetunió önmagában sem volt egy könnyű kirándulóterep,
pláne nem harmincöt gyerekkel.

Igaz,
szervezőkészsége sem volt ok nélküli, másodállásban ugyanis évtizedeken
át ő kommandírozta, vizsgáztatta, ügyelte az idegenvezetőket a Budapest
Touristnál, vagy hol.

A szovjet út
során egyébként csak egy gyerek veszett pár órára el, de az rosszabb
volt, mintha a Brjanszki erdőben esett volna meg, ugyanis az Ermitázsban
történt. A teremlabirintban kóválygó gyerek is megijedt kissé, azt
onnan tudom, mert én voltam az.

Nyolcadikosok voltunk ekkor.

Még egyszer kirándultam aztán Szenes tanár úrral, elsős
gimnazista koromban, de akkor már csak, mint vendég, akkor nem ő volt
az osztályfőnököm.

Erdélybe vitte
osztályát, és engem már csak afféle vendéggyerekként invitált. Ezt még
sokszor megéltem azóta: vendégnek lenni ott, ahol pár hónappal elébb még
otthon volt az ember.

Itt is volt
hegymászás, akkor jártam először ezernyolcszáz méter magason. Megmaradt
emlékezetemben az azóta sokszor megcsodált kolozsvári főtér, a
vásárhelyi vár tömör temploma. Itt Marosvásárhelyen vesztettem el aztán
végleg Szenes tanár urat.

Csúnyuló
ceausescus idők jártak már arra ekkor, este a szállást elhagyni szigorún
tiltva volt. Kell-e mondanom, hogy én csak-csak fölkerekedtem.
Kísértetiesen üres utcákon csatangoltam, csak egy századnyi milicista
masírozott el mellettem, és sétám végén láttam meg egy embert, aki
komótosan lépdelt velem szemben. Alacsony, kopasz volt az ember, és
ahogy közeledett, mind jobban kezdett Szenes tanár úrra hasonlítani.
Mire hozzám ért, kiviláglott, hogy egyáltalán nem hasonlít rá, hanem ő
maga az, személyesen. Kedvesen eldiskurált velem, míg visszasétáltunk
együtt szálláshelyünkre, és csak két nappal később, hazafelé menet a
buszon közölte a mikrofonba bele ünnepélyesen, hogy többé én ővele nem
kirándulhatok.

Nem örültem a
dolognak, de nem rendültem meg sem túlságosan, túl voltam már egy jóval
nagyobb kitagadtatáson akkor.

Nyolcadik első félévének végén az egyik osztályfőnöki
órán Szenes tanár úr roppant komoly arccal bejelentette, hogy az iskola
vezetőivel való hosszas egyeztetések után olybá tűnik, az osztály a
gimnáziumi évekre is együtt maradhat. Szenes tanár úr hangsúlyozta, hogy
ez rendkívül jelentős, ritkán előadódó döntés. Utoljára három évvel
ezelőtt fordult elő ilyes. Az igazgatóság úgy tervezi, hogy a c osztály
kémia biológia szakos lesz majd. Természetesen a maradásnak szigorú
feltételei vannak. Mindenekelőtt a hátralévő időben valamennyi tanulónak
példás tanulmányi előmenetelt és fegyelmezett magatartást kell
tanúsítania. Négyes átlag alatt senkinek nincsen esélye sem arra, hogy
ebben az iskolában folytassa tanulmányait. A tagozatos osztályba
kerüléshez pedig minimum négy egész három tizedes tanulmányi átlag
szükségeltetik.

Örömmel fogadtam a
bejelentést.

Addigra már, ha
nehezen, de mégiscsak emancipálódtam.

Lassan, fokozatosan, hónapról hónapra, évről évre
laktam be a titokzatos várost, a hatalmas iskolamonstrumot, és lettem
otthonos osztályomban is. Szenes tanár urat istenként tiszteltem és
atyámként szerettem. Osztálytársaimat megkedveltem, számosan közülük jó
cimboráim lettek. Még egy titkos szerelmem is volt, akire persze
tekintetet se vetettem, és akihez egyetlen egy szó nem sok, annyit se
szóltam négy éven át.

A biológia
mindig érdekelt, és nyolcadikra már volt esélyem arra is, hogy a
megjelölt komoly föltételeknek megfeleljek.

Közepes tanulóból kezdtem jobb lenni, ha nem is jeles,
de jó. Évről évre kapaszkodtam fel, már-már célba
értem.

Ám végül iparkodásom nem
bizonyult elégségesnek: nyolcadik év végére éppen négy egész három tized
lett az átlagom. Hármasom oroszból volt csupán, történelemből és
rajzból is dicséretes lett jelesem, de ez Szenes tanár urat nem hatotta
meg: az iskolában maradhattam, de az osztályban nem. Harmadmagammal,
Mikivel és Vikivel az úri, az elit, a városi tagozatos osztály helyett, a
póri, a proli, a kollégistákkal megrakott általános tagozatba lettünk
penderítve.

Kezdhettem mindent
elölről.

De azért a kirándulásdi
megmaradt, ha Szenes tanár úr nélkül is, de még hosszú éveken,
évtizedeken át, diák, egyetemista és tanár koromban is szenvedélyesen
kirándultam.

Alig tudtam ősz fejjel
leszokni róla, végül azért mára maradéktalanul
sikerült.

Az erdei túrákon Szenes
tanár úr mindig bricsesznadrágban, alkalmas kalapban, kezében válogatott
és régóta kezes bottal masírozott az élen. Megelőzni nem volt szabad.
Soha nem tévedt el, gondja volt mindig mindenre és mindenkire. A
gyerekektől nem félt, nem vonult tőlük el, köztük menetelt, és diskurált
velünk.