Dermesztő
hányavetiség, ahogyan a média kezeli a Lengyel Gyula Kereskedelmi
Szakközépiskola tanárainak és szimpatizánsainak tiltakozását. Egy iskola
bezár: na és – írta Seszták Ágnes a Magyar Nemzetben.

Amikor manapság a tanárok megbecsülése a nulla
felé tendál, a diákok meg azt mondják, ha nem tetszik a rendszer,
veszünk egy diplomát hiteles egyetemi indexszel – kijön egymillióból.
Akkor egy százötven éves iskola tanulóinak és szüleinek tiltakozását
hümmögés, gúny és fölényeskedés kíséri.

Szegény Lengyel Gyula, aki pénzügyi népbiztosa volt a
Tanácsköztársaságnak, majd többszörös emigráció után 1941-ben kivégezték
a Szovjetunióban, 1957 óta névadója a kereskedelmi dinasztiákat nevelő
intézménynek.

A bezárás okai cseppet
sem meggyőzők. Szokásos blabla, még azt a fáradságot sem veszi a
hivatal, hogy fedezze magát: „Az intézmény nem eléggé kihasznált.” Akkor
miért vannak harmincnyolc fős osztályok? „Kevés a gyerek.” Akkor miért
van a nappali képzés mellett esti és levelező is? Egyébként felesleges
védekezni is. Invitálhatják Hillertől az SZDSZ-es John Emeséig bezárólag
bármelyik politikust az iskola meglátogatására. Hogyne, hogy
szembesüljenek azzal, hogy egyetlen érvük sem helytálló. Most működik
csak igazán a „Ne hagyjuk a tényektől megzavarni magunkat, elvtársak!”
hajdani pártjelszó.

Bezárják, mert
bezárják. Kormányunkat és pártjaikat egyáltalán nem hatja meg az, hogy a
megszűnésre ítélt kórházban magas színvonalú munka folyik, hogy a
legközelebbi intézményt az öregek vagy a krónikus betegek nem tudják
megközelíteni, nem érdekli őket, milyen betegségekre specializálódott az
adott kórház, és nem érdekli őket az sem, hogy a Lengyel
Gyula-szakközépiskola 150 éves, és 1857-ben alapították lelkes
kereskedők. Illetve lehet, hogy ez lesz az iskola veszte. Egy nagy, mély
gyökerű tölgyfát akarnak kitépni a földből, kerül, amibe kerül. Mert az
iskolának nyilván tradíciói vannak, hagyományai, dinasztiái, családias
légköre, múltja sok-sok emlékkel és történettel, évkönyvekkel,
tablókkal. Ez ingerli az úgynevezett liberálisokat a legjobban. A
magyaroknak fontos a család, a rokonságuk, a múltjuk, kötődnek az
iskolájukhoz, sokan közülük nem átallnak templomba járni, és hinni
valamiféle transzcendens lényben, hazában,
egyebekben.

Le kellene ezzel
számolni, igaz? Elvégre a huszonegyedik század kihívásait nem lehet
holmi 150 éves bodegákra alapozni! Pécsi Ágnes egyiptológus, a Lengyel
Gyula-szakközépiskola egyik tanára varázslatos gondolatokat osztott meg a
tévénézőkkel. Arról beszélt, amiért hajdan a tanári pályára
ácsingóztunk: a nevelés szépségéről, az egyéni bánásmódról, a tanárról
mint a gyerek feltétlen bizalmának letéteményeséről. Aztán életünk
mostani irányítóitól, egy SZDSZ-es és egy MSZP-s képviselőnőtől
hallottunk néhány hervasztó mondatot. Őket nem hatja meg a tradíció, sem
az iskola stabil színvonala. Bezárják tizenkilenc iskolával egyetemben,
és helyettük integrált oktatási központokat hoznak
létre.

Hogy ez a rejtelmes elnevezés
mit takar? Óriási létszámú tanulógyárat, ahol egyszerre tizenkét
osztály tanulhat. A osztálytól L osztályig képzik a bolti eladókat,
villanyszerelőket, műszerészeket. Közben éjszaka végtelenített hang
suttogja a gyerek fülébe: „Gamma vagy, kis ember, egy nulla a nagy
mindenségben.” Integrált oktatási központ. Jön a mennyiségi képzés, a
hagyományos pedagógiát ki lehet dobni az ablakon. Minek is, tanár sem
kell, a szakoktatók megmutatják, merre forog a csavar, hogy működik a
pénztárgép, a többi meg teljesen feleslegesen terhelné a
gyereket.

Ez lesz az igazi szép új
világ. Huxley kiütéssel győzött.