Dr. Knausz Imre cikke

Folyik a harc a közoktatás területén (is) a hutuk és a
tuszik között. Kisebb részben szimbolikus javakért, persze, hogy például
melyik törzs hőseinek szobra álljon a város főterén, nagyobbrészt
azonban nagyon is kézzelfogható céljai vannak ennek a háborúnak: a
vadászterületek, vagy ha az állattartás allegóriája jobban tetszik, a
kaszálók. Jönnek majd okos oktatáspolitológusok, és elmagyarázzák,
milyen erők összjátéka vezetett oda, hogy sem a hutuk, sem a tuszik nem
tették meg az oktatásért azt, amit nyilvánvalóan meg kellett volna
tenniük, és miért költöttek százmilliókat azok, miért fognak ugyanennyit
vagy még többet költeni ezek olyan dolgokra, amelyekre nincs igazán
szükség. Engem azonban mindez már nem érdekel. Elegem van a NAT-ból és a
kerettantervből, elegem van a TOK-ból és az OKI-ból, elegem van a
szakaszolásból, a kezdőszakaszból meg az érettségiből, meg mindenből.
Mert hát világos, hogy miért folynak a viták, és miért a harc meg a sok
mellébeszélés: mert a nagypolitika fontosabb, mint az oktatás. A
nagypolitika azonban az én szememben csak pitiáner politika lehet. Arról
szól, hogy melyik törzsnek mekkora kaszáló jut. Az oktatás viszont a
jövő. A nemzet jövoje, hogy tuszi nyelvjárásban fejezzem ki
magam.

És akkor mi van?
Reménykedjünk talán, hogy egyszer majd egy Becsületes Erő legyőz
tuszikat, hutukat, és megalakítja a Jó Emberek Kormányát? Azt hiszem, ez
lenne a legveszélyesebb várakozás. Rossz, ha harc folyik a kaszálókért,
de még rosszabb, ha elvont eszményekért dúl az elvakult háború. Vagy
hagyjuk a törzsi népekre a politikát, és koncentráljuk erőinket a
hétköznapokra? Hiszen a közoktatás dolgai nem a hivatalokban, hanem
végső soron a tantermekben dolnek el. Ez nagyon szimpatikus magatartás,
jogos is az érvelés, de úgy vélem, ennél egy egészen kicsivel azért
többet tehetünk. Van értelme annak, hogy köntörfalazás és diplomáciai
rítusok nélkül kimondjuk, hogy mi a helyzet a közoktatásban, és hogy mi
az, amire biztosan szükség van. Ne higgyünk a komplikálóknak és az
óvatoskodóknak! El fogják majd mondani, hogy ez az egész ennél
bonyolultabb, és hogy minden megközelítés kérdése. Ezzel szemben ki kell
mondani, hogy vannak alapvető tények, amelyek egyértelműek, egyszerűek
és vitathatatlanok. El fogják majd mondani, hogy ne várjunk a
kormányzattól lehetetlent. Ezzel szemben ki kell mondani, hogy amit
fontos megtenni, azt lehetséges is, csak éppen vállalni kellene a
dologgal szükségszerűen együtt járó érdeksérelmeket és konfliktusokat.
Tudom, hogy az igazság kimondásától semmi nem változik. A hutuk és a
tuszik tovább vívják törzsi háborújukat az oktatásügy terepén is. De
világossá kell végre tenni, hogy megítélésük alapja a józan többség
részéről az, mit tettek a közoktatás hatékonyságának növelése érdekében –
hogy ezúttal hutu nyelvjárásban fogalmazzak.

Az alábbiakban kifejtendő négy helyzetleíró tézis és
négy közoktatás-politikai feladat egyben fontossági sorrendet is
meghatároz. Sőt többet: hierarchiát. A negyedik feladat a harmadikra, a
harmadik a másodikra, ez pedig az elsőre épül mint nélkülözhetetlen
előfeltételre.
Az elso faktum, amelyet lassan természetesnek
fogadunk el, pedig világbotrány, a magyarországi pedagógusnyomor. Amíg
gyermekeink nevelése ennek a nyomorult, napról napra szegényedő,
megalázott és megszomorított rétegnek a kezében van, addig semmiféle
oktatási reformról nem lehet beszélni. Teljesen komolyan és betű szerint
gondolom, hogy kidobott pénz minden forint, amit tantervekre,
továbbképzésre vagy pláne dekoncentrált tanfelügyeleti központkora
költünk, amíg a tanárok fizetése az egészség elemi fenntartására sem
elég. És most nem az orvosi költségekrol beszélek, hiszen egy komolyabb
betegség a jobban élő családokat is padlóra küldheti, hanem például arra
a gyermekeit egyedül nevelő tanárnőre, aki csak az alma héját eszi,
mert az almát a gyerekeinek adja. Az oktatáspolitikus, aki komolyan
elgondolkodik azon, hogy kötelező legyen-e a továbbképzés minden
pedagógusnak, de nem tartja őrületnek, hogy számos egyébként is alacsony
fizetésű tanárnak csökkent (!) a nettó bére a 16 %-os béremelés
következtében, nos az ilyen oktatáspolitikus az én szememben végleg
elvesztette a hitelét, mert világossá tette, hogy semmit nem akar
megoldani a közoktatás égető problémái közül. Már amennyiben a
vadászterületek újraelosztását nem tekintjük a közoktatás égető
problémájának.

A bérkérdés annyira
fontos, hogy semmi nincs az oktatási költségvetésben, amit ne volna
érdemes feláldozni érte. Arról nem is beszélve, hogy az oktatási szférán
kívül nyilván lehetne találni forrást az érezhető béremelés
megvalósítására. Az, hogy ez mégsem történik meg, kizárólag a mindenkori
politikai elit elképeszto cinizmusával és önzésével
magyarázható.

A második megrázó
tény, amely fontosságban rögtön követi az előzőt, hogy tanítványainkat
növekvő mértékben fenyegeti a korai halál, valamint az elrontott,
boldogtalan élet perspektívája. Érdekes kérdés – magam is buzgón
vitattam korábban -, hogy hányadikban kezdődjék a kronologikus
történelemtanítás, de azért nem baj, ha megtanulunk különbséget tenni.
Megmondom világosan, mire gondolok: először is az AIDS-re, amelynek
terjedése miden prognózis szerint rohamos, másodszor a nem kívánt
terhességekre és annak következményeire, az abortuszokra, a
csecsemőgyilkosságokra, a nem kívánt házasságokra és a szeretet nélkül
felnövő gyerekekre, harmadszor pedig a kábítószer terjedésére és egyre
feltűnőbb iskolai jelenlétére.

Igaz,
hogy az iskola önmagában kevés e veszélyek feltartóztatására, de az
életmentés egy idegen számára is kötelező. Ha az iskola abban nem nyújt
segítséget a gyerekeknek, ami az életüket fenyegeti, akkor hogyan lehet
hiteles, amikor, mondjuk, az exoterm folyamatokat rendszerezi? Az
oktatáspolitika magától értetodőfeladata lenne, hogy kemény
szabályozókkal egyértelművé tegye: az iskola sokrétű feladatrendszerében
abszolút prioritást élvez a szexuális felvilágosítás, a drogprevenció
és általában az egészségvédelem. Ezeknek a feladatoknak az a csendes
elszabotálása, ami a legtöbb iskolában tapasztalható, bűn, és ebben nem
lehet vita hutuk és tuszik között. Nincs ugyanis olyan világi vagy
vallásos erkölcsi kódex, amelyben az emberi élet védelme ne foglalna el
előkelo helyet.

A harmadik
szembeszökő körülmény, amire oda kell figyelni, az az egyre mélyülo és
szélesedo szakadék, amely elválasztja egymástól a tanulót és a tanárt,
az ifjúság kultúráját az iskolai kultúrától. Ez olyan új jelenség, amely
politikai odafigyelés híján néhány éven belül működésképtelenné teheti
az iskolát. Közvetlen kiváltó oka az iskolák tanulói összetételének
átalakulása: egyfelol a középiskolai expanzió, amelynek során alacsony
iskolai teljesítményű és a tanulásra kevéssé motivált fiatalok áramlanak
be a középiskolákba, másfelol az ezzel ellentétes hatású gimnáziumi
szerkezetváltás, amely lefölözi az általános iskolák egy részének felso
tagozatát. Ez azonban csak a felszín. Az ifjúság ettől függetlenül is
átalakul, és egyre nehezebben integrálódik a számára idegenszerű iskolai
világba. Az eredmény a rend felbomlása, a fegyelmi problémák
kiéleződése, a tanulásra való motiválás megnehezedése, a teljesítmények
romlása, illetve másfelől az idegileg kimerült, neurotikus, sőt
esetenként az öngyilkosságig is eljutó tanulók számának növekedése.
Elismerem, élesen eltérő pedagógiai álláspontok fogalmazhatóak meg azzal
kapcsolatban, hogy hogyan kell reagálni erre a helyzetre. Egy valami
azonban egyértelmű. Ha a kormányzat a kisebb ellenállás vonalát követve
konzerválja a mai tanítási tartalmakat és iskolai szervezetet, továbbá
ha az iskolák szakmai autonómiájának megnyirbálásával a helyi
alkalmazkodás esélyeit is csökkenti, akkor nem fogta fel a helyzet
súlyát és veszélyességét. Vagy felfogta ugyan, de nem mutat iránta
érdeklődést. Fordítva: ha komolyan tenni akar valamit az oktatásért,
akkor programot dolgoz ki az iskolai dezintegrációs folyamatok
feltartóztatására.

Végül negyedszer:
letagadhatatlan tény, hogy az oktatás áldásaiból egyesek boven
részesülnek, mások egyáltalán nem, vagy csak másodlagos kiválóságú
tanárok másodlagos intenzitású odafigyelése és szeretete jut nekik.
Azokra gondolok, akik kimaradnak az iskolából, akik csak gyengébb
iskolába vagy az iskola gyengébb osztályába jutnak be, illetve akik
halmozódó iskolai kudarcaik következtében behozhatatlan hátrányokkal
küzdenek. Ezek a kudarcok bele vannak kódolva iskolarendszerünk
versenyszerű szelektív működésébe. A szelekciómérséklő
közoktatás-politika ilyen körülmények között nem valami baloldali
ideológia, pártpolitikai jelszó, hanem a demokrácia lényegéből következő
kötelező feladata minden közoktatási kormányzatnak. Egyszerűen arról a
törekvésről van szó, hogy a közoktatás áldásait – ha hiszünk abban, hogy
valóban áldásokról van szó – minél több fiatalra és minél nagyobb
mértékben terjessze ki az állam.

Nem felejtettem el, hogy a tuszikat és hutukat a
kaszálókért folytatott harc során mindez hidegen hagyja. De talán
nemcsak rajtuk múlik. Az is fontos, hogy a közvélemény mennyire tudatos,
és mit kér számon a választott politikusokon. A fenti négy szempont,
úgy gondolom, elégséges alapul szolgálhat a közoktatás-politika civil
megítélése számára. Ujra figyelmeztetni kell azonban e szempontok
hierarchiájára. Az esélyegyenlőség minden intézkedés dacára csak jelszó
marad, ha semmi nem szab határt az iskolák széthullásának. Ez utóbbi
elkerülhetetlen, ha az oktatás nem nyújt segítséget a tanulóknak
legsúlyosabb egzisztenciális problémáik megoldásában. És végül minden
csak üres fecsegés, elterelő hadművelet, parasztfogás a pedagógusok
anyagi felemelése nélkül.