A 13. században kétszer is betelepültek a kunok az országba, és mindkét alkalommal konfliktusba keveredtek a letelepült életformát folytató magyarokkal. Ugyanakkor jelentős haderővel segítették a magyar királyokat, a Habsburgok részben ennek a népnek köszönhették későbbi birodalmukat. (Keisz Ágoston, [origo])


A középkori Magyarország történelme a betelepülések története is. A 9. század végén megérkező magyarság a rendkívül gyéren lakott ország középső területein hamar magába olvasztotta az avar és szláv népességet. A Szent István által megszervezett magyar állam nyugatról és keletről egyaránt vonzotta a betelepülőket. A nyugatiak számára Magyarország a lehetőségek hazája volt, hiszen Nyugat-Európa népsűrűsége a 11–12. században jóval nagyobb volt a magyarénál, így ott már nem volt elegendő művelhető földterület. A német, olasz és francia területekről érkező telepesek nagy földterületeket találtak az országban, cserébe pedig új technikákat és kultúrát hoztak.

Az országtól keletre elterülő sztyeppe a „népek országútja” volt. A magyarság is ezen az útvonalon érkezett, a nyomában pedig az államalapítás utáni évszázadokban számos nép tette meg ugyanezt az utat. A sztyeppéről érkező nomád népek számára a Magyar Királyság a biztonságot és a letelepedés reményét jelentette. Az Árpád-korban az országba betelepülő nomádok közül a legnagyobb szerepet a szintén keletről érkező kun nép játszotta, amelynek emléke tájegységeink és településeink nevében ma is él.

A kunok első betelepülése: teljes kudarc

Az eredetileg török nyelvet beszélő, Kelet-Ázsiából származó kun nép 1070 körül tűnt fel Európa keleti végein. Sikeres harcokat vívtak az oroszokkal, és a század végére az Al-Dunától egészen a Volga vidékéig elterülő hatalmas nomád birodalmat alapítottak. Területükön nem volt erős központi hatalom, ezért nem meglepő, hogy a 13. század elején a kunok országa nem volt képes ellenállni a mongolok támadásainak.

Az 1220-as években több ütközetben is vesztes kunok birodalma széthullott, a területet a mongolok hódították meg. A kunok egy csoportja a Balkánra menekült, míg egy másik csoportja Erdélytől keletre, a mai Moldova területén telepedett meg (ami egyébként azzal az Etelközzel azonosítható, ahonnan a magyarok indultak 330 évvel korábban a Kárpát-medence meghódítására). Az 1220–30-as években erre a vidékre II. András magyar király és Erdélyt kormányzó fia, a későbbi IV. Béla igyekezett kiterjeszteni a befolyását. 1227-ben a kunok egy része fölvette a kereszténységet, és elismerte a magyar uralkodó hatalmát. A magyar királyok ezt követően egészen 1918-ig viselték – természetesen csak névleg – a Kunország (Cumania) királya címet.

A népvándorlás évszázadokon át megszokott logikája szerint a keletről érkező mongolok egyre nyugatabbra nyomták a Magyarországtól keletre élő, a kereszténységet formálisan már fölvett, valójában azonban még pogány szokások szerint élő kunokat. 1237-ben Kötöny, a kunok fejedelme újabb csatát vesztett a mongolok ellen, ezért 1239-ben IV. Béla királytól bebocsátást kért Magyarországra több tízezer főből álló népével együtt. IV. Béla beengedte őket, hiszen jelenlétüktől katonai erejének jelentős növekedését várta. 1239 őszén a kunokat az ország határán a király jelenlétében megkeresztelték, és hatalmas nyájaikkal bevonultak az országba, hogy elfoglalják szállásterületüket.

A király a kunok népét az Alföld középső vidékén telepítette le. A nomád életformát élő nép megjelenése azonban sok konfliktust okozott a földművelő, keresztény magyarokkal: nyájaik letaposták a vetést, szabados, pogány életformájuk a korabeli följegyzések szerint országszerte megütközést keltett. A király ezután a főurak nyomására elhatározta, hogy széttelepíti őket az országban.

Erre azonban a tatárjárás miatt már nem kerülhetett sor. 1241 márciusában átkeltek a Vereckei-hágón az első tatár csapatok, és gyorsan nyomultak előre az országban. A kunokkal szenben ellenséges érzelmű országban sokan úgy gondolták, hogy Kötöny fejedelem és népe összejátszik a mongolokkal, akiket sokan a kunokkal azonos népnek tartottak. 1241 márciusában ezért a magyar előkelők a Pest alatt a mongolok ellen gyülekező táborban meggyilkolták Kötöny kun fejedelmet és kíséretét. A kunok erre távoztak a táborból, és dúlva-fosztogatva déli irányban elhagyták az országot, így a muhi csatában már nem vettek részt.
A második kísérlet: konfliktus és alkalmazkodás

A mongolok elvonulása után IV. Béla király hozzálátott az ország újjáépítéséhez. A reformprogram lényeges eleme volt a hadsereg fejlesztése, amiben a király komoly szerepet szánt a kunoknak is. 1243-ban ezért visszahívta, és ismét az Alföldön telepítette le őket. Ezúttal jóval kevesebb volt a konfliktus: az Alföld érintett vidékein ugyanis becslések szerint a 60-80 százalékot is elérhette a lakosság pusztulása a tatárjárást követően.

A kunok egységes tömbben telepedtek meg a mai Kiskunság és Nagykunság területén, így háborítatlanul megtarthatták pogány, nomadizáló szokásaikat, és a lakosság többségétől eltérő életmódjukat is. Cserébe IV. Béla a kunok könnyűlovasságát kívánta fölhasználni az ország védelmére, hiszen ez a fegyvernem hatékonynak tűnhetett a hasonló harcmodort űző mongolok ellenében. Béla királynak olyannyira fontos volt a kun kapcsolat, hogy fiát, Istvánt a kun fejdelem lányával, Erzsébettel házasította össze. A kunok a század közepén bőven rászolgáltak az uralkodók bizalmára: 1278-ban például IV. László király vezetésével jelentős szerepet játszottak a morvamezei csatában, ahol Habsburg Rudolf csapatai oldalán a cseh Ottokár fölött arattak győzelmet, így segítettek a későbbi Habsburg-birodalom megalapozásában.

A kunok az 1270-es évektől egyre inkább anarchiába forduló országban egyre jelentősebb belpolitikai szerepet játszottak. Az 1272-ben mindössze tízévesen trónra lépő IV. László (Kun László) – akinek édesanyja a már említett kun származású Erzsébet volt – 1277-ben ténylegesen is átvette az ország vezetését. Célja az anarchiába süllyedt ország konszolidálása volt, és ebben a főúri pártokkal való kiegyezés mellett anyai rokonaira, a kunokra is számított.

A cikk az origo oldalán folytatódik.