„Nem volt még tavasz Magyarországon, mikor annyi zöldség kivirult volna, mint ezen a tavaszon, és nem volt még soha nemzet, mely olyan kevéssé tudta volna megkülönböztetni a politikai és közgazdasági bolondgombát a jó gombától, mint ez a mi nemzetünk” – dohogott a Pesti Napló 1938. május 20-án megjelent vezércikke. Akkor is épp egy gyűlöletkampánytól volt hangos a politika és a sajtó: hónapok óta zajlott az első zsidótörvény vitája. Ez termelte ki a sok zöldséget arról, hogy a nemzet felemelése, a szociális igazságosság megteremtése a jöttment zsidók kárára oldható meg.

A cikk szerzője, Lázár Andor nem valami lekommunistázható éhenfirkász volt, hanem Gömbös Gyula majd Darányi Kálmán kormányainak korábbi konzervatív igazságügy-minisztere. Neve a Történelemtanárok Egylete (TTE) „Hóman Bálint szobrának tervezett felállításáról” szóló állásfoglalásában bukkant fel legutóbb, mely szerint „inkább Lázár Andornak kellene méltó emléket állítani, aki lemondott igazságügy-miniszteri tárcájáról, mert ellenezte az első zsidótörvényt.”

Hóman és Lázár szembeállítása azért is indokolt, mert éppen Lázár emlékirataiból tudjuk, hogy a zsidótörvény és a németbarát politikai fordulat motorja nem a tétova miniszterelnök, Darányi, hanem az agresszív szürke eminenciás, Hóman, a kultuszminiszter volt. Ő volt az is, és nem a kormányfő, aki az új irány ellen többször felháborodottan tiltakozó Lázárt lemondásra szólította fel.

Számos esetben állították fel, vagy hagyták meg szerte a világon – és itthon is – ellentmondásos személyiségek emlékműveit. Akár kaphatna egyet Hóman is, a jeles történész, kultúrpolitikus és lokálpatrióta, ha nem kísérné ezt a náciközeli politikus elhallgatása vagy kimagyarázása. És főleg: ha közben a közemlékezet nem lenne olyan ordítóan közönyös és hálátlan azokkal szemben, akik azokban az időkben szembeszálltak a Hóman által is vezényelt gyűlöletkórussal; akiknek ténykedése ma minden politikai oldal számára vállalható lenne. E sokak egyike Lázár Andor.

Folytatás a HVG oldalán