Újságot olvasó és józanul gondolkodó emberek talán képesek
belátni: olykor a keserű pirulát is le kell nyelni, a fájdalmas
lépéseket is meg kell tenni, el kell fogadni – írta Ujlaky István a
Népszabadságban.

Ahhoz azonban, hogy
ez elviselhető legyen, kell két dolog: az igazságosságra való törekvés
élménye és a szolidaritás, az empátia érzése. Nem csak pénzzel él az
ember!

A Népszabadság szerint 6000
forintba, más lapok szerint kicsit többe kerül a családoknak havonta a
konszolidáció. Ez persze átlagérték, egyesekre több, másokra kevesebb
teher jut. Logikus, ha a nagyobb teherbírással rendelkezőkre jut a több,
és a legszegényebbek mentesülnek tőlük.

Úgy tűnik, a pedagógusokra az átlagnál nagyobb terhet
raknak, ami nem logikus. Ráadásul mintha egynémely politikus
határozottan élvezné a pedagógusok megrendszabályozójának szerepét.
Szabó Zoltán országgyűlési képviselő például olyanokat nyilatkozik, hogy
a tanárok tizenöt órát dolgoznak hetente, a dolgozatokat meg
javíthatnák az egyetemisták. Az ilyesféle pökhendi stílus, a
felkészületlenségről árulkodó, vad állítások ára és kára nagyobb, mint a
megszorító intézkedéseké.

A
pedagógusok jövedelme a társadalmi átlag körül van. Ehhez képest a
mindenkit sújtó gázár-, áfa- és közlekedésitarifa-emelés mellé számos
speciális terhet kaptak a nyakukba. A heti kétszer kétórás
többletmunkával akár a társadalmi átlag dupláját is elérheti a
pedagógusokra háruló pluszteher. Ehhez jön egy olyan új, bonyolult
túlórarendszer, melynek a haszna még a költségvetés számára is csekély,
viszont az adminisztrációt jelentősen megnöveli. Lebegtetik a bértábla
megszüntetését is. Nagy kár lenne – mert az legalább kiszámítható és
igazságos. A bértábla mellett is lehet nem emelni a béreket, ha nincs rá
pénz, de ha egyszer, mondjuk, 2009-ben újra lesz, akkor megkönnyíti a
méltányos emelést.

Belegondoltak-e
tisztelt polgártársaim: talán éppen én tanítom a holnap akadémikusát, az
önök leendő szívsebészét, holnaputáni miniszterelnökét. És persze
lehet, én tanítom a jövő Ambrus Attiláját és móri gyilkosát is. Mindegy
önöknek, mit teszek és hogyan? Nagy kár belőlem ellenséget faragni –
amikor szövetséges is lehetnék.

Egy
tanár tart hetente (természetesen a túlórák nélkül) 20-22 órát – ez
munkaidejének kevesebb mint kétharmada. Emellett összeállítja és
kijavítja a dolgozatokat. Előkészíti a kísérletet, a nyelvi kazettát. A
szünetben olykor pisilni sincs ideje, mert lefoglalják a diákok, az
iskolavezetés, a szülők. A gyerekeket kirándulni és múzeumba viszi. A
tanár olykor nyomoz, beteget ápol, biztosítást köt, tanmenetet ír, házi
és dilettáns jogalkotásra kényszerül, osztályokat fogorvoshoz kísér,
értekezleten és fogadóórán ül, adminisztrál, tételsort állít össze,
vizsgáztat, iskolabált szervez vagy felügyel, hivatalos ügyekben
telefonál és levelez, pénzt szed, színházba kísér, a drogok ellen
harcol, versenyeken felügyel, és versenyekre felkészít.

Két konkrét példa. 1. Az új típusú
érettségi logikájának megfelelő tesztlap összeállítása 30-40 perc. Sokat
kell belőle egy tanévben elkészíteni! Egy tanár évente 20-30 szombaton
tölt el alkalmanként 5-8 órát dolgozatjavítással. 2. Ha vége a tanévnek,
nyitnak a nyelvi, a lovas, a tenisz-, a disputa-, a kézműves-, a
történelem-, az ősmagyar, a csillagász-, a cserkész- vagy az egyszerű
napközis táborok. Vajon kik teljesítenek ott szolgálatot?

Jómagam nem értek egyet a
pedagógusok mártíromságával sem. A „nemzet napszámosa” önsajnáló, hamis
szerep. De a tanárok tényleges munkával töltött ideje valóban eléri a
társadalmi átlagot, felelőssége és műveltsége pedig valamelyest
meghaladja azt.

Emlékszem
szakorvosra, aki negyven percet késett saját rendelési idejéből, s
éjszakai ügyeletesre, aki, noha munkaidőben s fizetésért aludt, halálos
sértésnek tekintette, hogy felébresztették, gúnyolódott is a
feleségemen, akit másnap megoperáltak. A buszsofőr minden forduló után
pihenhet tíz percet. Az országgyűlési képviselő gyakran meg sem jelenik a
munkahelyén. A hivatalnok munkaidőben telefonál, ok nélkül
megvárakoztat. Hallom, nem egy banktisztviselő munkaidőben több időt
fordíthat a Nemzeti Sport olvasására, mint más a hivatásához
elengedhetetlen szakirodalomra. Persze, hogy jobb lenne, ha mindenki
jobban kihasználná a munkaidejét, intenzívebben dolgozna, többet
keresne, és nem kellene másodállást vállalnia. Talán harminc év múlva
így is lesz. De hogy a rendcsinálást miért épp és főleg csak a
tanárokkal kezdik – rejtély.

Ha
igazságtalan a pasa, méltánytalanok a bégek is. Egy salgótarjáni
szakközépiskolában május közepétől, a végzősök ballagása után és miatt a
hátralévő néhány hétre csökkentik a tanárok bérét. Olyan ez, mintha az
orvosok fizetését a járvány elmúltával, vagy a képviselőkét a kampány
után, vagy a buszsofőrökét a délelőtti uborkaszezonban csökkentenék. Egy
kecskeméti általános iskolában mindenkinek benn kell maradnia az
iskolában reggel 8-tól délután 4-ig – de ezalatt nem foglalkozhat
dolgozatok javításával! Ily módon eleve fizetetlen túlórázásra
kényszerül. Az ilyesfajta helyi túlkapások pszichológiai feltétele az a
közérzet, hogy a tárca nem védi, hanem ellenfélnek tekinti a tanárokat.

A mértékadó sajtóban olvasott
eseteket sorolok. A volt rádióelnök asszony 18 milliót kap azért, hogy
mandátumának lejárta után ne menjen más céghez dolgozni. A labdarúgóedző
40 millió forint végkielégítésért perel, és megnyeri a pert, pedig csak
kétéves szerződése volt a klubjával. Veszteséges állami vállalatok
vezetői nagyobb év végi jutalmat kapnak, mint egy átlagember tízévi
fizetése. A Tocsik-ügy összege: ezerévi pedagógusfizetés. És azóta már
több, a tocsikiáda összegét messze meghaladó ügyről lehetett hallani. A
végkielégítések pazarló és igazságtalan rendszere a szűk elit
monopóliuma. Változás nem várható, mert a baloldali és jobboldali
politikai elit egyaránt érdekelt e mélységesen igazságtalan helyzet
fenntartásában. Pedig ezen alighanem legalább annyi pénzt spórolhatna a
költségvetés, mint a tanárok ténylegesen teljesített túlórái utáni díjak
megcsapolásával.

Amikor 1946-ban
bevezették az új forintot, az állam egyszeri lehetőséget kapott az árak
és bérek megszabására. A reálbérek az 1938-as szint 50 százalékára
süllyedtek: így jelent meg az életszínvonalban a világháborús
vagyonvesztés. Csakhogy az 50 százalék átlagérték: a pedagógusok és a
parasztság reáljövedelme az 1938-as szint 20 százalékára csökkent. Ekkor
alakult ki az a lemaradás, amelyet talán sohasem lehet már behozni, de
tovább növelni nem illene (lásd Romsics Ignác: Magyarország története a
20. században).

A tanárok
életszínvonalának emelésére nincs mód, sőt a csökkenése várható. Ez
belátható, és lelkesedés nélkül bár, de elfogadható. De a társadalmi
átlagot meghaladó terhelés igazságtalan, és nem fogadható el. A
munkavállaló jellegzetes fegyvere a sztrájk. Az iskolák eddig
„operettsztrájkokat” tartottak, ha egyáltalán: egynapos munkabeszüntetés
– gyermekfelügyelettel. Igazán hatékony az érettségik időszakára
időzített sztrájk lenne: talán ez az egyetlen lehetőség a valódi
nyomásgyakorlásra. Kell ez nekünk?

A magyar oktatási rendszer velejéig antidemokratikus:
nem csökkenti, hanem növeli a származáson vagy lakóhelyen alapuló
különbségeket. Ennek megváltoztatása igazi baloldali feladat: sok tanár
és iskola érdekét sértené, de még több pedagógus és intézmény érdeke
lenne az iskolarendszer demokratizálása. Épp ezért a kormány
törekvéseihez sok tanárt lehetne megnyerni. Ehhez azonban őszinte hang,
sok információ, tárgyalási szándék, meggyőzés kell.