A kísérletek egyértelműen mutatják: ha a fiataloknak nem kell
megküzdeni a sikerért, ha minden rögtön az övék lehet, ha nincsenek
korlátok és kötelességek – ez a kudarc életprogramja. – írta Marosán
György a Népszabadságban.

„Ha
szeretnéd, akkor most rögtön megeheted a cukrot” – tett le egy darab
édességet az óvó néni a „gumicukorteszt” néven elhíresült kísérletben a 4
éves gyermek elé az asztalra. „De ha nem eszed meg azonnal, hanem
megvárod, amíg elintézek valamit, akkor kettőt kapsz, amikor
visszajövök”. Az eredmény – első pillantásra – nem túl sokat mondott:
voltak a kicsik közül, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és voltak,
akik nem.

Az igazi meglepetés akkor
érte a kutatókat, amikor egy évtized múlva újra felkeresték – akkor már
kamasz – kísérleti alanyaikat: megnézni, vajon mi lett belőlük. A
vizsgálatok azt mutatták: akik kevésbé engedtek a pillanat csábításának,
azok fiatalként önállóbbak, kiegyensúlyozottabb személyiségűek lettek.
Akik viszont gyermekként nem tudtak parancsolni vágyaiknak, azokból
depresszióval küszködő – nagy álmokat dédelgető, de semmit meg nem
valósító – fiatal lett. Az életutakat tovább követve pedig világossá
vált, hogy a csábításoknak való ellenállás meghökkentően pontosan előre
jelzi a társadalmi siker jelzőit: a magas egyetemi felvételi pontszámot,
a nagy jövedelmet, a jó egészségi állapotot, sőt a boldog házasságot.

Az elmúlt évtizedekben a kísérlet
színtere kiszélesedett, az ezredforduló fiatal nemzedéke akaratán kívül
egy globális „gumicukor-kísérlet” alanyává vált. A jóléti állam és a
tehetős szülők személyében megtestesülő kollektív „óvó néni”
elképzelhetetlen gazdagságban kínálja eléjük a vágy tárgyait, s közben
azt kérdezi: mit választasz, az azonnali élvezetet vagy a későbbi
boldogságot? A mindenkori tizenévesek döntéseit évezredeken keresztül
alapvetőn a családban „letöltött” életprogram határozta meg. A
késztetések és parancsok formájában a fiatalok fejébe „ültetett” program
sokáig kizárólag kényszerű kötelességek, elháríthatatlan feladatok és
megmásíthatatlan viselkedési kódok hosszú listáját tartalmazta. Egészen a
XX. századig a többség számára a megélhetés kényszerei „felülírták” a
vágyakat. Ám a múlt század ’50-es éveitől – a példátlan ütemben
gazdagodó társadalmakban – a fiatal nemzedék vágyai esélyt kaptak.
Közben azonban a programozó szerepét a szülőktől a kortárs csoport vette
át. Így azután azt, hogy tanul-e vagy szórakozik, sportol-e vagy
diszkóba jár, teát iszik-e vagy vodkát, csapatba verődve múlatja az
időt, vagy a házi feladatát írja meg, tudománnyal vagy ezoterikus
sületlenséggel „tömi” az agyát, Shakespeare-t olvas vagy pornófilmet
néz, nem a szülők óhaja, nem is az iskola igényei, hanem a kortársi
közösség mintái szabják meg.

A
fiatalok egyre nagyobb része kapcsolódik ugyan be a felsőfokú oktatásba,
ám többségük az intézményt a „szórakoztató iparágnak” tekinti.
Ambícióik a karrierről a buli felé tolódtak el, a házi feladatok helyett
a feltartóztathatatlanul terjedő „binge-drinking” – egy ültében öt
konyak – tölti ki a szabadidejüket. A szülők kötelességszerűen gyakorolt
felelősségvállalása mind kevésbé követésre méltó. A fiatalok
zavartalanul akarják élvezni az életet. Még kevesebb korlátot, még
szabadabb mozgási teret, még több spontaneitást szeretnének, főként
pedig megszerezni, elérni, kipróbálni és elfogyasztani, amit mások, és
még egy kicsivel többet. A ’68-as „forradalom” jelszava – „légy
realista, akard a lehetetlent” – a magánélet szférájába vonult, ám ott
éppúgy kivihetetlennek bizonyul.

A
XX. század utolsó harmadában felcseperedő fiatalokat kortárs csoportjuk
inkább fogyasztásorientált, élvezetkereső, felelősségelhárító, a
fegyelmet elutasító életmodell követésére programozza. A szülői
tekintély mindinkább pusztán a tizenévesek egyre költségesebb
életmódjának finanszírozási képességére alapozódik. A család nem
bajlódik a csemetéik iskolai és életvitelbeli viselkedésének előírásával
és betartatásával. Ennek a ténynek ijesztő vetülete a fiatalok
világában – az iskolában és a hétköznapokban – terjedő erőszak. A
következmény: a XX. század végén a fejlett társadalmakon belül egyre
szélesülő szakadék nyílik a karrier lépcsőin gyorsan felfelé lépkedő,
teljesítményorientált és egészségtudatos „sikerkeresők”, illetve a
munkaerőpiacról kiszoruló, passzív fogyasztásorientált, egészségtelen,
sokszor önpusztító életmódot követő „kudarckerülők” között. Még a
csökkenő gyermekszám és a stabil párkapcsolatok kialakítására való
képtelenség mögött is jórészt a pillanat szülte vágyak csábításának való
ellenállásra való képtelenség, vagyis a ma kényelmének a holnaputáni
boldogság elé helyezése áll.

A
globalizáció pedig nem elrejti, inkább felerősíti ezt a jelenséget.
Növekvő különbség alakult ki a feltörekvő és a fejlett világ
fiataljainak motivációja és tanulási eredményei között. Az utóbbiban
fokozatosan csökken a tanulás és a tudományok népszerűsége. A diákok
elfordulnak az unalmasnak, nehéznek tekintett tantárgyaktól, és a
könnyebben elsajátíthatónak és élvezetesebbnek tekintett pszichológiát
vagy médiatanulmányokat választják. Erre utal, más oldalról, az a
felmérés, amely szerint azokban az országokban (Kína, Dél-Korea), ahol a
diákok szoronganak a matekeredmények miatt (mert nem mindegy nekik az
eredmény), ott a teljesítmények magasabbak, mint ahol (a legtöbb nyugati
társadalomban) a diákok közömbösek az elért eredmény iránt. A fejlett
világ diákjait egyre kevésbé érdekli az iskolai teljesítmény. Ők a
korosztályi csoport – legkevésbé az iskolai teljesítményre „kihegyezett”
– elvárásainak akarnak megfelelni.

A XX. század elején a szegénység alapvetően társadalmi
kategória volt. Az egyén életesélyeit osztályhelyzete és lakóhelye
határozta meg. Ha a felmenők „prolik” vagy „parasztok” voltak, hiába a
tehetség, zárva volt a felemelkedés útja. Joggal volt gyűlöletes a
„rendszer”, amely közvetlen és közvetett bilincsekkel akadályozta az
előrejutást. A XX. század végén a szegénységnek ezek a társadalmi
meghatározói elhalványultak, és a karrieresély inkább életprogramfüggő. A
programozásban pedig – bár mindenki az iskolára mutogat – a család
szerepe ma meghatározóbb, mint régen. Az ugyanis, hogy egy mai fiatal
milyen eredményt ér el a PISA-felmérésen, milyen az egészségi állapota,
talál-e és milyen munkát magának, mennyit keres, és összeütközésbe
kerül-e a törvénnyel, ez alapjában véve a szülőkön múlik. Megfelelő
életprogram birtokában – a szülők szegénysége ellenére – meghökkentően
hamar fel lehet jutni a hierarchia tetejére. Ám ha rossz programot „tölt
le” a család, az eleve kudarcra és sikertelenségre kárhoztatja a
fiatalt. Hiába a gazdagság, meglepően gyorsan le is lehet csúszni. A XX.
század második felének életpálya-elemzései azt mutatják, hogy a fejlett
országokban a kiemelkedésnek és a lecsúszásnak csupán az egyedi példái
utalnak a véletlen szerencsére (lottónyeremény) vagy szerencsétlenségre
(tőzsdekrach). A globálissá szélesült társadalmi átrendeződés mintája a
„letöltött” életprogramot követi.

Az „életprogram” homályosnak tűnő koncepciója helyett a
társadalom figyelme inkább a mérhető ismeretekre és tulajdonságokra
összpontosít. Hány pontot értél el a teszten? – vizsgálja az oktató.
Hányas jegyet szereztél? – kérdezi a szülő. Hányas a diploma? –
tudakolják a felvételi interjún. Így a kiválasztás tévedhetetlenül
„kiszúrja” azokat, akiket – egy szakértő megfogalmazása szerint – „a
tánciskolán mindenki felkérne, de figyelmen kívül hagyja azokat, akikre
egy hajótörés alkalmával számítani lehet”. Mintha a társadalom vakká
vált volna az évszázadokon keresztül döntő jelentőségűnek tekintett
emberi tulajdonságra – a jellemre. A különös azonban az, hogy a jellem –
a céltudatosságnak, a felelősségvállalásnak és a csábításoknak való
ellenállásnak valamiféle vegyüléke – bár megfoghatatlannak tűnik, a
legjobb előrejelzője az egyén jövőbeli viselkedésének. A kutatások
szerint az összpontosítási képesség jobban befolyásolja a felnőttkori
jövedelmet, mint akár a matematikaeredmények. A magas szintű belső
„meghatározottság” – annak tudata, hogy a jövőmet magam alakítom –
nagyobb hatást gyakorol a jövedelemre, mint az olvasási készség. A
gyermekkorban a családban átadott viselkedésprogram által formált
önuralom – amely a „gumicukortesztben” is megmutatkozott – pedig
kulcsszerepet játszik abban, hogy az egyén magas életminőségben és
boldogságban éli-e meg öregkori évtizedeit.

Ám a jellem nem születik, hanem „készül”. „Műhelye” a
család, megmunkálói a szülők. A XXI. században a fejlett világban
újratermelődő egyenlőtlenség meghatározó oka a családok
„jellemfejlesztési” képessége közötti különbség. „A siker receptje”
című, a XX. század gazdasági sikertörténeteit feldolgozó könyvem írása
közben tudatosodott bennem, hogy az elmúlt évszázad gazdaságtörténetét
alapvetően formáló hőseim – H. Fordtól és L. Straussztól kezdve R.
Krocon és S. Waltonon keresztül A. Grove-ig, Bill Gatesig és S. Jobsig –
inkább szegény, legfeljebb középosztálybeli családból származtak. Ami
közös volt bennük, az a kitartás, a nyitottság, a versenyszellem, a
tanulóképesség, az eltökéltség, a felelősség- és kockázatvállalás. A
gazdagság viszont – mivel arra tanít, ingyen a tied minden, amiért mások
megdolgoznak – inkább hátrány.

A
XXI. században felcseperedő gyermekek, a világ egyre növekvő részén,
folyamatos „gumicukortesztben” vesznek részt, amelynek kérdései: a házi
feladattal foglalkozol, vagy focizni mész, az érettségire készülsz, vagy
diszkóba jársz, nyelvet tanulsz, vagy csavarogsz, vizsgára készülsz,
vagy buliban lógsz, munkát és gyereket vállalsz, vagy a haverokkal
sörözöl. „Íme, a világ minden java – mondja az »ÉLET óvó
néni« –, amit csak szemed-szád kíván. Mit választasz:
hisztizve kikövetelni a kellemességeket a jelenben, vagy lemondva az
azonnali kielégülésről, vállalod a kitartást, a fegyelmet, az alkotást
és a gyereket, cserébe a jövőbeli boldogságért?” A kísérletek
egyértelműen mutatják: ha a fiataloknak nem kell megküzdeni a sikerért,
ha minden rögtön az övék lehet, ha nincsenek korlátok és kötelességek –
ez a kudarc életprogramja. Az a szülő, aki – akár mivel gazdag, és
megengedheti magának, akár mivel szegény, de erején felül megad mindent,
amit tőle megtagadott a sors – elvárások nélkül nyújtja mindazt, amit ő
és sokak a világon ma is csak lemondások árán kaphatott meg, maga
„programozza félre” gyermekeit. Ekkor azonban boldogtalanságukért nem a
társadalom, kudarcaikért nem az iskola, sikertelenségükért nem a
mindenkori kormány a felelős. Ezért jórészt a szülő – a kudarcra vezető
életprogram „letöltője” – a hibás.