A toleráns nyugati demokráciákban felnőtt, elkényeztetett
fiatalok forradalmi tetszelgése, vagy a toleranciáért vívott harc? Két
angol értelmiségi vitája 1968-ról. (Metazin)

„Kínosnak éreztem a szlogeneket és a forradalmi
pózolást. Úgy véltem, hogy Londonban és Párizsban a világ legkevésbé
rossz rendszerét valósították meg: a liberális demokráciát, amely az
egyet nem értés iránti tolerancián alapult” – emlékszik vissza Tom
Stoppard brit drámaíró az 1968-as diákmozgalmakra a
Timesban.

Stoppard már negyven évvel
ezelőtt sem volt a diáklázadások lelkes híve. „1968-ban boldogan éltem
első feleségemmel és első gyerekünkkel az első házunkban, amelyet az
első befutott darabomból vettünk. Kortársaim politikai szempontból már
akkor is gyanúsnak tartottak.”

A
drámaíró élettörténetével magyarázza, hogy soha nem ragadta magával a
forradalmi hevület. Kétéves volt, amikor zsidó szülei a náci megszállás
elől Indiába majd Angliába menekültek. „Ha apám túléli a háborút,
1946-ban a család hazament volna Csehszlovákiába, és én a kommunista
diktatúrában nőttem volna fel.”

A
diáklázadásokból akkor ábrándult ki végleg, amikor a baráti országok
csapatai bevonultak Prágába. Ekkor vált világossá számára, hogy milyen
óriási a különbség a nyugat- és a kelet-európai forradalmak között. „A
szabadnak mondott Nyugaton is voltak a rendszernek hibái: itt is
történtek visszaélések és igazságtalanságok. Keleten viszont a rendszer
lényegéhez tartoztak a túlkapások.”

A nyugati nagyvárosok diáklázadásait Stoppard a
szaturnáliákhoz hasonlítja, de addig azért nem megy el, mint Götz Aly
német történész, aki nemrég a szexuális elfojtottsággal magyarázta, és a
náci totalitárius mozgalmakkal állította párhuzamba őket. Stoppard
szerint inkább komikus volt, ahogy a naiv angol baloldali értelmiségi
fiatalok „az elvtársi zsargonnak és a félreértett keleti vallások
zavaros bölcsességeinek” segítségével próbálták az emberek
gondolkodásmódját megváltoztatni, hogy aztán a kulturális forradalom
nyomán megindulhasson a társadalmi átalakulás is. „A ’Szeretkezz, ne
háborúzz’ jelmondat azonban nem hatásosabb, mint a ’Világ proletárjai
egyesüljetek’ jelszava.”

„Természetesen nem szabad egy kalap alá venni a londoni
illetve a prágai vagy a varsói tüntetéseket. A szovjet iga ellen
tiltakozóknak az élete forgott kockán” – reagál Stoppard írására Magnus
Linklater, a Times publicistája, aztán hozzáteszi, hogy némi hasonlóság
azért volt a nyugati és a keleti lázadásokban. A fiatalok mindenhol az
elidegenedés és a tekintélyelvű vezetés ellen
tiltakoztak.

Ami pedig a Stoppard
által emlegetett, „egyetértés iránti toleranciát” illeti, Linklater
szerint a londoni békés tüntetéseket szétverő rendőrök mintha nem
hallottak volna a nemes elvekről. A diákok éppen azért radikalizálódtak,
mert a hatalmon lévőknek semmilyen követelésükre nem volt fülük. Az
egyet nem értés iránti toleranciát egyebek között éppen az 1968-as
diáklázadásoknak köszönhetjük. „Az évtized végére elfogadhatatlanná vált
a tüntetőkkel szembeni rendőri erőszak csakúgy, mint a kommunista
diktatúra. Ez azonban éppen a tüntetők érdeme.”

Stoppard és Linklater egy dologban azonban egyetért. A
hatvannyolcas radikális diákok és a hippik ruháira mindketten
nosztalgiával emlékeznek.