Gondolatok Benda Gyula Egy kutató emlékei és gondolatai a
történelem oktatásáról című írásához kapcsolódva.
Lőrinc László
írása

Benda
Gyula érdekes írására csak egy kis
vita reagált a TTE levelező listáján, főleg a „felszabadulás
vagy megszállás” témakörében, jóllehet a cikk erről
nem szólt. Ugyanakkor sok olyan kérdést felvetett, amelyet
érdemes lenne megbeszélni. Igaz, számos olyan témát érintett, amelyet az
utóbbi években többen és többször körbejártak; ezek az írások részben
elérhetők Knausz Imre, a TTE illetve az OKI honlapjáról, vagy
Az évszámokon innen és túl… (Megújuló
történelemtanítás) c. kötetben (Műszaki Könyvkiadó, 2001). Az
alábbiakban csak néhány gondolatot fűzök hozzá Benda Gyula cikkéhez,
vázlatosan, kerülni próbálva a korábban már sokat vitatott kérdéseket.

A történelemtanítás
célja:

Szégyellősen
el szoktuk hallgatni, hogy bár a történelem az Élet Tanítómestere, meg
Kulcs a Mához, meg ugye a része volna a nagybetűs Általános
Műveltségnek, de azért azokat, akik a történelmet szeretik, elsősorban
nem ez vezérli – hanem egyszerűen a kíváncsiság. Hogy – Janikovszky Éva
szavaival – „hogy is volt az akkor régen”. Szégyen, nem szégyen, halkan
be kell vallanom, nekem kevés komoly, használható útmutatást adott az
életben a történelem bármiben is, de annál több örömet. A tudásvágy
éppolyan igény, mint az éhség, vagy a szexuális vonzalom, kielégítése
pedig szintén kellemes. Köthető persze a létfenntartáshoz, de hát öncél
is. A tantárgy egyik célja szerintem az, hogy ezt a profán és részben
„haszontalan” kíváncsiságot „bővítve újratermelje”.

Mikrotörténelem:

Az oktatás terén a legkézenfekvőbb
„mikrotörténelem” szerintem a családtörténet; érdemes a gyerekekkel
saját családjuk utóbbi nemzedékeinek történetét megíratni – az ismert
érzékenységekre tekintettel persze önkéntes alapon, és előzőleg a
szülőkkel egyeztetve.

Az egyik
szempontcsoport: hogyan változott néhány nemzedéken belül a mindennapi
élet, gondolkodásmód, szülők-gyerekek, férfiak-nők, „fentiek” és
„lentiek” közötti viszony, a napi beosztás, a szórakozás, az
időszemlélet, a világkép, a lakókörnyezet stb.

A másik: hogyan tükröződött a család történetében a
nagy történelem (válságok, háborúk, kitelepítések, diktatúrák,
rendszerváltások stb.).

Mindkét
szempontcsoporthoz kapcsolódóan: milyen mobilitás figyelhető meg a
család életében (emelkedés-süllyedés, falu-város stb.).
A
források (elsősorban a beszélő nagyszülők – „Oral History”; de persze a
képek, levelek stb. is) kéznél vannak, nem muszáj ezért levéltárba,
könyvtárba járni. S a motiváció is adott.

Döbbenetes történetek kerülnek elő, nagy hatással
vannak a gyerekek fejlődésére, miközben megtanulják a forráskezelést, a
történelem „csinálását”. Szembesülnek a többféleképpen elmondott
történetekkel, illetve a „kicsi” és „nagy” történelem esetleges
ellentétével, párhuzamaival. Forráselemzéssel korábban is volt dolguk,
de a források előválogatása, megvágása megakadályozza, hogy ténylegesen
kutatóknak érezhessék magukat. A családtörténettel való foglalkozás
legjobb módja, ha a diákok (legalább egyszer tanulmányaik során) egy
mélyfúrás erejéig nem a kész, ’megrágott’ történelmet kapják, hanem
maguk kutatnak. (Úgy rémlik, a Nemzeti Emlékezet Program részeként szó
volt ilyen családtörténetek összegyűjtéséről.) További tere lehet a
mikortörténelemnek a saját lakóhely (pl. falu, kerület), iskola, egy-egy
jól ismert közeli üzem történetének kutatása, szintén elsősorban a
szóbeli forrásokra alapozva, a mindennapokra
koncentrálva.

„Paradigmaváltás”, posztmodern,
képességfejlesztés:

Éppen a családtörténet kapcsán találkozhatnak a
gyerekek legélesebben azzal a kérdéssel, hogy a történelem mennyiben
múlt és mennyiben jelenkori termék. Erre kitekinteni a „normál” tananyag
tanításakor is számos alkalom adódik.

Jelentős előrelépés történt e téren, s most mindennek
felgyorsulása várható: a forráselemzés (szövegek, képek, ábrák) az új
érettségi vizsga hangsúlyos eleme. Ez a kimeneti változás
túlhangsúlyozhatatlan; ha érvényben marad, akkor nagy változást fog
hozni a történelemoktatásban.

Van
minek változnia. Érdekes például, hogy milyen kevés figyelmet fordít az
ismeretterjesztő és tanítási hagyomány arra, hogy egy illusztrációként
bemutatott tárgy, festmény stb. mikor keletkezett, mennyi év vagy
kilométer választja el az ábrázolt témától. Így például Szent István
korának forrásanyaga mennyire szegényes: az államalapító törvényei,
Intelmei egykorú leírásban nem maradtak fenn, utóbbi esetben félévezred
az időeltolódás; a kor épített környezetéből (nem kiásott alapokból),
okleveleiből (eredetiben legalábbis) vagy koronázási ékszerei közül
semmi nem maradt. A szemléltetésre oly sokszor szolgáló Képes Krónika
miniatúrák jóval későbbiek… Mindezek után hogyan teremti meg a történész
Szent István korát? Ebből a szempontból ez a homályban derengő
ezredforduló érdekesebb, mint bármelyik későbbi korszak a magyar
történelemben.

Jó lenne, ha minél
több időt fordíthatnánk az eltérő források ütköztetésére, és ezek
alapján a vitákra: források alapján értékeljük a helyzeteket,
szereplőket, akár azt is, hogy mi volt 1945: felszabadulás
megszállással, elnyomóváltás, szabadságból rabiga, vagy valami más.

Mindennapok
történelme, életmódtörténet, társadalomtörténet, mentalitástörténet és
társaik:

Mint
látható, a családtörténet figyelme erre is kiterjed. E téren a magyar
történettudomány és a tanítás is lassan mozdul. Előbbi adós a
kézikönyvekkel (akár fordítással is: például a Duby-szerkesztette
Historie de la vie privée c. nagy sorozat több
nyelven megjelent kötetei, vagy legalább egy rövidebb mű magyarul is
elkelne). A Hanák Péter-szerkesztette régi Hogyan éltek
elődeink? c. könyvnek csak részben „folytatása” a nemrégiben
megjelent (különben kitűnő) Művelődéstörténet (Kósa
László szerkesztésében), vagy a nagyszabású
Művelődéstörténeti lexikon. (Más kérdés, hogy
kiváló történészek sora foglalkozott egyes részterületekkel; most a
kézikönyvekről szólok, amelyek a tanárok számára fontosak lennének.)
Jellemzőnek tartom a Magyar Kódex sorozat
szemléletét, amely a művelődéstörténetet a köztörténet, a zenetörténet,
az irodalomtörténet, az egyháztörténet és egyéb résztörténetek
egymásmellé helyezésével képzeli el. E résztörténetek persze felsorolják
a kötelezően ismerendő nagy zeneszerzők, írók stb. műveit, de egységes
művelődéstörténetet – mely a mindennapok művelődéséről szólna, vagyis a
hétköznapi ember olvasmányáról, vallásáról stb. és ezek
összefüggéseiről, az adott kor gondolkodásmódjáról, mentalitásáról – nem
vállal. (A társadalomtörténeti szemlélet szempontjából újdonság Zsoldos
Attila Az Árpádok nyomában c. könyve, vagy Romsics
Ignác huszadik századi áttekintése, de ez a megközelítés még korántsem
jellemző.)

A tankönyvek között is
vannak olyanok, melyek nyitottak ebbe az irányba (az általam ismertek
közül pl. a Műszaki Kiadó Befejezetlen múlt c.
sorozata, Bihari Péter szerkesztésében, illetve az AKG könyvei,
melyekkel – lévén társszerzőjük – nyilván elfogult vagyok). Más
tankönyvek is mozdultak, de nem eléggé: nagy a lemaradás. Ugyanakkor az
új érettségi belső arányai itt is elkerülhetetlenné teszik a változást.

Hosszú
időtartam:

Egyetértek, hiányzik. Az évtizedekkel ’szöszöző’
gyakorlat éppen a legérdekesebb, nagy folyamatokkal nem tud mit kezdeni,
mert ugyan melyik évtizednél lehet például tárgyalni a család újkori
átalakulását? Az a 90-es évek elejéről származó elgondolás, amelyről
Benda Gyula ír – ti. hogy a 11-12. évben egy szélesebb kitekintés
történjen, tematikusan –  azt hiszem nálunk, az AKG tantervében
fogalmazódott meg először, de kellő anyagok és idő hiányában mi is
halogatjuk a bevezetést. Egy lehetséges másik megoldás: a kronológia
„villamosán” haladva „egy-egy megállóban kiszállni” és széttekinteni
valamely téma tágabb történetére.

A „nemzeti narratívák”
szűkössége:

Nagyon
egyetértek. Van olyan IV. (12.) osztályos gimnáziumi tankönyv, mely az
Európai Unió történetét is nemzeti történetekbe szórja szét (persze
ugyanezt teszi a diáklázadásokkal, a beat ellenkultúrájával stb.). Ez
persze szélsőséges példa. De át kell gondolni, hogy valóban
fenntartható-e az az általános gyakorlat, hogy a nagy államok történetét
(„fák”) precízen végigtárgyaljuk, miközben sokszor nincs szó a határok
feletti történelmi jelenségekről („erdő”), mert ebbe a csőlátásba
egyszerűen nem illenek bele. Nem csak a hosszú időtartam, de a „széles
tér” is elvész. (Az egyes országok eltérő sajátosságait, útjait egy-egy
jellegzetes szereplőhöz, épülethez, eseményhez kapcsolva lehetne inkább
felvillantani.)

Ez kapcsolódik két
olyan kérdéskörhöz, melyet Benda Gyula nem érint, de mivel a fent
említett írásokban már sok szó esett róla, itt csak megemlítem: az egyik
a környező országok (népek), vagyis a
saját régiónk története, a másik pedig az Európán kívüli
kultúrák (nem eseménytörténet) kérdése; mindkettő
hiányzik a mai történelemtanításból. (Jellemző, hogy a környező népekről
– melyek közül számossal egykoron közös államot alkottak a magyarok – a
diákok az iskolán kívülről sem igen szerezhetnek információkat. Ha
megnézzük tévécsatornáink hatalmas történelmi ismeretterjesztő
kínálatát, feltűnhet, hogy évszámra egyetlen témába vágó anyagot sem
fognak találni.)

Két
kiegészítés

A
történelemtanításnak még két olyan irányba kell lépnie, amelyet Benda
Gyula nem említett. Az egyik tartalmi, a másik módszertani kérdés.

A tartalmi a közelmúlt története és
a jelenkori állampolgári ismeretek. A mai
érettségiző többet tud a néptribunus jogairól, mint a sajátjairól. Ide
tartozik, hogy – szintén az érettséginek hála – végre talán
rákényszerülünk, hogy eljussunk a máig.

A módszertani kiegészítés: a
vizualitás jelentősége. A számítógépek,
projektorok terjedésével óriási lehetőségek nyílnak ezen a téren. A
gyakorlat viszont az, hogy diákok sokasága (harmada? fele? még több?)
teljesen „képtelenül”, „vakon” tanulja a történelmet; sem dia, sem
tankönyvkép, sem videó, sem térkép nem kapcsolódik az órához, sem
illusztrációként, sem elemzendő anyagként. Csak szó-szó-szó. A
számítógépes programok, CD-k, internet már szóba sem jön, persze ennek
sokszor az iskola szegénysége is az oka. (Jellemző: a néhány éve
tantárgy-pedagógiai tankönyvként megjelent vaskos alkotás kiadósan
részletezi a „pergőfilm” használatát – ha jól emlékszem, még befűzési
útmutatót is ad – de az internet szó vagy szinonimái elő sem fordulnak
benne.)

Nagy kár, hogy a kép
elsikkad, mert a legtöbb korszakhoz anyag (dia vagy diázható könyv,
internetes anyag stb.) van bőven. Kivétel viszont a magyar középkor,
különösen az Árpád-kor; e téren ismét a történelemtudományé az „ősbűn”. A
magyar kézikönyveket, népszerű összefoglalókat író történészek
többségének nem erőssége a vizualitás. Ha képes sorozatban jelennek meg
köteteik, akkor sokszor az az ember benyomása, hogy a képmelléklet csak
kényszerű színesítés, és többnyire nincs túl sok konkrét hozzáfűzni
valójuk, még a talányosabb és izgalmasabb darabokhoz sem. Különösen igaz
ez a középkorra.

Abszurd szélsőség
itt is van, például az Encyclopaedia Humana CD-ROM
sorozat, amely elvben a képekre épülne, de a gyönyörű képeken látható
tárgyakról, festményekről többnyire csak azt lehet megtudni, hogy melyik
múzeumban őrzik azokat, viszont hiányzik a képek, illetve azok egyes
mozzanatinak érdemi magyarázata, elemzése, kapcsolódása a túlságosan is
bő szöveghez. Hasonló – bár sokkal régebbi – a szintén elvben képekre
épülő Magyar Évszázadok tévésorozat, amelyben a
mívesen áradó szöveg alá ötletszerűen vannak odavágva a kelyhek és
hermák, a szövegtől teljesen függetlenül és minden magyarázat nélkül.
(Ez a „dokumentumfilm iskola” azóta is él, bár a Magyar
Elsők c. most futó tévésorozat számos darabja már szakít
ezzel a hagyománnyal.)

Kevesen
vették eddig a fáradtságot ahhoz, hogy megpróbálják folytatni László
Gyula munkáját, vagyis rekonstrukciókkal felvázolni a magyar középkor
„képét”. Kivételt képez Kriszt György és Sedlmayr János
Hajdanvolt Magyarország című, 2000-ben megjelent,
alig hozzáférhető könyve. Az Új Képes Történelem
sorozathoz is készültek magyar kötetek, de ezek már többnyire aprócska
képekkel, sok szöveggel. Az Árpád-kori kötet rekonstrukciós rajzai
részben a fenti könyv képeinek szűkített változatai, részben
sikerületlenek. Ugyanakkor számos kép égetően hiányzik. A középkori
Esztergomot minden kötet, amely vállalkozik egyáltalán rekonstrukcióra,
legkorábban a III. Béla kori állapotában mutatja. Pedig milyen érdekes
lenne ezzel egybevetve felépíteni virtuálisan azt a szerény, mindössze
száz négyzetméternyi „palotát”, melyet István korára képzelnek ide az
ezzel egykorú visegrádi Sibrik-dombi ásatások alapján. (A szakemberek
nyilván szívesebben ábrázolnak olyasmit, amit biztosan tudni lehet, de
néha a szakmai szempontok alapján kordában tartott fantáziának is lehet
szerepe. A „nem tudjuk, de így képzeljük” sokkal több, mint a
„hallgatunk róla”.)

Ezek után nem
várható sok képi üzenet a tankönyvektől sem. Évszázadokra maradtunk le e
téren a franciáktól, angoloktól, németektől; aki látta diákok számára
készült kézikönyveiket és tankönyveiket, ezt jól tudja. (Hangsúlyozom,
nem a szépségről, hanem a képi információról van
szó.)

***

Mindez a tematikai és módszertani kiterjeszkedés csak
akkor megoldható, ha a történelemtanítás időt nyer hozzá anélkül, hogy
további tanórákkal terhelné a diákokat. Vagyis ha lemond a
„minden-korszakról-minden-nagy-országról-mindent-ami-politika” elvről
(elképesztő, hogy tulajdon gyermekeim mi mindent tanulnak ezen elv
jegyében két különböző fővárosi gimnáziumban – és úgy látszik, van rá
idő…). Ha vállalja, hogy súlypontokat
választ, azokat közelebbről nézi, és a többit elhagyja. (Ez volna a
sokat emlegetett ún. mélységelv.) Ha letesz
arról, hogy a gyerekeknek örök érvénnyel mindent elmondjon a
történelemről, de unalmasan, hogy azonnal el is felejtsék; ehelyett
inkább kevesebbet mond, de azt úgy, hogy a tanulók egész életükben
kedvüket leljék ezen ismeretek önkéntes bővítgetésében.

---

A fenti
írás Bánki
István ugyanitt olvasható cikkének megjelenése
előtt íródott. Az esetleges átfedésekre két magyarázat adható. Az egyik:
pusztán a véletlen művei. A másik: ugyanazon tantárgynak ugyanazon
országban történő oktatásáról szól mindkét írás…

Lőrinc
László

---

A fenti írás a szerző véleményét tükrözi,
és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek is van
véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt e-mailben az
info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.