A társadalom
jobb, hatékonyabb működésénél a teljesítményelvnek és az
esélyegyenlőségnek valamilyen módon együtt kellene érvényesülnie – áll
Róbert Péter cikkében a HVG oldalán.

Az egyetemi felvételiknél például egyfelől egyenlőknek
kellene lenniük az esélyeknek, másfelől a legjobban teljesítőknek
kellene bejutniuk. Az idei új érettségi és felvételi rendszer szabályai
egyik elvet sem elégítik ki

Az
esélyegyenlőség hiánya miatt már hónapokkal korábban az
alkotmánybírósághoz fordult egy szülői csoport. Az alkotmánybíróság nem
semmisítette meg az érettségihez és a felvételikhez kapcsolódó idei
minisztériumi eljárást, mivel ez kezelhetetlen helyzetet okozott volna.
Értékelésük szerint nem sérült a jogegyenlőség, de reális a veszélye
annak, hogy sérülni fog az esélyegyenlőség. Ennek ellenére a
minisztérium megpróbál teljes sikertörténetet formálni az idei
felvételikből, s úgy értékeli, hogy végül az esélyegyenlőség sem sérült.
Nehéz ezt belátni, amikor tényszerűen igazolódott, hogy a tavaly
érettségizettek jó „taktikával” – például ha megírtak egy emelt szintű
érettségit, még akkor is, ha ezen nem teljesítettek kiemelkedően – olyan
lehetőséghez juthattak, ami pluszpontokat hozhatott számukra.

S ez az a pont, amikor már a
teljesítményelv is sérül. Az idén végzők és felvételizők közül tízezres
nagyságrendben váltak tehetséges és törekvő fiatalok úgy éretté, hogy a
minisztérium jóvoltából hosszú időre (életre?) szóló leckét kaptak. Őket
az iskola most valóban a mai Magyarországon való életre nevelte.
Megtanulták, megtapasztalták, hogy négyévnyi kemény munka, adott esetben
kitűnő tanulmányi eredmény, egy jól, a tavaly érettségizetteknél
esetleg jobban, bár talán nem hibátlanul megírt emelt szintű érettségi,
sőt nyelvvizsga-bizonyítvány mind-mind kevés lehet. Olyan pályán és
olyan, felelőtlenül és meggondolatlanul kialakított játékszabályok
között kellett versenyezniük, ahol esélyeik rosszabbak voltak arra, hogy
teljesítményüknek megfelelően végezzenek. S ezért még egy minisztériumi
bocsánatkérésre sem számíthatnak. Jobb esetben lehetőségük van arra,
hogy tanulni kezdjenek ott, ahová esetleg mégis felvették őket. Sokuknak
ez is csak költségtérítéssel lehetséges, amit a szüleik vagy
megengedhetnek maguknak, vagy nem – itt aztán drasztikusan előtérbe
kerül majd a családi háttér, az esélyek különbsége. Rosszabb esetben
újra próbálkozhatnak egy év múlva – amit azok nagy része is nyilván
megtesz, akik most beiratkoznak oda, ahová végül
bejutottak.

Tévedés lenne azt hinni,
hogy csupán néhány ezer, tízezer fiatalról van szó, akik még
elkeseredett és csalódott szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel,
tanáraikkal együtt sem érik el azt a „kritikus tömeget”, amire
politikusok oda szoktak figyelni. Valójában a kormányzat társadalmi
felelősségéről szól a történet. Szabad-e olyan szabályrendszert
teremteni, amely sérti az esélyegyenlőséget és leértékeli a
teljesítményt?

Mindig megtörténhet,
hogy valakik valamit rosszul találnak ki, nem gondolnak végig,
akármelyik kormány akármelyik hivatala eshet ebbe a hibába. De a hibához
makacsul ragaszkodni, aztán a következményeket eltagadni, majd a
ponthatárok önkényes, az eredeti kiírásokat félretevő variálásával még
néhány tucat fiatalt boldoggá, másik néhány tucatot meg boldogtalanná
tenni – ez a „problémakezelési mód” már majdnem cinizmus. Hozzon
bármilyen eredményt bármilyen vizsgálat, mutassanak bármit a
remélhetőleg nyilvánosságra kerülő részletes adatok, nem a statisztika a
lényeg a tavaly vagy az idén érettségizettek arányáról. Sokkal inkább a
társadalompolitikai elvek, a társadalmi felelősség és annak vállalása
számít, itt és más esetben is.