„Nem hiszek abban, hogy a természettudományos órák számát kéne „instrumentálisan” emelni. Különösen abban nem hiszek, hogy a természettudományos képzést épp a humán tárgyak rovására hozzuk helyzetbe. Pedig ez történik.” (Gábor Bálint, Népszabadság)

Nem is találkozhatna közvetlenebbül természettudomány és az etika, mint ezen az őszön. A kimentett chilei bányászok a Föld túlsó felén. Az ajkai tározónál történt iszapkatasztrófa, idehaza.

Szintén mindegyikünket megérintett. Figyelmes hálóvá vált az ország a szolidaritásban és segítségnyújtásban. Egy diák levele előttem, iskolánkból. Egy gombócnyi maradt a kuvaszából. „A Mosoni-Dunát megvédték, de a Torna-patak és a Marcal folyó halott… Sümegtől csak igazoltatással jöhetek haza… a Devecser tábla áthúzva… házak, udvarok romokban… és csend… nagyon nagy csend.”

Törvényszerű, egy emberéleteket követelő katasztrófa után felvetődik a természettudományok alkalmazásának kérdése. A tudománnyal való élés felelősség. Szinte minden percünk technológiákba ágyazódik. S úgy tűnik, elidegenülten e folyamatoktól, nem figyeltünk rájuk eléggé. Pedig, nem kéne katasztrófáknak bekövetkezni ahhoz, hogy ügyeljünk rá, miben „élünk, mozgunk, és vagyunk”.

A történtek az iskolai természettudományos képzést is új fénybe helyezik. Az „óraszámháborúkkal” együtt. S az érettségi rendszer küszöbön álló felülvizsgálata kapcsán, a humanitások és reáltárgyak közti „természetes szelekciót” is. Közvetett viszonyukat tisztázni égető feladat. Mert az általános és a középiskola azok a helyek, ahol „technológiáinkat” be kéne ágyazni az emberi felelősség világába.

Nem hiszek abban, hogy a természettudományos órák számát kéne „instrumentálisan” emelni. Különösen abban nem hiszek, hogy a természettudományos képzést épp a humán tárgyak rovására hozzuk helyzetbe. Pedig ez történik.

Az érettségi közelmúltbeli szabályozása egyértelműen a „reállobbinak” kedvezett. A közismereti (humán) tárgyakat tanító pedagógusok joggal érezték úgy, hogy tantárgyuk érettségi „jelenléte” ellehetetlenült. Az idei tanév lett volna az utolsó, amikor az ún. „ötödik” érettségi tárgy még tetszőlegesen választható, és annak eredménye beszámít a továbbtanulási pontszámba. A kötelezően választható érettségi tárgyak közül 2012-től már csak a természettudományos tárgyak lettek volna pontvivők. A biológia, fizika, kémia, földrajz, természettudomány. Csak belőlük lehetett volna emelt szintű érettségi vizsgát tenni. Elméletileg meghagyták a lehetőséget, hogy valaki egyéb „közismereti” (humán) tárgyból is érettségizzen, ám azt is csak középszinten.

„Szerelemből”, ha nagyon akarja, de ezek eredménye az érettségi (felvételi) pontokba 2012-től már nem számított volna bele. Mert ilyen „egyéb tárgyat” nem írhatott volna elő érettségi vizsga-bemeneti tárgyként a felsőoktatási intézmény. A törvényalkotás egyértelműen a természettudományok tanulására ösztönzött. Ez a logika szép csendesen „felejtette” volna a művészeti tárgyakat. Egyben minden más közismereti tárgyat, ami nincs rajta az emelt szinten választható tantárgyak listáján. A középiskolai rajz-, ének-, filozófiatanárok érettségiben is elismert szakmai munkája ebben a logikában meghalt. S ennek fontos társadalmi üzenete van. A curriculumot „beárazta” a piac, „természetesen”. Pedig, meggyőződésem, hogy a „gátszakító technológiák” etikus alkalmazásának előfeltétele a humán műveltség elismert helyzete. Hiánya hajszálrepedés egy másik, nagyon fontos gátunkon.

Az új rendszer, mely a mostanit hamarosan felváltja, még képlékeny vitaanyag. Hat érettségi tárgyat helyez kilátásba. Kötelező tárgyak: a magyar, a történelem, a matematika és az idegen nyelv. Választható vizsgatárgyak: a korábbi logikát átvéve, egy természettudományos tantárgy (biológia, fizika, vagy kémia; a humán tagozatokon a természettudomány tantárgy. Megjegyzés: a földrajz már nincs köztük!). S lesz egy kötelezően választható tantárgy (a régi rendszerben ez volt az „ötödik” kötelezően választható.) Középszinten úgy tűnik tehát, megmarad minden további „humán” tárgy választásának lehetősége. Az egyetemekkel való konzultáció után ennek keretében határozzák majd meg, hogy a felsőoktatási intézménybe történő felvételhez az érettségi vizsga mely vizsgatárgyaiból kell emelt szintű vizsgát teljesíteni.

Az új közoktatási törvény vitaanyaga megteremtheti a humán érettségi tárgyak „rehabilitációját”. Kívánatos volna a korrekció, hogy a közismereti tárgyak pedagógusainak munkáját diszkrimináció nélkül elismerje az új rendszer. Mind az érettségi, mind a felvételi rendszerben. További feladat, hogy a készülő Nemzeti alaptanterv is megadja e „művészeti” tárgyak védelmét. Arclobbantó szégyen a heti egy órára zsugorított ének, rajz, és filozófia. Fájó volna, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből épp Kodály és Bartók maradna ki.

Létezhetnek párhuzamos történetek. Évekkel ezelőtt, természettudományos specializációkban gondolkodtunk iskolánkban. Oda jutottunk, más mozgástér nem lévén, hogy meglépjük a merész lépést. Az idegen nyelvet harmadik évfolyamtól nem heti öt, hanem három órában tanítottuk. Akkor, amikor a fakultációk plusz két órái is belépnek. Ez is diszkrimináció? Nem hiszem. Inkább valami olyasféle integrációs minta, amit a fenti adminisztratív történetben hiányolok. Két év alatt egy motivált diáknak el kell jutnia a nyelvvizsgaszintre, de legalább a tizenegyedik osztály tavaszáig. Itt egyébként nyelvvizsga-felkészítést ajánlott az iskola, szakkör keretében. Egyszerűen éltünk a mostanság felkapott „Nagy Társadalom” eszméjével. Helyben megoldásokat találni, helyi szükségletekre és lehetőségekre. Két új blokkot terveztünk. Az egyik, a 11. évfolyamon a „természettudományok története” nevet kapta. A biológia, illetve a fizika emelt óraszámú képzése keretében. A „tantárgy” arról kívánt szólni, hogyan ágyazódnak be a természettudományok az európai szellemtörténetbe. Etikai összefüggésben. Azoknak a diákoknak, akik egyébként emelt szintű érettségit megcélozva, műszaki vagy orvosi pályára készülnek.

A biológiaspecializáció heti öt! órájából egy szólt volna „Ökológiai felelősségünkről a Föld-közösség életében”. Felmerült az is, egyházi iskola lévén, hogy a 12. évfolyam egyik hittanóráját nyugodtan „ökoteológiává” lehetne alakítani. Így amikor a legérettebb a fiatal, minden végzősünk „világnézetet” kap az Élet iránti felelősségről. S ez a tágabb horizont integrálta volna a négyéves curriculumból a „humanitásokat” és „természettudományokat.” Ebben a szellemben hangsúlyoztam igazgatóként az érettségiken: e vizsgálat jóval több és nemesebb kaland, mint egyszerű pontgyűjtés. Benne azt fejezzük ki, hogy világunk tartozik valakihez. A „Teremtés”. Mégpedig hozzánk. Akikre bízva van. Emberi figyelmünk övezi.

Egy vidéki egyházi középiskola, 2008-ban, élve az akkori szabályozás lehetőségével, sikerrel akkreditált egy érettségi tantárgyat: „Az ikonfestés elmélete és gyakorlata”. Elsőként, és egyedül az országban. Az MSZP–SZDSZ-kormány idején, de ez csak a dolgok szexepilje. Vagy épp normalitása. Az akkreditációs kérelem indoklásában külön kiemeltük, hogy nem az iskolai hittan duplikálásáról van szó. Az ajánlást Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát írta. Kulturális földrajzra, a kulturális közvetítés fontosságára érzékenyen. A kimenet? Diákjaink a művészeti specializáció keretében találkoztak az „élővilág ikonjával”.

A tantárgy célkitűzése alapján nemcsak Kelet-Közép-Európa kulturális földrajzát ismerték meg jobban; az ortodox népek kultúráját. Politika, történelmi törésvonalak mentén. Nemcsak alapvető művészettörténeti ismeretet kaptak. Az ikonalapozás és a festés technikájának mély ökológiai üzenete van. Az ikon szerves anyagokkal dolgozik, a kozmosz elemeivel. Alapanyagaiban növény-, állat-, ásvány- és emberi világ egyaránt képviselteti magát. Az ikontábla levkasz alapozásában ott van a lenvászon, a hagyomány szerint Jézus Krisztus arcának lenyomatával. Kifejezve: minden ikon Krisztus ikonja. Arclenyomatát őrzi. Az emberi imagóra figyelmeztet. Ahogyan Emmanuel Levinas írja az emberi arcról, ez a legmeztelenebb testrészünk. Védtelensége agressziót vált ki.

De épp így megfogalmazza a legalapvetőbb parancsolatot is: ne ölj! Válj szolidáris, toleráns személlyé. Hívő vagy nem hívő állásponttól függetlenül, mély kulturális metafora ez. Iskolai tantárgyaink összefüggésében is. A természettudományos tárgyak fejlesztése a „humántárgyak” párhuzamos emelését is kell, hogy jelentse. Integrációjukat. Az új Nemzeti alaptanterv tartalmi szabályozása valóban fontos. Közös kulturális kánon nélkül nincs közös látomás a közös jövőről; közös érzékenység a Hazáról. Ám vajon a készítői felismerik-e, hogy nemcsak tudásról, de a tudásérzékenységről is kell beszélnünk? S e tartalom része a tanuló s a tágabb közösségek szükségének meghallása. S talán épp ez az „érzékenység” kívánná meg a szélesebb társadalmi kommunikációt. Nemde ezen érdekkörök harmonizálása a legtágabb értelemben vett „ökológiai érzékenység”? S ha jól értettem, mert jól akartam érteni, „a liberális” reformpedagógusok épp ezt a „tudásérzékenységet” szorgalmazták. Még ha talán túlzón is, a tanuló mint individuum szükségeire koncentráltak. Az új NAT-nak a kört bővíteni kell, s nem „ellenkurzust” indítani. A közösség szükségeit teljesebben meghallgatni.

Az új szabályozás nem párosulhat rugalmatlansággal. A tudásterületek egymáshoz való viszonyát kívánatos megteremteni. Az iskolai tudás és világunk érintkezését. Ez a benső hálókapcsolat alapozza meg, hogy kilépjünk abból az ökológiai passzivitásból, ahol mindenki csak vár. S mind nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után. Ez az integráció tétje. Az aktív, előre gondolkozó, a „Táj” szükségeivel nem pusztán együtt élő, de azok előtt járó polgár. Nagy teszt ez oktatáspolitikusaink számára. Mert ők vannak mérlegen. Kérdés, s immár évek óta, van e megfelelő műveltség, „tantárgy-ökológiai érzékenység” a mai döntéshozókban? Kilátni a hatalom sáncain kívülre. Megérteni, hogy a tantárgyi tudástartalom nem lehet azonos az öt, tíz, vagy húsz év előtti tudással. Kell a kánonbővülés. Mint ahogyan, s legfőbbképpen, a kilépés a „felülről együttműködések” késő kádári logikájából, végre.

A szerző pap, a szombathelyi Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium volt igazgatója

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem feltétlenül a TTE álláspontját.