Madáchtól meglehetősen idegen volt az abszurd, de úgy látszik, a róla elnevezett pesti gimnáziumnak mégis ez jutott – írta N. Kósa Judit a Népszabadságban.

Örkény viszont mind a tíz ujját megnyalná, ha hallhatná a történetet. Tanár és diák tizenegy éven át kerülgeti a meszesgödröket a Barcsay utcai iskolában, mert a kerületi önkormányzatnak felújítás közben elfogy a pénze. A főváros és az állam nem, de a bank végül segít. Hitel, építkezés, végre elkészül a száz évvel ezelőttinél csillogóbb iskola. És egyszer csak kiderül, hogy az avatóünnepség egyben temetés is: a kerület leveszi a kezét a gimnáziumról, a feladatot átadja a fővárosnak, az épületet pedig megtartja magának. Függöny, vége.

Abszurd drámának ennyi talán elég is. Egy történelmi darabhoz viszont illik felvázolni az előzményeket. Azt például, hogy a Madách ügye csak egy régi színjáték tragikomikus csúcspontja. Hiszen évtizedes gond, hogy az önkormányzatok megalakulásakor a középfokú oktatást is a kerületek kezébe adták. Ezzel pedig állandósult a káosz. A kényszerből állami fejkvótára vadászó kerületek egyre-másra indították a középiskolákat, az általánosok fölfele nyújtóztak, a gimnáziumok lefelé terjeszkedtek, aztán egyszeriben annyi lett a középiskolai férőhely, hogy többmegyényi gyerek elfért volna benne. Az összehangolatlan rendszer hamarosan összeomlott, a kerületek megpróbáltak megszabadulni a sok pénzt fölemésztő iskoláktól. Ahol nem tartottak felzúdulástól, ott bezárták a fölös intézményeket, ahol fenyegetett a népharag, ott átadták a fővárosnak, csináljon vele, amit tud.

A főváros is fölöttébb abszurd helyzetbe került az utóbbi években, hiszen úgy lett a patinás gimnáziumok egész sorának fenntartója, hogy a folyamatokra nincs igazi befolyása. A döntések
többségét a kerületek, az egyházak és az alapítványok hozzák, őneki az átfogó tervezés helyett a válságmenedzselés jut. Olykor olyan meghökkentő módon, mint a Madách esetében. Amikor a tanév megkezdése után hetekkel dönt úgy a kerület, hogy nem állja tovább a költségeket, sőt még a menekülő-útvonalakat is lezárja. Nem ad épületet a gimnáziumhoz, és biztos, ami biztos, megtiltja, hogy az iskola a következő tanévre új elsősöket vegyen fel.

Abszurd, de érthető döntés, hogy egy kerületi önkormányzat, szorító költségvetési helyzetben, nem áldoz százmilliót a büdzséjéből egy olyan iskolára, ahol a felmérések szerint a gyerekek hét százaléka kerületbeli. Érthető, mert a testületnek elsősorban a helyben élők ellátása a feladata. Abszurd, mert ugyanez a kerület mostanában nagy elánnal bont és épít – lásd „zsidónegyed”-polémia -, így a beköltöző fiatal embereknek belátható időn belül gimnazista gyerekeik is lesznek, vélhetően épp olyanok, akik a magas presztízsű, a nyelveket különösen preferáló oktatásra számot tartanának.

Abszurd és egyben teljesen érthetetlen döntés viszont, hogy az azonos politikai erők által vezetett két fél, a kerület és a főváros egy ilyen lépést semmilyen módon nem készít elő. Abszurd, mert a szülői felzúdulás és a médiabotrány növekedésével párhuzamosan lehet immár kart széttárni, félreértésekre hivatkozni, folyton változó megoldási javaslatokat a mellényzsebből előrántani, egyre vehemensebben hangsúlyozni, hogy baj egyáltalán nincs, sőt. És érthetetlen is, mert az egyik első kommentár szerint ez már egy évek óta fontolgatott döntés, lett volna hát idő végiggondolni.

Abszurd és aggasztó helyzet végül, hogy az idő sürget, az ígéreteknek pedig egyelőre nincs fedezetük. Városatyai nyilatkozatok ide vagy oda, a főváros oktatási bizottsága keddi ülésén nem foglalkozott a Madách ügyével. Egy biztos: ha az iskola jövőre nem indíthat új évfolyamot, az akkor is végérvényű döntés, ha nem mondják ki. Nem abszurd, hanem történelmi.

A cikk a Népszabadságban