„Az ellenőrzést, a kívülállók
minősítését persze zsigerből utálja az ember. De lehetetlen nem látni,
hogy a pedagógusszakma, akárcsak a közoktatás általában, már átbillent
azon a minőségi határon, amikor még pusztán a belső erőket mozgósítva
javítani lehetett volna a munka minőségét és hatékonyságát.” (N. Kósa
Judit, Népszabadság)

Iskolai emlékeim közül az egyik legmarkánsabb, hogy a
szakfelügyelő látogatása mindig hozott egy kis színt az osztály
életébe. Soha annyi tanulságos kísérletet nem láttunk, mint ilyenkor –
igaz, a világ teljességéről legalább ennyit mondott a hátsó padban ülő
idegen tekintete is, miközben a fizikatanár gyakorlatlan kínlódását
?gyelte a rugós erőmérőre szerkesztett táblatörlő
szivaccsal.

Mindez egy másik
kísérletről jutott most eszembe: arról a szocialista próbálkozásról,
amely kampánytémává szeretné avatni a tanári minősítés ügyét, hevesen
opponálva a szakfelügyeleti rendszer visszaállítását célzó ?
deszes–kereszténydemokrata javaslatot. No nem mintha baj volna egy ilyen
fontos pedagógiai kérdés előtérbe helyezésével – sőt, minek lehetne
több értelme, mint megvitatni, miként emelhető az oktatás színvonala –,
mégis, hetekkel a választás előtt inkább merésznek tűnik a téma
előráncigálása, mintsem bölcsnek. Nyolc olyan év után mármint, amikor
egyetlen strukturális, vagy legalább lényegi és előremutató változást
nem sikerült elérni a közoktatás rendszerében.

Az ellenőrzést, a kívülállók minősítését persze
zsigerből utálja az ember. De lehetetlen nem látni, hogy a
pedagógusszakma, akárcsak a közoktatás általában, már átbillent azon a
minőségi határon, amikor még pusztán a belső erőket mozgósítva javítani
lehetett volna a munka minőségét és hatékonyságát. Tudjuk jól, hogy a
pedagógustársadalmat már abban a korban a kontraszelekció jellemezte,
amelyre ma mint a „világhírű” magyar oktatás időszakára szeretünk
emlékezni. Azóta pedig nem történt más, mint hogy a jobb erőket
felszippantotta a piac, épp miközben az egyetemeken összeomlott a
tanárképzés, és a szakma olyannyira versenyképtelenné vált, hogy a szent
őrültek mellett csak azok választják, akiknek tényleg nincs jobb
ötletük.

Két évtizeddel az állami
szakfelügyelet felszámolása után persze valóban fenyegetőnek tűnik azzal
előállni, hogy a bizonytalan szakmai tudású és megalázó módon az
értelmiségi lét perifériájára szorított pedagógusokat majd ellenőrök
vizslatják az órán. De azt állítani, hogy ez pusztán ellenzéki
politikusok kampányidőn való óvatlan önleleplezése volna, egyrészt azért
csúsztatás, mert Pokorni Zoltán már ősszel síkra szállt lapunkban az
elképzelés mellett, másrészt pedig azért, mert amit most Sió László és
Hoffmann Rózsa mond, az pusztán visszatérés egy korábbi kormányzati
tervhez.

Más kérdés, hogy nem
tudhatjuk, a 2002-es kampányra készülve körvonalazott pedagógus
életpályamodell – a folyamatos szakmai képzésre épülő, a jobb minőséget
magasabb fizetéssel honoráló rendszer – valóban úgy valósult volna-e
meg, ahogy ígérték, ha a Fidesz győz. De az biztos, hogy amit a
száznapos program adott helyette, azaz az általános közalkalmazotti
béremelés, ténylegesen nem idézett elő minőségjavulást az oktatásban.
Amit tudva, kritikátlan elutasítás helyett talán célszerűbb volna most
kérdezni.

Azt például, hogy mi a
kínálat: a tanárok puszta szigorú ellenőrzése, vagy az életpályamodell
bevezetése? Vagy ami ennél is sokkal fontosabb: mi biztosítja majd az
állami ellenőrzés valóban szakmai voltát? Azt tehát, hogy politikai vagy
ideológiai tényezők a jövőben sem befolyásolhatják semmiképp egy
pedagógus munkájának megítélését.

Eredeti cikk
»

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.