Szabadiné Viszmeg Erzsébet beszámolója a Nemzeti Emlékezet
Programban a nándorfehérvári diadal évfordulóján tett
kirándulásról.

Az idei évben az
Oktatási Minisztérium a Nemzeti Emlékezet Program keretében a
nándorfehérvári diadal 550. évfordulójára hirdetett
pályázatot.  A nyertes pályázók a Délvidékre szervezett
emléktúrán vehettek részt. A csoportban 20 diák és 5 tanár utazott a
szervezőkkel közösen. (Én a nyertes pedagógusok egyikeként szerezhettem
tapasztalatokat.)

A
tanulmányi kirándulás
oldala

Az első megállóknál az 1526-os eseményekről emlékeztünk
meg. A szomorú végkifejlet is megerősítette bennünk azt a tényt, hogy
az 1456-os diadal milyen nagy jelentőségű volt. Többen is
megfogalmazták, hogy mekkora kárt okozott nemzetünknek a mohácsi vész,
és az, hogy akkor nem sikerült az 1456-oshoz hasonlóan helytállni.
Könnyen el tudtuk valamennyien képzelni a rekkenő hőségben, hogy milyen
kitartást igényelhetett a harcosoktól az augusztusi
csata.

A Mohácsig tartó úton
leginkább csak méregettük egymást, és próbáltuk beazonosítani, hogy kik
lehetnek a diákok, illetve a tanárok. Ez azért bizonyult nehéz
feladatnak, mert három kolléga még a közelmúltban fejezte csak be a
tanulmányait, és ők ügyesen megbújtak a tanulók között. Az Emlékpark
megtekintése alatt elkezdődött az ismerkedés, a témán kívül a társaságot
is alaposan tanulmányozta mindenki, majd Miklósi tanár úr
felszólításának eleget téve, a kísérő pedagógusok rögtönzött
megbeszélésre húzódtak a fák hűsítő lombja alá, s így kénytelen volt
mindenki felfedni kilétét.

A
következő helyszín már Eszék volt, de előtte még átléptük a határt.
Néhány útitársunk számára ez is izgalmas volt, mivel először jártak most
külföldön. A rövid városnéző séta alatt felidéztük a vár és a híd
jelentőségét a török elleni harcokban, illetve  a Zrínyi család
szerepét. Szívesen találkoztunk volna helyi magyar származású
középiskolásokkal, de jelentkező hiányában ez a program
elmaradt.

Hosszú és szemet
gyönyörködtető út végén Jajcéba érkeztünk, ahol a helyi specialitásokkal
kedveskedtek nekünk vacsorára. Az étkezés után vezetőink újabb
izgalmakat okoztak a csoportok kisorsolásával. Négy diák és egy
pedagógus került egy csapatba, és ettől kezdve versenyeztünk egymással
abban, hogy ki tud többet megfigyelni, megjegyezni a látottakból,
hallottakból. A fárasztó utazás ellenére a csoport nagy része még este
kíváncsi volt a híres, Csontváry által is megfestett vízesésre. Nem
csalódtunk, valóban csodálatos látványt nyújtott a kivilágított
vízesés.

2.
nap

Pénteken
kipihenten indultunk Jajce felfedezésére. Megcsodáltuk újból a Vrbas és
Pliva folyók találkozását, ahol megpróbáltuk kitalálni, hogy honnan
festhette a festő a már előbb említett képet, majd felkapaszkodtunk a
Medve-toronyhoz. Látogatást tettünk a katakombákban, ahova a Vukcic
család tagjait helyezték örök nyugalomra, de Tito főhadiszállása is volt
itt később. Programunkat egy városnéző séta zárta. Igazán érdekes volt
bepillantást nyerni ennek a városnak a múltjába és jelenébe, megfigyelni
a tőlünk eltérő kultúrájú emberek életének egy-egy pillanatát. Bár
szívesen időztünk volna még hosszabban is, igyekeznünk kellett tovább,
ezért búcsút intettünk a boszniai városnak. Kis kitérővel a csoport
vezetői meglepetéssel kedveskedtek nekünk, megnéztük a Pliva partján
álló vízi malmocskákat. Egyedülálló módon itt a falu lakosai nem egy
nagyobb malmot használtak közösen, hanem minden családnak lehetett
egy-egy ilyen aprócska.
Átléptük a határt, majd a
horvátországi Slavonski Brodban fogyasztottuk el az ízletes estebédet.
Újból visszatértünk Boszniába, ahol a már lenyugvó nap fényében
csodáltuk meg a srebreniki várat. Valamennyiünket lenyűgözött a vár,
valamint az útközben látott bosnyák emberek, dzsámik, minaretek, házak,
temetők.

Sajnos, a várat elhagyva
hamarosan besötétedett, így a további úton keveset láttunk, különösen,
hogy arrafelé nem működött a közvilágítás sem, így koromsötétben faltuk a
kilométereket. A szállásunkra igazából már szombaton érkeztünk meg,
mivel jóval elmúlt éjfél, amikor Szabácson kiszálltunk végre a buszból.
Idegenvezetőnk, Péter erőfeszítésének köszönhetően a csoport éhesebb
fele még megkóstolhatta az ottani hamburgert egy éjszaka is nyitva tartó
üzletben. A fárasztó nap után mindenki hamar pihenni
tért.

3.
nap

Reggel kicsit
álmosan indult a nap, és még a csapatoknak is össze kellett dugni a
fejüket. Indulás előtt sor került a vetélkedő következő fordulójára. Az
írásbeli feladatok is megleptek minket, de a szóbeli rész különösen sok
váratlan feladványt tartalmazott. Tőlünk például azt kérdezte a másik
csapat, hogy milyen karakterekből állnak a boszniai rendszámok.
Szerencsére csapatunk egyik oszlopos tagja, Bence tudta a helyes
választ. Mivel én nem engedtem a diákoknak, hogy túl nehéz kérdéseket
tegyenek fel, kaptam némi elmarasztalást tőlük. Innentől aztán beindult a
„gyilkos kérdések” gyűjtése. Mindent megszámoltunk, felírtunk,
kinyomoztunk; sőt néha még kémkedtek is a konkurens csoportok
egymásnál.

A program a szabácsi vár
megtekintésével folytatódott. Bár több emléktáblát is láttunk, azokon
egyetlen magyar feliratot sem olvashattunk. Miklósi tanár úr így másnap
alapos fejtörést okozott a csapatoknak, amikor pont erre kérdezett rá.
Ma ugyan romos állapotban tekinthető meg az egykori erősség, de azért
jól látható, hogy milyen fontos szerepe lehetett ennek a mocsárvárnak,
amikor Hunyadi Mátyás visszafoglalta. Végül 1867. április 19-én a
törökök felrobbantották.

Délután 2
óra után érkeztünk meg a nándorfehérvári várba, stílusosan körülbelül
akkor, amikor a csata 550 évvel ezelőtt befejeződött. Bár az eredeti
várból ma már alig látható valami, azért átéreztük a hely történelmi
jelentőségét.   Megkoszorúztuk az emlékművet, és
felidéztük a csata legfőbb eseményeit. Számba vettük az előttünk
megemlékezőket, de szomorúan állapítottuk meg, hogy nem túl sokan
voltak. Miután meghallgattuk a kísérőktől a csatával kapcsolatos
tudnivalókat, megtekintettük a várban található hadtörténeti múzeumot.
Kellemes élmény volt számomra, hogy a teljes terület gondozott, ápolt, a
várfalakon folyamatos a felújítás, amikor ott jártunk, akkor is folytak
a munkálatok; egy kicsi rossz érzés csak azért volt bennem, hogy mi,
magyarok nem ünnepeltük meg ezt a nevezetes eseményt egy kicsit
jobban.

A szállás elfoglalása és a
vacsora után éjszakai sétára indultunk a belvárosba. Igazán nyüzsgő,
hangulatos volt a sétálóutca, rengeteg ember ült a kávéházak, cukrászdák
előtt, hömpölygött a nézelődő tömeg.

Bennem a legmélyebb nyomot Belgrádról mégis azok a
lebombázott házak hagyták, amelyeket meghagytak mintegy mementónak, a
közelmúltban dúló háborúból.

4.nap

Reggel átmentünk Zimonyra, ahonnan a felmentő sereg is
indult. A legdélibb keresztény végvárként 300 évig állt itt az egykori
vár, melynek ma már csak a romjait láthatjuk. Még egy pillantást
vetettünk az előttünk fekvő folyókra és városra, majd egész nap a Duna
vonalát követve utaztunk végig az egykori Traianus-út vonalát követve,
és meglátogattuk az egykori vízi erősségeket. A szendrői vár méretei
elkápráztattak bennünket, igazán nehéz feladat volt megszámolni a
bástyákat, és egészen pontosan nem is sikerült senkinek, csak Kopcsik
tanár úr ismertetőjéből tudtuk meg, hogy 31 kisebb-nagyobb bástya
segítette a védelmet.

A
vetélkedő  3. fordulójának a galambóci vár látképe adta meg a
hangulatát és a hátterét. Nekünk ez nagyon jól sikerült, és megszereztük
az első helyet. Egyre izgalmasabb lett számunkra a
játék.

Ezt követően megcsodáltuk a
vár romjait. Igazán lenyűgöző még ma is, ahogy a hegy oldalán és részben
a Dunába nyúlva uralja a vidéket ez a sziklavár. Az előtte szélesen
hömpölygő Dunára nagyszerű a rálátás, valóban jól ellenőrizhető lehetett
innen a folyam forgalma. Aki ezt a várat magáénak tudhatta, az az egész
vidék felett őrködhetett.

Utunkat
panoráma úton folytattuk Kladovoig, ami egyben utazásunk legkeletibb
pontját is jelentette. Útközben Kopcsik tanár úr részletes ismertetőjét
hallgattuk a táj kialakulásáról, a kőzetekről, a viharfelhők
keletkezéséről és az itt épült erőműről. Megemlékeztünk a Vaskaput
egykor szabályozó nagyjainkról is, sok mindent megtudhattunk az ő
tevékenységükről is. Este fakultatív programként lehetett hajókázni,
úszni a Dunában (ami meglepően tiszta volt), sétálni a városban. Közben
Miklósi tanár úr értékelte a csapatok munkáját. Ez igen érdekes lett,
mert néhányan óvást jelentettek be, így a többiek sem lehettek biztosak a
helyezésükben, így mi sem, akik továbbra is az első helyen
álltunk.

5.
nap

Visszafelé még
egyszer megcsodálhattuk a Vaskapu vidékét, majd Lepenszki Vir-nél őskori
leleteket tekintettünk meg. Megismerhettük a pontyszájú emberek
tárgyait, egykori életét.

Péterváradon vártúránk utolsó állomásán ismét
elgondolkodtunk az 550 évvel korábbi eseményeken, majd a későbbi végvári
harcokon. Mivel ezen a napon különösen hosszú utat kellett megtennünk,
így a vetélkedő utolsó fordulójára a buszon került sor. Nekünk ez nem
hozott szerencsét, mert néhány pontatlanság miatt jelentős számú pontot
veszítettünk, ezért legnagyobb riválisunk, a „Jajce” csapat átvette a
vezetést. A végső eredményhirdetésre a Palicsi – tavaknál került sor,
ahol minden csapat ajándékokat vehetett át. Bár nem sikerült az első
helyet megtartanunk, nagyon jót játszottunk, és egyetlen csapat sem
orrolt meg a másikra. 

Néhány órával később átléptük a határt, és ki előbb, ki
később, de mindenki sok-sok élménnyel (talán tudással is) gazdagabban
érkezett haza.

Ezúton is szeretném
megköszönni az Oktatási Minisztériumnak, a Történelemtanárok Egyletének,
hogy ezt a programot meghirdették, megszervezték. Bízom benne, hogy a
Nemzeti Emlékezet Program keretében még sok diák és pedagógus vehet
részt hasonlóan gazdag programokon.

Soltvadkert, 2006. augusztus 28.