Avagy a
20. századi magyar demokraták emlékhelye. Lőrinc László írása a
találjuk-ki.hu oldalán

Találjuk ki
közösen a 20. századi magyar demokraták „emlékművét”. Nem monumentális,
klasszicizáló márványépület lenne ez, hanem egy egészen kis, otthonos,
emberi Pantheon. 

Ami nem baj

Köztudomású, hogy az
eszmei-ideológiai ellenségeskedést – melyről annyi szó esik, és amelyet
Lengyel László is taglal vitaindító írásában – szorgosan terjesztgetjük a
múltra is. Természetesen nem baj, hogy különféle világnézetű emberek
különféle történelmi eseményeket ünnepelnek, és más szobrokat
koszorúznak. Túl kevés történelmi hőssel rendelkezünk a közelmúltból
ahhoz, hogy ne becsüljük meg valamennyit. Ki-ki a magáét. Az osztrák
demokrácia elviseli, hogy az antiszemita Luegernek szobra áll Bécsben
(mert polgármesterként sokat tett a városért), a francia, hogy
Robespierre-ről teret neveztek el Párizsban, és az angol királynő
fejéről sem esik le a korona a londoni Cromwell szobortól. Meg kéne
tanulnunk elviselni egymás idoljait. Tudomásul kéne venni, hogy van,
akinek 1945 elsősorban felszabadulás, és van, akinek elsősorban
megszállás.
A bajok ezek után kezdődnek.

A bajok

1. A nyilvánvaló
torzítás

Mindig is
tudvalévő volt, és manapság még hangsúlyosabban állítják egyes
posztmodern történészek és filozófusok, hogy a történelem nem maga a
múlt, hanem a viszonyunk a többé-kevésbé megragadható múlthoz. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a múltról e szakma szabályait felrúgva
mostantól bármit lehet állítani. Ha közismertté vált Teleki Pál
búcsúlevele (fakszimilében is), akkor nem lehet olyan mondatokról
vitatkozni, amelyek nincsenek benne a levélben. Ha közismertté váltak
Nagy Imre utolsó szavai (felvételen is), nem illendő ezek értelmét
kiforgatni.

Ezek egy-egy kisebb
mozzanatra vonatkozó torzítások, de ismertek egész konstruált folyamatok
és összefüggések is. Ilyen például az első világháborút követő
forradalmakkal kapcsolatos „tőrdöfés” elmélet: a harcoló országot
eszerint az idegenlelkű szocialista és radikális forradalmárok szúrták
hátba, így Trianonról valójában ők, és vezérük, a kriptobolsevista,
gonosz, a magyar nemzetnek tudatosan ártani akaró Károlyi Mihály tehet. A
hazug konstrukció vénséges vén, mégis igen jó egészségnek örvend.

Hasonlóan téves az az állítás, hogy
Magyarországon 1945 és 1948 között ideális vagy legalábbis elfogadható
demokrácia lett volna. Persze az, hogy nagyobb szabadság volt ebben az
időszakban, mint ’44 őszén Budapesten és a Dunántúlon, vitathatatlan,
bár nem nagy teljesítmény. Ez azonban a demokráciához kevés. Ha Telekit
kritika éri – joggal – a második zsidótörvény miatt, mely magyar
állampolgárok tömegét fokozta másodrendűvé, akkor miért feledkezünk meg
arról, hogy 1946 és 1948 között más magyar állampolgárok tömegét
üldözték el az országból marhavagonokba zsúfolva (nevezetesen
németajkúakat). És akkor az állásvesztéssel fenyegetettekről (B-lista és
társai), az 1945-ben nem engedélyezett konzervatív pártokról, az
1947-es sokszoros választási csalásról, a parlamentarizmus helyett
működő pártközi értekezletesdiről és a szovjetek belpolitikai
diktátumairól nem is beszéltünk. Vagy arról, ami Palasik Mária kitűnő
könyvéből kiderül (A jogállam megteremtésének kísérlete és kudarca
Magyarországon, 1944-1949, Bp, Napvilág, 2000), hogy már 1946-ban súlyos
börtönbüntetéseket szabtak ki egyszerű piaci morgolódások, megjegyzések
miatt. Előfordulhat-e ezek közül akárcsak egy is egy tényleges
demokráciában?

Hasonló valótlanság,
hogy a nyilasokból lettek az ÁVH-sok (és ily módon a két diktatúra
egyfajta folytonosságot képviselt volna), ahogy az ÁVH-sok és a mai
politikai baloldal közötti szoros kapcsolat elmélete is vaskos politikai
lólábat próbál takargatni.

Az
elmúlt évtizedek után hasonlóan megengedhetetlen az a „naivitás”, mely
az illegális kommunista párt Ságvári Endre szerkesztette lapjának címét
(Béke és szabadság) szó szerint veszi, mint „Ságvári mozgalmának”
célkitűzését. Minket itt Kelet-Európában nemcsak a könyvek
figyelmeztetnek e becsapásra. (Arthur Koestler például önkritikusan
leírja, hogy a magukat elvontan humanista színben feltüntető, valójában
kommunista szervezetek és sajtójuk 1933-ban – az akkor még kommunista
Koestler aktív részvételével – sokakkal elhitették, hogy „a kommunista
terror … csak náci kitaláció volt; a valóságban a kommunisták a
szabadság és a demokrácia derék védelmezői, csak éppen bátrabbak és
elszántabbak, mint a többiek. Dimitrovot Komintern-ügynöknek nevezni azt
jelenti, hogy az ember a nácik nyelvén beszél; Dimitrov bátor és
tiszteletre méltó modern liberális, antifasiszta figura lett. …
Kitörölték a világ emlékezetéből: Németországban és másutt is éveken át
erőszakot és fegyveres felkelést prédikáltak.” (A láthatatlan írás,
1952) Nos, azok, akik itt élnek, magukon illetve felmenőiken keresztül
tapasztalták meg ama mozgalom által célul tűzött békét és szabadságot.

Az elfogulatlan szakmai közvélemény
számára nyilvánvaló valótlanságok elmérgezik és megterhelik a különféle
nemzeti emlékezetek együttélését; a szembenállók maradék féligazsága is
elvész, az is hiteltelenné és hazuggá válik a másik fél szemében.

2. Kitalált magyar
történelem

Nemcsak
egyes tények, és nemcsak egyes korszakok – finoman szólva –
hiper-posztmodern értelmezése létezik, de megjelent ennek az egész
magyar történelemre kiterjesztett változata is. A rendszerváltáskor azt
hihettük, hogy a történelmi üdvtan, vagyis a legkülönfélébb eseményeket
veres pántlikára fűző, azok között folytonosságot feltételező
történelemszemlélet kora 1989-ben lejárt. Tévedtünk, e szemlélet ma is
létezik, csak most a pántlika nemzeti színű. A „száztíz éves Kun Béla-i
és ezeregyszáz éves Szent István-i Magyarország” című tohuvabohut, és
változatait komoly fórumokon hirdetik. (Erről lásd: A rácslátásról.)

És még itt sincs vége. Vannak, akik
már több ezer évre, sőt évszázezredekre tervezik meg a Szent István-i
Magyarországot – visszafelé. A hun–magyar azonosságot, sőt a
sumer–indián–etruszk–japán–magyar rokonságot valló vajákos sarlatánság
már a televízióból – a közszolgálatiból is – árad, mindenféle kritika és
ellenvélemény bemutatása nélkül. Iskolai tankönyv jelenik meg, hősiesen
szembeszállva a „Habsburg-idegenszívű-bolsevik-akadémiai”
történelemszemlélet „hazugságával”, a finnugor rokonsággal és azzal a
„mákonnyal”, hogy nem a magyar a legrégebbi és minden tekintetben
legderekabb nemzet a fölön, hanem „csupán” egy a sok közül. Eszerint
egyedül vagyunk a késve érkező és elkorcsosult (egykor persze szintén
magyar) idegenek gyűrűjében.

Amíg
Tisza István vagy Bethlen István tisztelete a pilisi világcsakra
szívdobbanásával keveredik, addig utóbbi az előbbit is hitelteleníti a
más hagyományokat tisztelők szemében.

3.A közös „demokratikus” 20. század
hiánya

Ezzel vissza
is tértünk a kétféle 20. századi hagyományhoz. A kétfelé idolnak
választott történelmi alakok lehetnek mind nagyszerűek, de van egy közös
sajátosságuk: egyikük sem volt az akkori értelemben vett demokrácia
híve. (A jelző nélküli, tehát nem népi vagy más jelzős demokráciára
gondolok.) Hogy a fiatal Károlyi Mihály 1918-as programja demokratikus
volt, az kétségtelen. De az októberenként koszorúzott szobor formázta
idős Károlyi 1946 és 1949 között nevét, nemzetközi tekintélyét adta az
egyik legszörnyűbb 20. századi hazai diktatúra kiépítéséhez. (Igaz, a
perbe fogott Rajk mellett már bátran felemelte szavát, de őmellette, és
nem a demokrácia mellett.) Ellenfele, Tisza lehetett nagyformátumú,
következetes, elvhű és bátor politikus, de a választójog
kiterjesztésének akadályozásával, egész erőszakos tevékenységével
szintén nem megy át a demokráciavizsgán.

Hasonló a helyzet kicsit az utóbbi évek többi idoljával
is: jobb oldalon Mindszenty, Teleki, Bethlen, baloldalon Ságvári Endre
vagy Nagy Imre. (Utóbbi, múltja ellenére, „tevőleges” demokratává vált,
mikor felvállalta a forradalom célkitűzéseinek képviseletét, de tudjuk
snagovi jegyzeteiből – pontosabban az ezekre való történészi utalásokból
–, hogy a többpártrendszert hol kényszerű és taktikai visszalépésnek
tekintette, hol pedig, az 1945-ös koalíció pártjaira vonatkoztatva,
tartósan is hasznosnak, de a polgári pártok 1947-es felszámolását nem
bánta meg utólag sem.) Lehettek tehát hősök, a szó legnemesebb
értelmében (persze mind más és más), de egy dologban közösek: nem voltak
meggyőződéses demokraták. Leonidászok ők, de nem Kleiszthenészek.
Dantonok, de nem Condorcet-k.

Szeretném elkerülni a félreértéseket: nem állítom, hogy
a Leonidászokat ne kéne ünnepelni (személy szerint Nagy Imre különösen
rokonszenves és tiszteletre méltó a számomra), de állítom, hogy
mellettük nem lenne szabad megfeledkezni a Kleiszthenészekről sem.
Addig, míg ez nem történik meg, elmarad minden diktatúra és
tekintélyuralmi rendszer általános és közös elítélése. Addig az egyik
oldal egy kommunistákkal (és főleg a Kádár-korral) szemben elnéző harcos
náciellenes múltat kreál, a másik a nácikkal (és még inkább a
Horthy-korral) elnéző harcos antikommunistát épít magának. Addig mindkét
félnek csak a másik diktatúrája igazán kegyetlen és elnyomó.

Pár
javaslat

Először is
azt hiszem, hogy a jelenlegi felnőtt nemzedék már nem sokat fog
változni. A kilábalás a következő generációktól várható. Az ő
nevelésüket kell tehát végiggondolni, ha nem akarjuk, hogy a történeti
tudathasadás fennmaradjon, illetve – amire nagy esély látszik – még
tovább súlyosbodjon.

1. Kevesebb történelmet

Furcsa gondolat egy
történelemtanártól, de tisztázni kéne – tanárképzésben, iskolában,
médiában –, hogy a történelemnek a nemzet mai állapota, közérzete és
jövője szempontjából kisebb a szerepe, mint ahogy azt ma sokan hiszik.
Lehet jó magyar az, aki nem Moháccsal fekszik, lyukas zászlóval
takaródzik, és szittyakürtre ébred. Minél kevésbé lesz a történelem a
nemzetet vezérlő lángoszlop, annál érdekesebb lesz tanulmányozni – és
annál többet lehet ténylegesen tanulni belőle. (Erre utalt például
Horthy Miklós unokája a nagyapa újratemetésekor.)

2. Kevesebb politikát a
történelemben

Hasznos lenne tisztázni továbbá, hogy ez a bizonyos
küldetésétől fosztott nemzeti múlt nem csak és nem is elsősorban
politikai eseményekből áll. Sajnos a magyar nemzettudat ma főleg a
történelem politikai – és főleg harci – cselekményeire épül. Ezt tükrözi
például, hogy a pénzeinken szereplő személyek (nyolc fő) mind, kivétel
nélkül politikusok, és közülük hatot konfliktusaik tettek igazán
nevezetessé. Pedig a magyar történelem nagy korszakai között békés,
építő, „folytató” korszakok is vannak, ahogy nagy alakjai között
tudósok, művészek is. A történelemnek ez a vonulata kevésbé drámai, de
fontos, közös és politikailag kettévághatatlan. Ebből a szempontból igen
jó kezdeményezés volt az Álmok álmodói kiállítás a Millenárison, és
érdemes lenne egy hasonló témájú, bár szűkebb (inkább csak a tudósokra
koncentráló) állandó kiállítást létrehozni valahol.

3. Kevesebb kitalált
történelmet

A
fentiekből következik, hogy a helyére visszahúzódó politikatörténetet
meg kell tisztítani a nyilvánvaló torzításoktól. Természetesen nem
cenzúrára gondolok. Minden félnek elsősorban a maga térfelén fellelhető
torzításokkal kéne aktívabban, kritikusabban, kevesebb elfogult
engedékenységgel fellépni. Ugyanez vonatkozik a sarlatánságokra. A
hiteles történészeknek több bátorságot kellene mutatniuk saját
oldalukkal szemben. Eltűrhetőbbé válik a két hagyomány, ha megszabadul a
szürreális kinövésektől.

4. Több ismeretet a környező
népekről

Miközben a
sumero-hungarológia megkezdte beszivárgását az iskolai
történelemtanításba, az egészséges nemzettudathoz nélkülözhetetlen
kelet-közép-európai ismeretek beáradása késik. Pedig nagyon szükséges
lenne azoknak a népeknek a megismerése, amelyekkel a magyar közös régiót
alkotott és alkot, amelyekhez rengeteg kulturális szállal kapcsolódik,
és amelyekkel keveredett. Sokan elmondták már, hogy a magyar diák akkor
találkozik a történelem tanulása közben szlovákkal, románnal, szerbbel,
amikor a viszony konfliktusos. (Ez igaz a zsidókra is, a romák
történetével meg jószerivel sehol nem találkozik.) A szomszédok
megismerésével magunkról tudunk meg többet: mi az, ami közös a
térségben, miben vagyunk egyediek. Nagyobb teret kellene szentelni e
területnek az iskolában, az ismeretterjesztő könyvkiadásban, valamint
dokumentumfilmek, CD-ROM-ok, internetes anyagok készítésekor. (Ma a
hatalmas magyar nyelvű televíziós dokumentumfilm-kínálatban évszámra nem
lehet látni egyetlen olyan filmet sem, mely a környező népek
történetével vagy annak egy szeletével foglalkozna.)

5. Elő a magyar
Kleiszthenészekkel!

Meg kell mutatni a jövő nemzedéknek a magyar 20. század
demokratikus mozgalmait és politikusait. Azokat, akik életük egyetlen
meghatározó szakaszában sem szolgáltak semmiféle diktatúrát vagy
tekintélyuralmi rendszert. Felmerül persze a kérdés, hogy voltak-e
ilyenek? Sokan látják úgy, ahogy például Fencsik Flóra, hogy ebben a
században nincs más, csak „eltévedések, árulások, megcsalatások,
kiábrándulások, amerre csak nézünk. Bajcsy-Zsilinszkyk, Ságvárik, Teleki
Pálok, Nagy Imrék ambivalenciákkal teli életútjai jelzik e bizarr
századot”. (Ő legalább visszalőtt.) Szerinte utoljára Petőfi élete volt
egységes; a 20. században ilyenek nincsenek.

Nos, ez nem így van.

A magyar „antifasiszta” mozgalom
résztvevőinek listája korántsem csak abból a harminckét névből áll, mely
mind Ságvári Endréé. Először is mindjárt a baloldalon ott van a
szociáldemokrata párt, Peyer Károly vagy Kéthly Anna, akik a
parlamentben, pár fős frakciójuk nevében bátran szóltak a humánus
értékek mellett, több száz „hazaárulózó” kormánypárti és nyilas
képviselő hangorkánjában. Szóltak, szavaztak és írtak a zsidótörvények
és a diktatórikus törekvések ellen egy olyan korban, amikor ezért
nyomasztó fenyegetettség és közmegvetés járt. Mindaddig, míg le nem
fogta őket a Gestapo (Peyer, Valentiny stb.) vagy illegalitásba nem
kényszerültek (Kéthly). Többet közülük ki is végeztek a nyilasok, mint
Mónus Illést, vagy egyszerűen lelőttek, mint Koltói Annát – és
folytathatnánk a sort. Az ő mozgalmuk célja – ellentétben Ságváriéval –
ténylegesen a szabadság volt, hiszen a kommunista előretöréssel szemben
ugyanolyan keményen felléptek, míg menekülésre nem kényszerültek
(Peyer), vagy el nem hallgattatták őket (Kéthly). Azt is érdemes lenne
az utókor számára felidézni, hogy a nagyobb pártok közül egyedül a
szociáldemokraták ellenezték a németek szégyenletes kitelepítését 1945
után.

És nem csak a baloldalról van
szó. Jellemző: mikor arról folyt a vita, hogy illik-e szobrot állítani a
zsidótörvényt beterjesztő (bár lengyeleket menekítő) Telekinek, a
támogatók azzal érveltek, hogy azokban az időkben az antiszemitizmus
szinte közmegegyezéses nézet volt. Ez bizony igaz. De sem a
támogatóknak, sem az ellenzőknek, sem a liberálisoknak, sem a
konzervatívoknak nem jutott eszükbe, hogy javasolják olyan egykori
eszmetársaik emlékének ápolását, akik mégis ellene szavaztak, írtak,
tettek e közmegegyezéses diszkriminációnak, akik a demokratikus eszméket
akkor is képviselték, mikor a kontinensen nem voltak divatban. Pedig
volna teendő: a két háború közötti liberális ellenzék vezéralakjáról,
Rassay Károlyról például – tudomásom szerint – még egy
gyalogátkelőhelyet sem neveztek el. Sőt, a Magyar Kódex című
reprezentatív könyvsorozat huszadik századdal foglalkozó kötetében elő
sem fordul a neve. Követőiről, elvbarátairól már nem is beszélve. Tisza
és Bethlen bátor demokrata ellenfelének, Vázsonyi Vilmosnak szobrát –
úgy olvastam – a család pénzén egy bevásárlóközpont tetőteraszán
állították fel. Szinte elfeledett az a Pfeiffer Zoltán is, aki 1944-ben
az ellenálló Magyar Frontban Bajcsy-Zsilinszky közvetlen munkatársaként
vett részt, és aki olyan merészen szállt szembe a kommunistákkal is
1947-ben. És sorolhatnánk még a 20. századi demokratákat, akik egyként
voltak Horthyék, a nácik és a kommunista rezsim ellenállói: Kovács
Imrét, Sulyok Dezsőt, Jászi Oszkárt, Nagy Vincét, Garami Ernőt, Bibó
Istvánt, Barankovics Istvánt, Bartha Albertet, Varga Bélát, Nagy
Ferencet. A névsor csonka és tarka: sokan vannak közülük, akik egy-egy
alkalommal hibásan döntöttek, vagy akik egymásnak is ádáz ellenfelei
voltak. De egyiküknek sem kellett olyan hajtűkanyarban kapaszkodnia,
amilyenről Fencsik Flóra ír, mert alapeszméik nem változtak. Arról, hogy
jelentős hatalomhoz nem juthattak, nem ők tehettek, hanem az a magyar
huszadik század, mely nem sok esélyt adott a magukfajtának.

Egy
kezdeményezés

Kérdés
persze, hogy kinek mi lehetne a szerepe a bajok orvoslásában? Azt
hiszem, a politikusoké a legkisebb: elég, ha saját megnyilvánulásaikat
jobban átgondolják. A történésztársadalomé, a szülőké, a tanároké és
maguké a diákoké annál nagyobb. Ennek jegyében született az a
kezdeményezés, melyet a Taní-tani című Alternatív iskolai folyóirat
karolt fel (2004/2005 tanév, 1-2. szám). Lényege, hogy találjuk ki
közösen a 20. századi magyar demokraták „emlékművét”. Nem monumentális,
klasszicizáló márványépület lenne ez, hanem egy egészen kis, otthonos,
emberi Pantheon. Mondjuk egy internetes honlap, életrajzokkal, művekkel,
képekkel, filmekkel, anekdotákkal, linkekkel. Vagy egy széles körben
elérhető CD-ROM, hasonló tartalommal. Vagy egy folyamatosan bővíthető
kert, mindenkinek egy-egy fával, felirattal. Vagy bármi, amiben több az
emberi, a tartalom, mint a hamis pátosz. Találjuk ki, hogy mi.

Akármiféle Pantheon lenne is ez,
tartsák fenn azok, akiknek fontosak a demokrácia értékei: tanári,
tudományos és jogvédő szervezetek. Segítsenek, ha akarnak és tudnak, az
állam alapítványai. Minél több diák, fiatal vegyen részt kiépítésében és
működtetésében. Vitassák meg ők egy-egy új név „felvételét” és a
felvétel morális és politikai kritériumait. Támaszkodhassanak közben a
hozzászólókra: kutatókra, egykori elvbarátokra, ellenfelekre és
mindenkire, akit érdekel, balról és jobbról. Lesz majd e diákoknak bőven
kin és min vitatkozniuk. De ez nem baj. Ezek a múlttal kapcsolatos
viták érlelhetik meg a jövő demokratáit, akik nem lesznek semmilyen
diktatúra vagy tekintélyuralom irányában elnézően
feledékenyek.