Magyar
vonatkozásai is vannak annak a kiállításnak, amely a részben gyönyörűen
újjáépített, részben – a lebombázott rész körvonalait jelölve –
világháborús emlékként megőrzött berlini Új Zsinagóga falai között
látható ezekben a napokban, egy másik – nem fizikai rombolás emlékeit
idézve fel. (Forrás: Kultúpart)

A
náci „kultúrpolitikából” ismertebb vonatkozás a könyvégetés vagy az
Elfajzott művészet címen a 20. század festőóriásainak műveiből rendezett
„leleplező” kiállítás, a „nem árja zene” sorsa a Harmadik Birodalomban
valamivel kevésbé.

A Verstummte
Stimmen – elnémított hangok – címmel megrendezett kiállítás azt idézi
fel, hogy miként száműzte a náci birodalom az operaszínpadokról a zsidó
származású művészeket: kik szervezték a hajszát, kik voltak az
áldozatok, kik profitáltak belőle. A Soa több millió halottja mellett
ezt a történetet eddig így összefogva nem mondták el – bár a kultúra
szempontjából ez is igazi dráma. Ráadásul fenyegető előjátékként előzte
meg Hitler „végső megoldását”, előbb a szellemet hamvasztották el a
nácik könyvmáglyákon és fellépési tilalmakkal, aztán jött
Auschwitz.

A látogató magyar zenei nagyságokat is
talál a képekben, hangokban, szövegben felidézett 44 művész között,
Alpár Gittától a bécsi operaszínpadon Rosette Andayként szereplő Anday
Piroskán és sok más magyar földön született és tanult zenészen át
Ábrahám Pálig.
A Neue Synagoge csendes termeiben a pannókon a
látogató elé tárul az egész történet: ezek a művészek a bécsi klasszikus
zenei örökség és az egész német zenei kultúra hordozói, kiemelkedő
képviselői voltak – de mert nem voltak „árják”, Hitler hatalomra jutása,
1933 után nem tolmácsolhatták többé az „árja szerzők”
műveit.

Csak néhány név a többiek közül: Lotte
Schöne, Magda Spiegel, Carl Ebert, Friedrich Schorr, Herbert Janssen,
Lotte Lehmann, Richard Tauber, Elisabeth Schumann, Delia Reinhardt, Kurt
Salnik, Egon Pollak, vagy a karmesterek sorában Bruno Walter, Otto
Klemperer, Fritz Busch, a zeneszerzők között Kurt Weill, Oscar Strauss,
Erich Wolfgang Korngold, Paul Hindemith, Arnold Schönberg, Viktor
Ullmann. Mindtől éppen a hitlerizmus, illetve a náci kultúrpolitika
vette el fokozatosan azt, amire büszkék voltak, az utóbbitól, aki még a
theresienstadti koncentrációs táborban is gyönyörű operákat komponált,
az életét is.
Göbbels már 1933-ban eltiltotta őket a német
közönségtől, elbocsátották őket a színházakból, zenekarokból, operai
társulatokból. Mivel a náci vezetés ekkor még nem a „végső megoldásban”
gondolkodott, előbb a zsidó művészeti szövetség, a Kulturbund
rendezvényeire korlátozta szerepléseiket, majd külön szervet hozott
létre annak ellenőrzésére, hogy a ezek a művészek ne tolmácsolhassák az
„árja” Bach, Ha:ndel, Mozart vagy Wagner műveit, aztán végleg megvont
minden fellépési lehetőséget.

Sokaknak hírnevük és
anyagi helyzetük bizonyos védettséget biztosított, és időben felismerve a
nácizmus igazi természetét, biztonságosabb országba tudtak emigrálni –
„csak” éppen a világhír csúcsáról hontalanságba, az üldözött helyzetébe
lökték őket. Volt, aki talpra tudott állni a háború után és folytatta
pályáját, akadt, aki sohasem tudta túltenni magát a megaláztatásokon és a
megpróbáltatásokon – és volt, aki meg sem érte a háború
végét.

Álljon itt három példa a megannyi hasonló,
szomorúan párhuzamos életrajz közül.
Az 1891-ben született
bársonyos hangú Richard Taubernek, „az évszázad tenorjának” a nácik
sohasem tudták megbocsátani, hogy – zsidó létére – korábban a német
költőfejedelem Goethe szerepét alakította egy daljátékban. 1933 elején
még egy Lehár-operettben dalolt az élet szépségéről, nem sokkal később,
amikor a felheccelt tömeg a zsidók eltávolítását követelte a színpadról,
Bécsbe menekült, majd mielőtt még Ausztriát is bekebelezte volna a
Birodalom, Londonba emigrált. A háborút kevéssel túlélte, de komoly
szerepre már nem volt alkalma.

Alpár Gitta Richard
Tauber partnere volt Lehár operettjében. Az énekesnő 1900-ban Budapesten
született egy zsidó kántor lányaként, Berlinben óriási zenés és
filmsikereket aratott. 1933-ben azonnal vonatra ült, Budapestre utazott,
majd Bécsben folytatta zenei és filmes pályáját, de házassága egy német
művésszel felbomlott. 1939-es amerikai turnéjáról többé nem tért vissza
Európába, az óceánon túl pedig már csak kisebb szerepeket kapott (igaz,
egyszer Marlene Dietrich oldalán).

Ábrahám Pál,
számtalan operettsiker szerzője fénykorában az előkelő berlini
Fasanenstrassen vásárolt villát – aztán egy évtizeden át menekült a
nácik elől. Előbb Ausztriába, az 1938-as Anschluss nyomán pedig
Párizsba, majd amikor üldözői Franciaországot is elfoglalták, Kubába
hajózott, majd onnan New Yorkba ment. Itt tört rá az a depresszió,
amelyből, bár Európába még visszatért, 1960-ban bekövetkezett haláláig
többé nem gyógyult ki teljesen
Az Új Zsinagóga kiállítása nem
áll meg az egyéni sorsoknál: bemutatja a náci kultúrpolitika korifeusait
és fajgyűlölő ideológiájukat, és arról sem hallgat, hogy akadtak neves,
ma is sokat játszott zenészek, akik saját pályájuk egyengetésére
használták ki társaik balsorsát.

Kiegészítő
rendezvények, előadások kísérik a múltidézést, ezek egyike Szabó István
Szembesítés című filmje. A kiállítás anyaga interneten, könyvben és
lemezen is rendelkezésre áll – az utóbbi album, amely négy cd-n 21
énekes áriáit tartalmazza, nemcsak kultúrtörténeti emlék, hanem igazi
zenei csemege. Richard Tauber többek között a Don Giovanniból, Alpár
Gitta a Varázsfuvolából is énekel áriát.

A sorsukat
megtörhették, de egy rossz korban eltiltott hangjuk azóta is, újra és
újra gyönyörködteti az utókort.