Nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb bunkerekben, „embertelenül katasztrofális körülmények” között didergett a 2. magyar hadsereg hetven évvel ezelőtt a Don-kanyarban. Közeleg a katasztrófa évfordulója. (Szegő Iván Miklós, Origó)

„Doni arcvonal. A délutáni nap bágyadtan tűz alá. Didergünk. Hosszú gyaloglás után érkezünk ide fáradtan. Alig két kilométernyire dúl a harc. Hozzánk hallatszik a fegyverek ropogása. A szomszéd község házai lángokban égnek. A községet éppen az imént bombázták repülőink. Körülöttünk egyelőre egyhangú az élet. A lövészek jóízűen horkolnak. Egy páncélvadászszázad áll készenlétben a domb mögött.”

Így kezdődik Tombor Tibornak, a Pesti Hírlap haditudósítójának beszámolója a Don-kanyarból, az 1942. évi őszi állóháború idejéből. Ekkorra a 2. magyar hadsereg megtorpant a szovjet védelmi vonalak előtt, és nem sikerült a Don nyugati partját teljesen elfoglalnia a Vörös Hadseregtől.

Állóháború

Az állóháború 1942 szeptemberében kezdődött a Don-kanyarban. Tombor cikke a Pesti Hírlapban napra pontosan ugyanakkor, 1942. október 31-én jelent meg, amikor a magyar honvédelmi miniszter ígéretet tett a lap egy másik oldalán arra, hogy „minden egyes honvédre gondunk van” – bár a miniszter a csapatok leváltásáról, győzelemről már nem nagyon beszélt. Annál inkább szót ejtett a hadiárvákról és a hadi özvegyek ellátásáról, ahogyan korábbi összeállításunkban olvashatták.

Tombor cikkében viszont egyetlen szó sem esik magyar áldozatokról, pedig Szabó Péter hadtörténész szerint ekkorra a doni hídfőcsatákban már 26-27 ezer magyar katona esett el, sebesült meg vagy került szovjet fogságba – és 1942 októberében még el sem kezdődött a Vörös Hadsereg 1943. januári, mindent elsöprő offenzívája.

A „jóízűen” horkoló magyar lövészek sem aludhattak sokáig. „Vajjon mikor adják vissza bombázóink látogatását a szovjetoroszok?” – tette fel a költői kérdést a tudósító. Aztán a választ rögtön meg is adja: „A Donon túlról, fent a magasban egész sereg szovjet gép közeledik. Számolni kezdjük őket.”

Beletalálnak a vörös csillagba

A beszámoló szerint Magyar Lajos hadapród őrmester tizennégy szovjet gépet számolt meg. Magyar és a haditudósító mellett Kápolnás Ödön százados, századparancsnok tartózkodott a Nimród páncélvadász „harci kocsin”. A Nimród fenti, nyitott lövegtornyában öt katona ült: „az oldal és a magassági irányzó, a céltömb kezelője, a lőszeres, aki lövés közben a gépágyút eteti, meg a Nimród vezetője”. A szovjet gépek alábuktak, majd heves géppuskatűzbe kezdtek. A magyar lövészek gyorsan fedezéket kerestek.

A páncélvadászok viszont ekkor léptek akcióba: „Már fordul is a légvédelmi gépágyúk csöve. A kocsiparancsnokok ott ülnek a páncéltornyokban. Az irányzók célbaveszik a szovjetgépeket.” Tombor beszámol arról, hogy az első lövések célt tévesztettek ugyan, de másodszorra a Nimród legénysége eltalált egy szovjet gépet: „Fönn a magasban villan egyik lövedékünk. Éppen a gép törzsét kapta el. Éppen a nagy vörös csillagba talált bele!”

A szovjet gép ezután megpördült, majd siklani kezdett, végül így ért földet is. „Néhány pillanat múlva ott állunk a szovjet rombolónál. Együléses gép. A pilótát kihúzzuk belőle. Már nem él” – írja Tombor. A szovjet gépek távoztak, ezután néhány órás szünet következett.

„Már alkonyodik. Magyar hadapródőrmester Nimródja mellett áll Sajó Lajos tartalékos zászlós páncélvadászkocsija. Öt óra negyven perckor megint támadnak a szovjet gépek. Most a szerencse Sajó zászlósnak kedvez. Éppen fölötte csap le egy szovjet repülőgép. Géppuskázik veszettül. Sajó zászlós harckocsija tüzel, tüzel, tüzel. Egyszerre csak megbillen a szovjet gép. Fekete pamacs csap ki a törzséből.”

A cikk folytatódik az origo.hu oladlán