2012-ben is folytatjuk Történelemtanítás a gyakorlatban című cikksorozatunkat elsőként Bánki István írásával: „A családok általában a jelenben élnek, a gyerekek, a fiatalok nem annyira a múlt, mint inkább a jelen „meséi”, történései iránt érdeklődnek. Másrészt viszont – akár csak az utóbbi évek irodalmi irányait, regénytermését elnézve – kijelenthető, hogy van, megélénkült az érdeklődés a családi múlt, ebben az értelemben személyes történelem iránt. Ez az érdeklődés azonban inkább már a felnőtt gondolkodáshoz, identitáskereséshez kötődik. Addigra viszont az információk egy része már csak nehezen érhető el vagy teljes egészében feledésbe merül.”

Don-kanyar, 1943/2003 – családi történetek az órán? (teljes cikk és óravázlat letöltése, pdf, 1MB)

Részlet a cikkből:

Amit nem kérdeztem meg

Gyerekkoromban hallottam történeteket a nagypapától – elsősorban a „fogságról”, de a Don-kanyarról is. (A nagypapa nem ott esett fogságba, akkor szerencséje volt: a szovjet támadás előtt szabadságot kapott, és még otthon volt, amikor a Vörös Hadsereg áttörte a védelmi vonalakat. Nem volt viszont szerencséje 1945-ben, Budapesten, amikor már leszerelt katonaként, civilben fogta el egy szovjet járőr a Ferdinánd hídnál és vitte vissza hadifogolyként a Szovjetunióba.) A történet nem számított „tabutémának”, de nem is került igazán a középpontba a családban. Gyerekként nem sokat értettem a belőle – nem is igen volt összhangban azzal, amit az iskolában, ünnepélyeken hallottunk; nem tudtam kontextusba ágyazni az egészet.

Nemrégiben akadtam rá erre a képre, amely a nagypapát ábrázolja szakaszvezetőként egy csapat katona – vélhetően az alá rendelt tüzérszakasz – körében, ki tudja, hol, talán Ukrajnában. (Megesküdni persze nem mernék rá, hogy korábban, valamikor gyerekkoromban nem láttam, mindenesetre, ha láttam is, elfelejtettem.) Azzal együtt, hogy a kép önmagában is megérne egy elemzést (arckifejezések, gesztusok, a beállítás), az első, ami most eszembe jutott róla, hogy jó volna tudni, kik vannak rajta – kik ők, mi a nevük, mi lett velük… Csak hát, sajnos ezt már nincs kitől megkérdezni. (Így sokkal nehezebb lesz a nyomukra bukkanni.)

Elhallgatott és újramondott történet

Mint már írtam, gyerekkoromban hallottam történeteket a Don-kanyarról, a hadifogságról; a ’70-es években, legalább is a mi családunkban a téma nem számított „tabunak”. (Azt hiszem, ezen a szinten, a történeteknek ezen a szintjén, a családban, korábban sem.) Ezzel együtt nem volt gyakori, fontos téma – amiben nemcsak a család szemlélete, hanem az „elhallgatás” társadalmi hagyománya is közrejátszhatott.

A doni vereség „duplán” elhallgatott történet. Igyekezett elhallgatni a háború alatti kormányzat – a háborús helyzetben érthető okokból, ugyanakkor a hadsereggel, az áldozatokkal szemben méltatlanul. (Nem beszélve a hadseregparancsnok, Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-i megszégyenítő, elhamarkodott hadseregparancsáról, amelyet ugyan – részben a felsőbb katonai vezetés nyomására – később visszavont, illetve március 12-i és április 4-i hadseregparancsaival érvénytelenített és lényegében ellentétes tartalmúra változtatott, de amelyik ennek ellenére igen erős nyomot hagyott a köztudatban.)

Ugyancsak politikai okból, de hallgatott a történésekről, sőt, ideológiájának megfelelően, elfogultan átértelmezte azokat a kommunista rendszer. Ilyen összefüggésben jelentek meg az események a korszakkal foglalkozó „történeti” munkákban, az (ötvenes évek szellemében „agresszornak”, „fasisztának” bélyegzett) áldozatokat „hivatalosan elfelejtették”, a téma tabunk számított. Az emlékezet fonalát Nemeskürty István vette fel az 1970-es évek elején (Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Budapest, Magvető, 1972), és hozta vissza a köztudatba, közbeszédbe az eseményeket. (A feltámadt érdeklődésnek lett a terméke Sára Sándor 1982-es, Pergőtűz című dokumentumfilmje.) Mindezek mellett, a meg-megújuló érdeklődés közepette ugyanakkor máig számos tisztázatlan kérdés van, illetve számos legenda, tévhit kering az eseményekről.