Mivel
magyarázható, hogy Magyarország, ahol a Hitler által megszállt, illetve
befolyása alá vont országok közül utolsónak került sor a zsidók tömeges
deportálására, és ipar-szerű elpusztítására, végül nem úszhatta meg
újkori történelme legnagyobb, koncentrált tragédiáját? (Pelle János
publicisztikája a hvg.hu-n)

Április 16-a, a Holocaust-emléknap alkalmából, a
fiatalokkal és idősebbekkel a témáról beszélgetve újra és újra felmerül a
kérdés: mivel magyarázható, hogy Magyarország, ahol a Hitler által
megszállt, illetve befolyása alá vont országok közül utolsónak került
sor a zsidók tömeges deportálására, és ipar-szerű elpusztítására, végül
nem úszhatta meg újkori történelme legnagyobb, koncentrált tragédiáját?
Túlélhette volna-e a második világháborút több mint 550 ezer zsidó
vallású, illetve annak minősített magyar állampolgár, akiknek túlnyomó
többségét a haláltáborokban elgázosították?

Meg kell válaszolnunk olyan, alapvető kérdéseket,
hogy mekkora mozgástere volt a Kállay Miklós kormányának 1942 áprilisa
és 1944. március 19-e között a magyar zsidóság megvédésére. Terhelte-e,
és ha igen mekkora felelősség a magyar politikai elitet, illetve a
korabeli társadalmat abban, hogy 1944. április 16-án, Kárpátalján,
felállították az első gettót, ahonnan nemsokára elindult az első,
deportált zsidókat szállító vasúti szerelvény?

1943 végén, 1944 elején a kormányzó magyar
politikusok, illetve a közvélemény jelentős része még a csodában
reménykedett, abban hogy a világháború „kompromisszumos békével” ér
véget. Úgy vélték: a náci Németország, látva katonai és gazdasági
helyzete kilátástalanságát, feltételekkel kapitulál, azaz ugyanúgy
fejezi be az első világháborút, ahogy az elsőt. Kállayék a várva-várt
fegyverszünet megkötéséig igyekeztek megóvni Magyarország „élő erejét”,
benne a magyar zsidóságot is. Céljaikat azonban nem sikerült elérni,
hiszen a külföldi állampolgárságú zsidók 1941-des deportálása, illetve a
munkaszolgálatosok tömeges gyilkolása, a velük való szörnyű bánásmód
már a Kállay-kormány „számláját terhelte”, annak ellenére, hogy ezeket
az akciókat a hadsereg vezetésében irányító pozíciókat birtokló,
nácibarát főtisztek kezdeményezték. Mégis, a magyar zsidóság a német
megszállásig „csak” mintegy harminc-negyvenezer főt veszített. A
túlnyomó többség, több mint hétszázezer ember, jogai nagy részétől
megfosztva ugyan, de még életben volt.

De a magyar zsidóság sorsával sem a korabeli „nyugati
orientációjú” jobboldali politikusok, sem pedig a 1944. március 19-ig
legálisan működő szociáldemokraták nem foglalkoztak súlyának
megfelelően. Pontosabban: a nyugati szövetségesekkel folytatott
tárgyalásokon mellékkérdésként felvetődött ugyan, hogy mi történik majd a
zsidókkal az esetleges német megszállás után, de a brit és amerikai
diplomaták kitértek a kérdés megválaszolása elől. Az újabban
nyilvánosságra került dokumentumok szerint Magyarország, illetve a
szintén titkos fegyverszüneti tárgyalásokat folytató Románia német
megszállása nemhogy aggasztotta volna a nyugati szövetségeseket, de
mintha kívánatos lett volna számukra. Stratégáik úgy vélték, ezzel német
erőket lehet elvonni a tervezett atlanti frontról, hiszen megnyitásának
előkészületeit már elkezdték.

Magyarország megszállásában fontos, ha nem első számú
szempont volt Hitler eszelős rögeszméje, hogy a magyar zsidóságot el
kell pusztítani. A megszállásra nem készült fel a magyar politikai elit,
de a magyar társadalom sem. Magyarországra rázúdult a Holokauszt
emberirtó gépezete, mely távolról sem lett volna olyan eredményes, ha az
egész magyar államapparátus, a közigazgatástól a MÁV-ig, a
csendőrségtől az egészségügyi szervekig nem szolgálta volna ki
készségesen és sajnos, rendkívül hatékonyan Sztójay Döme
„Quisling-kormányát”. A nácik hasonló segítséget a népirtáshoz egyetlen,
általuk már 1939 és 1941 között megszállt európai országban sem kaptak.
Az antiszemita szélsőjobboldal, melynek egyik központi figurája az
1944. március 19-ét követően belügyi államtitkárrá kinevezett, és
Eichmannal szorosan együttműködő Endre László volt.  A németellenes
politikusok elhurcolása, illetve pártjaik és sajtójuk betiltása nyomán
keletkezett légüres térbe betörve, azzal érvelt: Sztálinnal szemben csak
Hitler oldalán lehet felvenni a harcot, és ha szövetségesünk megoldja
helyettünk a „zsidókérdést”, azért Magyarország csak hálás lehet. A
magyar társadalmat megbénította a hatósági terrorral kombinált
propaganda, s ebben a helyzetben csak a kifejezetten hősies és bátor
emberek mertek a zsidók védelmére kelni.

A magyar zsidóságnak 1944 tavaszán nem voltak
védelmezői sem belföldön, sem pedig külföldön. Gyilkosai viszont
hihetetlenül felkészültek voltak, hiszen rendelkeztek azokkal a
népirtási tapasztalatokkal, melyekre elsősorban Lengyelországban,
Ukrajnában és a balti államokban, illetve a megszállt Európában tettek
szert. Csak június végére változott meg annyira a kül- és belpolitikai
helyzet (különös tekintettel a szövetségesek normandiai
partraszállására) hogy környezete nyomást volt képes gyakorolni Horthy
Miklós kormányzóra. Így sikerült elérni, hogy legalább a fővárosi zsidók
tervbe vett deportálását állítsa le. Az antiszemita szélsőjobboldal
pozíciói azonban, hála a németek támogatásának, a Sztójay-kormány
eltávolítása után is erősek maradtak. A népirtás a nyilas államcsíny,
1944 október 15-e után is folytatódott, és a Magyarország területére
átterjedő, amúgy is szörnyű pusztítást okozó háború „melléktermékeként” a
deportált több mint 430 ezer vidéki zsidó mellett további 120 ezret
gyilkoltak meg a nyilasok, illetve az általuk felbujtott, vérszomjas
csőcselék, Budapesten, illetve a „halálmenetekben”,
Nyugat-Magyarországon.

A Holokauszt-tagadás –
bár nemrég a törvényhozás szankciókat hozott megfékezésére – mára a
közbeszéd mindennapos része lett. Hiába nyitották meg a Holokauszt
múzeumot a Páva utcában, hiába nyilvánították emléknapnak április 16-át,
a fiatal generáció vajmi keveset tud a 44-es eseményekről, és amit
hall, azt is torzítva hallja. E kollektív tragédiával való fájdalmas
szembenézés, a múlt feldolgozása egyelőre várat
magára.

Pelle
János

Eredeti cikk
»

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.