Ötvenhét évvel előtt, 1956. november 12-én tűzte a napirendjére a magyar kérdést az ENSZ Közgyűlése. Valóban ez volt minden, amit a Nyugat a magyarokért akkor tehetett? Harold E. Stassennek volt jobb ötlete, de nem biztos, hogy sikerrel járt volna, ha mellé állnak a döntéshozók.

Igaz, nem állítható, hogy a Nyugat próbált volna minden lehető segítséget megadni a szabadságáért harcoló, majd elbukó magyaroknak. De az sem, hogy felelős helyekről mindenfélét megígértek volna, amit aztán nem teljesítettek.

Az amerikai politikusok a drámai napokban igyekeztek tisztázni, hogy nem tudnak katonai segítséget nyújtani a kelet-európai „rab nemzeteknek”, de közben nem akarták elveszíteni a hazai közvélemény és a világ szemében a szabadság bajnokának szerepét sem. Mint Békés Csaba Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban (Holmi, 1993/10.) című tanulmányában már húsz éve megírta, John Foster Dulles külügyminiszter (nem összetévesztendő testvérével Allan Dulles-szel, aki a CIA igazgatója volt) már két nappal a magyar forradalom kirobbanása előtt, mikor még csak Lengyelországban indultak mozgásba a szovjet tankok, egy tévéműsorban kijelentette, hogy „az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor.” Ugyanő egy héttel később, már a pesti harcok idején, de még a szuezi válság kirobbanása előtt a dallasi Világpolitikai Tanács előtt nyilvánosan kifejtette, hogy a harcoló magyarok „bennünk igaz és odaadó barátra lelnek, aki osztozik vágyaikban. Tudniuk kell, hogy számíthatnak javainkra, amelyek segítenek átvészelni a gazdasági átalakulás éveit. […] Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, […] visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat.” Vagyis úgy állt ki a magyarok mellett, hogy egy szóval sem utalt katonai segítségre: a vágyakban és költségekben kívánt osztozni, nem pedig a véráldozatban, máshogy mondva – ellentétben a Mária Teréziának adott egykori magyar felajánlással – „zabot” ígért, de „életet és vért” nem.

Más kérdés, hogy ebből mi jutott el a magyar fülekhez, és ha valami eljutott, akkor azok mennyire voltak érzékenyek ezekre a kis jelentésbeli finomságokra. Aki nagyon akarta, érthette úgy, hogy az amerikaiak általában mindenféle segítséget megígértek. A beszéd a Szovjetunió támadókedvű héjáinak lecsillapítását célozta, de inkább felbátorította őket, különösen azzal az azóta híressé vált mondattal, amit mindehhez hozzátett: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek”. (Ezt ismételte meg az elnök is 31-én egy tévébeszédben.) Az oroszok ugyanis ezt úgy is olvashatták, hogy Amerikát nem érdekli, mit művelnek Magyarországon, nem fognak beavatkozni.

Nyilvánvaló volt, hogy katonai erőt nem vethetnek be, és nem vállalhatnak egy világháborút a magyarokért, mert ebből senki, beleértve Magyarországot nem jöhet ki jól. Akik más országokban történő amerikai beavatkozásokkal példálóznak elfelejtik, hogy az Egyesült Államok soha nem vezényelt katonákat olyan területre, ahol már szovjet haderő volt jelen, mert ezzel az atomháborút kockáztatta volna. De nyilván félreérthető üzenetet sem kellett volna küldeni.

Békés Csaba említett tanulmányából már kiderült (amit később is megírt): a szerencsétlen megnyilatkozást sugalmazó amerikai diplomata éppen ellenkező céllal, a magyarok lehető legnagyobb diplomáciai megtámogatásáért lobbizott akkor már napok óta. E politikust Harold E. Stassennek hívták, és Eisenhower elnök leszerelési tanácsadójaként tevékenykedett. Stassen 1939 és 42 között Minnesota állam kormányzója volt, 1948-ban pedig nekiindult az elnökválasztásnak is, de a konzervatívok előválasztásán elbukott.

A magyarok mellett október 26-án lépett akcióba, előbb a Nemzetbiztonsági Tanácsban, majd külön a külügyminiszterrel tárgyalt, végül az elnöknek írt levelet. Arra akarta rávenni őket, hogy bizalmas úton közöljék az oroszokkal, az Egyesült Államok nem kívánja, hogy a felszabaduló Magyarország a szövetségese legyen, és támogatná, hogy közösen egy Ausztriához hasonló semleges státuszt biztosítsanak számukra. Stassen nyilván látta, hogy az ENSZ-ben történő látványos lármázás, vagyis a Biztonsági Tanácsához történő fordulás (melyet 26-án elhatároztak) nem több pótcselekvésnél; helyette inkább csendes, kulisszák mögötti háttértárgyalásokkal lehetne eredményt elérni. Az elnököt végül meggyőzte, de a külügyminisztert nem, aki az ötletet félszívvel tolmácsolta a fent idézett 27-i, beszédben, és abból egyszerűen „kifelejtette” a semlegességre és Ausztriára történő utalást: így maradt a homályos félüzenet a „nem-szövetségről”.

A cikk a tenyleg.com oldalán folytatódik.