Szecsey István
írása

Csatlakozunk, és néha talán egy kicsit csalatkozunk.
Általában. Szeretünk csatlakozni. Mindenkihez, aki él és mozog.
Ünnepelni, kezet rázni, fényképezőgépbe, kamerába mosolyogni, és aztán
ünnepelni. Enni, inni, jót mulatni- esetleg tűzijátékot nézni. Aztán
pedig másnaposan ébredni. Talán akkor egy kicsit átgondolva az elmúlt
napokat, hónapokat, éveket, évtizedeket.
Talán…

Félreértés ne essék, nem politizálunk, nincs
se kampány, se ellenkampány egyik oldal felé sem. Egyszerűen ha csak a
történelmet, és annak utolsó pár évtizedét nézzük, hát láthatjuk, hogy
csatlakozó kedvünk nagy, és mindig mindent remélünk. Amiből ami valóra
válik, arra néha büszkék vagyunk, néha nem. Szeretünk mindig előre
tekinteni, és mintha néha félnénk egy kicsit, hogy
visszanézzünk.
Mit is lát a történész az elmúlt évszázadban? Ki
mindenkihez is csatlakoztunk? Melyiknek örültünk? Miben
csalódtunk?
Rendhagyó módon most itt nem oldalakat,
dokumentumokat, képeket hanem egy kis elgondolkodást, és magunkba nézést
ajánlunk. Fontos ez, így a huszonegyedik század elején, mert a huszadik
század számunkra nem csatlakozással, hanem elszakadással kezdődött,
otthagytuk a Monarchiát. Ebben akkor nem csalatkoztunk, szárnyaltunk
volna, mint a madár, szabadon. Bizony. De ez nem működött, jött a derűre
ború. Tudomásul kellett vennünk, hogy kis ország lettünk, nem megy ez
így egyedül. Tudomásul vettük? Jó kérdés, nehéz a válasz.

Ha nem megy egyedül, hát megy majd
mással. Hát a szomszédokkal nem ment, főleg a nagy „grandeur és gloire”
fényében és lázában, úgyhogy keresni kezdtük nagy testvéreinket, akikre
hamar rá is leltünk. Mindegyikre, szépen sorban egymás után.
Eredményesen.
De sajnos mindkettő bemondta az unalmast (a
rossznyelvek szerint talán épp miattunk). Konzekvenciát levonni mindig
nehéz, úgyhogy nem is tettük meg, betettük az emlékeket Trianon és
Mohács mellé a spájzba. Jól ellesznek majd együtt, benézni meg úgysem
kell oda.
Aztán végül „függetlenedtünk”, katonailag,
politikailag és minden szinten szinte minden. De hát egyesek szerint nem
jó ez így, kis ország vagyunk, ugye. Mármint mások szerint jó ez
nekünk, ugye. Két vélemény – két oldal, egy gondolat. Mármint, hogy
„egyedül nem megy” minden. Kell a támogatás, a segítség, na meg a
turulmadár is véres karddal. És Mohács.

Itt van Európa. Nem most, hanem 1100 éve. Szerves része
vagyunk, és téved, aki szerint most „csatlakozunk”. Nem csatlakozunk,
hanem csak visszakerülünk arra a méltó helyre, ahonnan a történelem
szélvihara elsodort. Azonban eközben is mindig része voltunk, és minden
csak rajtunk múlik. Úgyhogy lehet mulatni, bulizni, ünnepelni, és aztán
jó lenne kicsit emlékezni is. Feldolgozni és megérteni a múltat. Mert ez
visz minket előre és vissza is. Európába.