„Most majd lesz néhány hét,
amikor tényleg híres lesz az Erdélyi utcai iskola. Tett róla a
fékezhetetlenül erőszakos (?), avagy színészkedő hajlamú (?)
kilencedikes, tett az érthetően kétségbeesett András bácsi, tett az
igazgató, és legújabban a komplett hazai politikai felépítmény, amely az
erőszak tombolása láttán egyként követeli a tanári pálya presztízsének
helyreállítását és a – mit is?” (N. Kósa Judit,
Népszabadság)

Az Erdélyi utcai
iskoláról egyébként eddig is lehetett volna tudni egyet s mást.
2004-ben, amikor a főváros és a nyolcadik kerület közösen kidolgozta a
pesti Magdolna-negyed rehabilitációjának tervét, leszögezték, hogy addig
nincs semmi esély a leromlott negyednek a városba való újbóli
bekapcsolására, míg a körzet iskolája szegregált intézményként működik.
Ahová évtizedek óta csak cigány gyerekeket íratnak be, s amelyről egy
felmérés kimutatta, hogy a diákjai fele még sosem járt Budán. Nem a
Balatonon, nem külföldön – Budán. Ennek megfelelően az
esélyegyenlőségi program egyik zászlóshajója lett az Erdélyi utcai
iskola: az általánost összevonták egy gimnáziummal, azt remélve, hogy
így idővel szélesebb kör számára is vonzóvá válhat.

Nagyjából itt tartottunk azelőtt, hogy a kilencedikes
tanuló fizikaórán durván inzultálta a tanárát, egy másik diák ezt
fölvette mobilra, majd a filmecske közkinccsé vált. Most viszont, hogy
mindez megtörtént, óriási a felzúdulás. A szakszervezet felmérést és
vizsgálatot sürget az atrocitásokkal kapcsolatban, a házelnök bizottsági
fellépést óhajt, az önkormányzatok szövetsége a diákerőszaktól való
világos elhatárolódást szeretne látni, közéleti személyiségek a
pedagógushivatás megbecsültsége miatt aggódnak, az MDF pedig
törvénymódosítást követel, hogy a méltatlanul viselkedő diákok
kizárhatók legyenek a közoktatásból.

És itt értünk el a lényeghez. Mert annak, aki látta a
félelmetes felvételt, hiába is mondanám, hogy a nemzeti hírügynökség
kemény munkával tíz, az iskolai erőszak körébe sorolható esetet tudott
összekaparni az elmúlt öt évből, és e sorban hat olyan ügy akad, amikor
egy tanárt bántottak. Tagadhatatlan, hogy egy is sok. És persze azt, aki
önnön védtelenségét, státuszának megállíthatatlan romlását látja
tükröződni a megrugdosott tanár képernyőre vetített kínlódásában,
legfeljebb bőszíteni lehetne az érvvel, hogy a mainál kevésbé fejlett
tömegkommunikáció mellett alighanem ezekről az inzultusokról sem
szereztünk volna tudomást.

Ámde az
MDF felvetése mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Történetesen a
konzervatív párt volt ugyanis kormányon, amikor a törvény megszületett,
amelynek értelmében ma már minden kilencedikesnek – s minden
náluk fiatalabbnak – tizennyolc éves koráig kell az
iskolapadban ülnie. Ami akkor tűnhetett a nép üdvére /a munkaerőpiac
konszolidálására / a pedagógus-munkanélküliség csökkentésére tett
egyszerű lépésnek, de már akkor lehetett tudni, hogy az iskolarendszer
átalakítása nélkül katasztrófához vezet. Hiszen sem a káoszos
iskolakínálat, sem maguk az elitképzésre berendezkedett intézmények, sem
a vérszegény pedagógiai munícióval felvértezett tanárok nem képesek
arra, hogy mindenkit végigvigyenek az oktatás grádicsain, és mindenkit
ellássanak az életkezdéshez elengedhetetlenül szükséges tudással.

De valóban egyszerűbb a diákerőszak
ügyében ülésezni, és követelni, hogy a vétkest lehessen akár azonnal
kicsapni az iskolából. Mégis jó lenne, ha legalább elégtételt nem
éreznénk, amikor ez az Erdélyi utcában meg is történik.