„Én osztályidegennek számítottam és ez nagyon sokáig, tulajdonképpen az egész pályafutásom során tehertétel volt a számomra: nem volt szabad hibáznom, mert akkor abban a pillanatban fölemlegetik, hogy osztályidegen vagyok, és hogy ők annak ellenére fölvettek, hogy a curriculum vitae-ben az volt az első mondatom, hogy a Cisztercita Rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában érettségiztem. Ráadásul az osztály, ahova kerültem honvédelmi célú volt, szóval mi nagyrészt rejtjeles munkákat végeztünk – itt még kevésbé volt szabad hibáznom.” (Az interjút készítette Hosszú Gyula; Budapest, 2010. október-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 86 oldal, 4,44 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

1956

A legcsodálatosabb az volt, hogy 1956-ot megéltem – nem fegyverrel, csak járkáltam a városban, gyűjtöttem a röpcédulákat, újságokat. Megismételhetetlen, csodálatos dolog volt: egy nap alatt az egész országban mindenki elkezdett tíz-tizenkét pontot, tizenhat pontot fogalmazni, és mindenütt az volt a lényeg, hogy az orosz megszállás szűnjön meg, menjenek ki az oroszok és a pártállam helyett legyen szabad választás és többpártrendszer. Ötszáz évenként egyszer fordul elő, hogy a világ felé ennyire jó érzés magyarnak lenni.

Október 23-án a Bem téren nem, de utána a Kossuth téren ott voltam, amikor Nagy Imrét hívták, és ő azzal kezdte, hogy „kedves elvtársak”. Aztán szerencsére eljöttem, lövöldözésbe meg különösebb veszélybe nem kerültem. A Rákóczi úton sorban álltak a harckocsik, és az Astoriánál voltam éppen, amikor valahonnan lövés hallatszott. Az orosz katonák erre minden járókelőt falhoz állítottak;  végigtapogattak bennünket, de aztán elengedtek. Persze nem lehetett bemenni az épületekbe, mert mindenki bezárta a kapukat.

Huszonharmadika után is bejártam a munkahelyemre, bár azt lehet mondani, hogy abban az évben szinte nem is folyt tervezés, csak a mi szakosztályunk dolgozott. Egy repülőtéri üzemanyagtárolót, terveztünk, de a többiek általában vagy pingpongoztak, vagy be se mentek, olyan világ volt. Egyik nap az utcán találkoztam a személyzetis nővel, aki tudta rólam, hogy nem vagyok párttag; kérdezte, be merjen-e jönni dolgozni – hát természetesen, mondtam.

A Fő utcában szintén voltak harckocsik; az orosz katonák, akik bennük álltak leszedték a sapkájukról a vörös csillagot, mert látták, hogy ez itt nem az ellenség. Mondjuk a Körúton meg a környékén szinte minden házba belelőttek, szóval romok voltak bőven, de ezek a katonák egyszerűen levették a vörös csillagot a sapkájukról, vagyis megtagadták a, a hadseregüket. Egyik nap a 49-es villamoson a Vámház körútnál azt láttam, hogy egy hatvan-nyolcvan fős csoportot, hadifogolynak kinéző katonákat kísértek géppisztolyos orosz katonák. Ezek mind dezertőrök lehettek, de hogy aztán mi történt velük, nem tudom – valószínűleg agyonlőtték őket.

’56 után olyan világ volt, hogy a röpcédulákért is akár életfogytiglant kaphatott valaki. Amit akkor gyűjtöttem az utcákon, jól elrejtettem, és még én is csak akkor mertem elővenni, amikor már kicsit könnyebb világ következett, a hatvanas évek közepe, vége felé. Akkor kiszedegettem és mindet beragasztottam egy albumba, hogy a kellő helyen összegyűjtve tartsam őket, de még a feleségemnek sem mutattam, mert ha mondjuk kitudódik, hogy ő is tud róla, akkor nagyon csúnyán elbánhattak volna vele. Még én se nézegettem ezeket a röplapokat, el voltak téve. Volt fényképezőgépem is, de ’56-ban nem fényképeztem – nem mertem. Jártam a várost, újságokat meg röplapokat próbáltam gyűjteni, de ez annyira titkos tevékenység volt, hogy mondom, a feleségemnek is csak ’90-ben mertem megmutatni, előbb nem.

Múltkor itt járt Pesten Vladimir Bukovsky, egy tizenhat évig Londonban élt orosz emigráns.  Neki megmutattam az albumot és megkértem, hogy írjon bele egy mondatot a mi 1956-unkról. Azt írta: „We all were politically born in 1956” – hogy politikailag mi valamennyien 1956-ban születtünk. Csodálatos mondat, elismerése, hogy mi tettük az első halálos csapást a SZU-ra.

A fényképalbumból:

Önarckép a tükörben (Budapest, 1943)

Ezt egyetemista koromban készítettem, tükörben fényképeztem. Volt nagyító, előhívó a fürdőszobában, minden képet egyedül hívtam elő. Sajnos az előhívásnál sok negatívot elrontottam azzal, hogy nem vártam elég ideig, nem voltak elég sokáig az előhívó anyagban. Édesapámtól kaptam a gépet, aztán a háború alatt nagy bölcsen elástuk. Gumilabdából csináltam egy dobozszerűséget, és körben teljesen gumírozott anyag védte, mégis elromlott a pillanatfelvevő.