„Mikor milyen jött, azt ettük. Tésztaleves, lebbencsleves, slambuc, zöldbableves, szárazbab leves. Akkor baromfit tartottunk, oszt vágtuk az aprólékot, és volt mit enni. Akkor a gazdaságban meg minden évben édesapám kapott 16 mázsa szemes búzát. Nem sok volt, de hát jó volt az is, mert az úr meg adott fogatot, hogy a malomba elvigyük az őrölni valót, oszt akkor volt kenyér. Külön kemence volt, ott sütött az édes-anyám. Nem volt rossz életünk. A gyerekeknek mindig jobb kéne.” (Az interjút készítette: Szilágyi Zsolt; Debrecen, 2010. szeptember-október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 26 oldal, 802 KB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Az uradalom

Jobbára a 30-as években a Viczmándi-tanyán laktunk. Úgy hívták az urat, hogy Viczmándi. Az csináltatta a kápolnát is az iskolának a felső részében, úgyhogy a katolikusok, a görögök – mán a tiszteletes urak – ott tartották a prédikálást. A nép meg kint az iskolapadban ült. Aztán nem nősült meg az az úr, hanem így, mikor jöttek az ünnepek, rendbe tétette a kápolnát, és akkor ő is ott volt ünnepnapokon a templomban. Ilyen nagy vallásos ember volt. Nem volt az rossz úr. Mikor már pergetni lehetett a mézet, a gyerekeket odahívta, és adták a sonkolyt – úgy hívták, amiből kipergették a mézet –, aztán a gyerekek azt szopogatták. Nem volt rossz a gyerekekhez, szerette őket. Százötven hold földje volt, nagy úr volt. A kúriában több szoba is volt. Volt neki egy házvezetőnője, Pestről vitte; annak is külön szoba volt, az úrnak is külön szoba volt. Hogyha mentek a vendégek, akkor azoknak is külön szoba volt. Akkor cselédje volt, szobalány, szakácsnéja volt… – hát ugye, olyan nagy birtokba kellett is.

Ahol mi akkoriban laktunk, az egy bokortanya volt, ami része volt az uradalomnak. Több tanya, öt vagy hat volt egymáshoz közel. Már ebben benne laktak a dohányosok is, kocsisok is, béresek is. Ők is mind a szántással meg a vetéssel foglalkoztak. Na, meg voltak kondások meg gulyások, azok kint a legelőn voltak mindig, egész nap avval foglalkoztak, a jószággal. De a béresek, azok felkeltek hajnalban 3 órakor elrendezni a jószágot, majd reggel meg kimentek dolgozni, szántani, vetni, ilyesmit csinálni, meg húzatni, ami ilyen gépkapázás volt. Úgy mondtuk: húzatták a veteményt, a sorját.

Az uradalomban, a tanyán egy házban két család lakott. Akkoriban még nem konyhának hívták, hanem pitvarnak hívták azt a közös helyiséget, ahova a családok kimentek. Már így, egyik oldalt volt az egyik család a pitvartól jobbra, a másik meg eme oldalt, balra. Osztán úgy volt konyha, szoba mindegyiknek, és abban lakott két család. Volt, mikor három lakott benne, az már nagy szegénység volt. Nem úgy, mint most, hogy „Hát én oda nem megyek, mert nekem az nem tetszik.” – akkor tetszeni kellett mindennek.

Édesapám prádés kocsis volt itt, ez azt jelenti, hogy volt két nagyon szép lova és kocsija az úrnak, avval hordta az urakat édesapám. Mán abba nem ülhetett ilyen szegény cselédség, már úgy, hogy fogom, aztán megyek vele. Avval nem lehetett. Külön garázsa volt a kocsinak, külön volt a két lónak helye, az nagy gondozásba került, de szépek is voltak nagyon. Visszatérve, az édesapámnak volt cselédszerződése, de azt nem nagyon adták elibénk. Ahogy azt említettem, prádés kocsis volt. Hogyha azt nem kellett csinálni, akkor meg az udvarban tevékenykedett, vagy tengerit daráltak a többi cseléddel, vagy morzsoltak, vagy mentek segíteni másoknak. Az 1 hold illetményföldet nem tulajdonba kapta, csak úgy munkálkodni rajta, meg az volt a 16 mázsa búzának a pótléka – plusz a lakás, azért nem kellett fizetni –, ez volt a cselédbér egy évre. De alkalomszerűen még volt úgy, ha jött az ünnep, akkor az úr adott 2-3 liter bort egy-egy embernek. Hogyha már a hízójai meghíztak, akkor azt levagdalták, akkor adott szalonnát, meg ha karácsony előtt vágott, akkor húst is adott. Nem volt rossz úr. Nem mindenütt adták az ilyesmit. Jó úr volt. Nem volt az a rongyrázó, nem volt. Ő olyan egyszerű úr volt. Meg lehetett egyezni vele. Akkor, mikor már olyan nagyok voltunk, hogy hát tudtunk csinálni a gyümölcsösben valamit, akkor a mi családunkat elhívták a gyümölcsösbe, oszt akkor kapálgattunk, szőlőt metszettünk, fát metszettünk – mán olyan nagyobb korunkban. Csináltuk, de ő ott volt velünk, mutogatta, hogy hogyan kell csinálni, mi meg kaptunk rajta, mert tanultunk.

A tekintetes úr szerette a földet, szerette az embereket. A gazdának [a gazdatisztnek] mindig parancsolt, hogy ekkor meg akkor költsed őket, költsed felfele a cselédeket. Persze nem akkor reggel, hanem még előtte való este adta ki a parancsot. Az meg kiadta az ispánnak a parancsot, az meg továbbította mindig, hogy mikor keljenek a cselédek. Az ispán, az ilyen gazdaságvezető volt. Az adta ki a parancsot a cselédségnek, hogy most ezt csináljátok, most azt csináljátok, ide menjetek, oda menjetek. Az ispánnak ez volt feladata. A gazdának meg az volt a dolga, hogy a gyümölcsösbe megszervezze a munkát. Nagy darab szőlője volt az úrnak, a gazda ott intézkedett, hogy na, ezt így kell csinálni, azt úgy kell csinálni. Nekünk is volt egy hold föld bérbe kivéve az egy hold illetményföldön kívül, és nekünk is megmutogatta, hogy hogyan kell csinálni, azt a szőlőt hogy kell metszeni, hogy kell kapálni, hogy kell szüretre kihúzni. A gazda, az ezért volt, és akkor parancsolta, hogy mi van, hogy van. Meg parancsolt a dohányosoknak, hogy csinálják, mint csinálják.

A dohányosok elsőnek megcsinálták a melegágyat, aztán belevetették a magot. Mikor már olyan volt a palánta, hogy ki lehetett ültetni, akkor felszántatta a gazda a földet. Akkor kiadta, hogy ez a tiéd, ez a tiéd – mán a dohányosoknak a földet. És akkor elültettük és munkálkodtunk. Éppen úgy, mint más palántát, gondoztuk, kapáltuk. Mikor olyan nagy volt már, hogy virágzott, akkor letetejeltük, – a tetejelést arra mondtuk, hogy letörtük a virágát. Az aljazás meg olyan volt, hogy az alja, ami leért a földre, azt megint leszedtük, aztán azt felfűztük, és felkötöttük a hodályba [nagy befogadóképességű, zárt helyiségbe]. Az is erős munka volt, mert ugye arra a szalviára felfele mászni — a szalviafára, ahová kötöztük a pórét, a felfűzött dohányt — csak nem volt könnyű. Sok munka volt avval is. Mikor megszáradt, így téli időszakra, akkor mondta a gazda, hogy „Na, emberek, most már lehet csomózni!” Tengeritöréskor, kukoricatöréskor szedtük a csuhajat, oszt ilyen kis bokrokba, csomókba kötöztük a csuhajat, és azzal kötöztük a dohánylevelet, azzal kötöztük el. Azért szedtük. Oszt mikor na, már be van csomózva mind a dohány, akkor szekérre rakták, és hozták a dohánygyárba leadni. Azt nem tudom, hogy szerződése volt-e a gazdaságnak. A gazda intézte, hogy most már mit lehet csinálni. Akkor, mikor becsomózta az összes dohányos — mert négy dohányos volt —, akkor a gazda jelentette az úrnak, hogy be van csomózva. „Na, jól van, akkor hajnalban rakjátok szekérre, aztán be kell vinni a városba. Ott leszek én is.” A becsomózott dohányt nagy, négyszegletes bálákba raktuk, oszt akkor leszorítottuk fával, úgy rakták fel a szekérre. Az se egy gyöngyélet volt, mert hajnal 3 órakor keltünk mink is, este 10-ig ott álltunk az asztalnál tizenegynéhány évesen, vagy ültünk a csomózóban. Úgyhogy a gyerekeknek nem volt idejük, hogy menjenek csavarogni.

Aztán a tekintetes úrnak nagy darab, 5 hold szőleje is volt. Azt ősszel lefedjük, mint a krumplit, amikor feltöltjük, úgy kellett ősszel befedni. Akkor tavasszal azt kihúzni a sor közepére. És azt munkáltuk. Gazosodott, a gazt kikapáltuk. De az ormót nem bántottuk, nem húztuk vissza, az már csak ősszel húzódott vissza alá, a szőlő alá. Azért, hogy ki ne fagyjon. Amikor eljött a szüret ideje, akkor meg avval foglalkoztak édesapámék, hordták a szőlőt befele a préshez, úgyhogy volt nekik is mit csinálni. De édesapám a mi illetményföldünket nem nagyon munkálta, azt mi csináltuk, a gyerekek meg édesanyám, mert a hétköznap nem a miénk volt, hanem az övé, volt. Neki menni kellett azért, hogy meglegyen a megélhetés. De vasárnapi nap édesapám is segített munkálni azt. Nem volt más, fogadtunk egy embert, egy kis parasztgazdát, akinek volt egy lova, oszt meghúzattuk vele azt az egy hold földet, amit veteményeztünk, mert úgy könnyebb volt később a kapálás; oszt így munkáltuk mi. Arra már nem emlékszek, hogy ezért mennyit kértek. Nem sokat. Mi, ha elszegődtünk valahová idénymunkára, napjában 80 fillért kaptunk. De hát akkor 80 fillér volt egy liter tej is, – az se volt drága. Mégis, nekünk mindig drága volt, mert mindig az évhez meg az időhöz volt kötve az is, hogy hát ennyit kérek a munkáért, haladt az idő, most meg ennyit kérek. Mindig többet, többet. Azokkal csináltattuk hát az ilyesmit, a kisparasztokkal. Azok meg várták, hogy elhívja valaki őket, mert hát, nem sok földje volt a több részének. Alig volt 20 holdja a kisparasztnak, neki is jól jött a mellékes. Aztán azok is jószággal foglalkoztak. Általában nem sok földjük volt azoknak, csak a nagyuraknak.

Mink aztán kukoricát, krumplit, ilyesmit… abba az egy holdba csak azt vetettünk. Saját földet szerezni — a háború előtt — nem tudtunk, csak a cselédségből éltünk. Mikor elmúlt a háború, akkor kaptunk 12 hold földet a földosztáskor, 1945-ben, – a gyerekek után. Én ekkor 18 éves voltam. Az a föld volt aztán, az a miénk volt, abban gazdálkodtunk, abból termeltünk mindent. Két hold dinnye volt, aztán egy hold dohány, volt búza, kukorica, krumpli, ilyesmi, konyhakert. Ilyesmiket termeltünk mi is benne.

A viczmándi élethez talán még annyit, hogy édesanyámnak a testvére, az is ilyen ispán volt, aztán az elvitte másik tanyába az édesapámat: „Gyertek ide, mert itt jobb helyetek lesz!” Oszt mégis visszakerültünk a Viczmándi-tanyára, mert nem volt jó. Mert ott meg az úr nem volt jó. Mindig gáncsoskodott, vagy ebbe, vagy abba kötött bele, mindig hibát lelt valamiben. Most ez nem jó, most az nem jó. A nagybátyám hiába mondta, hogy „De jól van, tekintetes úr, jól van ez így.” – de neki nem volt jó. Az édesapámnak megint nem volt jó, mert hogy mindig gáncsoskodott, hiába végezte el rendesen a dolgát. És akkor visszamentünk a Viczmándi-tanyára. Úgyhogy hurcolkodtunk, mikor az egyik tanyába, mikor a másikba. Ezt csinálták a cselédemberek, mert hogyha valamelyik megbosszantotta – vagy az úr, vagy az ispán, vagy a gazda –, akkor mindjárt… jött az újév, és már húzták is elfele magukat, mentek más helyre.

A fényképalbumból:

Esküvői képem (Debrecen, 1948)

Három évvel a háború után esküdtünk ősszel, a képet is akkor csináltattuk Szipállal, a helyi fotográfussal. Szekerekkel jöttünk be aznap a városba, a Kossuth utcára, ott esküdtem. Reggeli után összegyűltek a népek, és mikor megkínálgattuk őket, akkor ültünk a szekérre, és mentünk esküdni. Nem nagy lakodalmat csináltunk, mert ugye szegényes volt az eklézsia, oszt nem lehetett nagyot. A szomszédokat hívtuk meg az esküvőre, de oda csak a fiatalok jöttek el. A szüleim sem voltak, csak az édesapám, ő is csak azért, mert ő hajtotta a lovat. Az öregek otthon voltak, majd este a vacsoránál, akkor gyűltek össze. Az esküvőről hazafele a cigányok, a muzsikások fogadtak bennünket, aztán mulattunk. Szegényes lakodalom volt, de aztán mégiscsak 53 évig éltünk együtt a férjemmel.

Mögöttem a férjem áll, mellettem jobbról alighanem a húgom, Piroska ül. A kép jobb szélén a legidősebb (mostoha) nővérem, Marika áll, fején kendővel. Ő mellette közvetlenül balról a vőfély van, a férjem mellett balról, a nagybajuszú alak a sógorom, Jernik István.