„Az első hely Sárfalva volt, oda helyeztek ideiglenes tanítóként. De amíg nem volt meg a képesítő vizsga, addig minden évben máshova helyezték az embert: Kézdialmásra kerültem. Azért helyeztek oda, mert létrehozták a román állami iskolát, kineveztek egy igazgatót, biztosítottak egy épületet, és senki nem vitte oda a gyerekét, mindenki a katolikus iskolába járatta, ahol apám, anyám s nagyapám volt a tanító.” (Az interjút készítette: Hosszú Gyula és Trencsényi Borbála; 2010. június-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 93 oldal, 3,32 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, dokumentumok, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Fiatalasszonyként Nagyborosnyón

Borosnyó magyar falu volt, iskolája állami iskola, rendes fizetést kaptunk, nem úgy, mint az egyházi iskolák tanítói. Nagyon rendes magyar igazgató volt, és a testületnek nagyobb része is magyar volt, de volt egy-két román is. Csak magyar tanulók voltak. Magyarul folyt a tanítás, és meghatározott óraszámban tanítottuk a román nyelvet is, nekem is kellett tanítanom románt bizonyos óraszámban. Más is tanította, csakhogy az idősebb tanítók nemigen tudták a nyelvet. Minden nyáron román nyelvből  tanfolyamra kellett menjenek, folyton vizsgázniuk kellett a szerencsétleneknek, de nem tudták megtanulni. Igaza volt édesapámnak, hogy meg kell tanulni a román nyelvet.

Nagyborosnyón Gyulával délután 4-ig vagy 5-ig tanítottunk, és utána egész este a fiatalokkal foglalkoztunk: táncokat tanítottunk, színdarabokat. Tanítás után gyorsan hazamentünk vacsorázni, vagy haza se mentünk az iskolából, hanem hoztunk magunkkal valami ennivalót, s este 8-9-10-ig a fiatalokkal foglalkoztunk… Hihetetlen, ahogy most visszagondolok, hogy mi mindent csináltunk… Eszünkbe se jutott, hogy ezért valami fizetés járna. Elhívtunk tánccsoportokat, minket is meghívtak Rimaszombatba, felmentünk, az igazgatónk is jött velünk. Fonóestet mutattunk be, erdélyi táncokat táncoltunk. Én is táncoltam a színpadon, együtt a többiekkel. Útközben készültünk fel a fonóestre, mert előtte nem volt időnk. Táncruhákat nem vittünk – ahol meg voltunk szállva, az ebédlőből az abroszokat elkértük, és abból csináltunk rokolyákat, és abban mutattuk be az erdélyi táncokat. Nagy sikerünk volt, a környező falvakba is elhívtak bennünket, és mindenütt bemutattuk a „fonóestet”. A rimaszombati kulturális vezetők is elkísértek minket a szereplésekre, és nagyon csodálkoztak azon, hogy a különböző előadásokon soha nem ugyanaz a szöveg hangzott el, mint  amit Rimaszombatban mondtunk, máshol másképpen csináltuk, mindig más tréfákat találtunk ki.

Háromszék megyének jó kultúrvezetői voltak. Domokos Pál Péterreldolgoztam sokat. Rengeteget tanultam tőle. Sokat táncoltam vele. Gyönyörű székely ruhám volt. Domokosék bevonták a grófékat is, s a Mikes grófok rendeztek egy székely-ruha versenyt. Ezen a bemutatón a ruhám második díjat nyert. Két ruhát is készíttettem: az egyik hófehér, lapos hímzéssel – ez nem volt eredeti –, a másikat, az eredeti székely ruhát díjazták. Azt én szőtettem. Megkerestem a legrégibb mintát és megcsináltattam. Domokos Pál Péterék szorgalmazták a megyében a népviselet megőrzését. Csík megyében, Udvarhely megyében nem vetkőztek még ki a falusiak, de a modernizálódó Háromszék megyében már igen. Domokosék megkérték a megye vezetőit, hogy szőtessenek székely ruhákat, ezáltal élesszék fel a régi szokást, viseletet. Domokos azzal is ösztönözte a hagyományok ápolását, hogy ő maga csizmában, székely-ruhában járt.

Domokos Pál Péternek kedves segítőtársa volt a kézdivásárhelyi Földi István, aki Pesten végezte az egyetemet, de édesapáméknak is tanítványa volt. A 30-as években Földi István és Domokos Pál Péter járták a székely falvakat, beszervezték a tanítókat, összefogva a falvak magyar pedagógusaival pezsdítették a kulturális életet. Így lett az én édesapám is közvetlen munkatársa ennek a két jeles embernek. A megyeszerte folyó közös munkának köszönhetően Háromszéken a népi hagyományok reneszánszukat élték. Régi szokások elevenedtek fel, táncok, énekek, népviselet, magyar nyelvű színjátszás… Domokos Pál Péternek és Földinek a hatására én is belekapcsolódtam ebbe a munkába.

Észak-Erdély visszacsatolása után számos továbbképzést rendeztek a Magyarországhoz visszakerült falvak pedagógusai számára. Mi is részt vettünk ilyen nyári tanfolyamon, Kolozsváron és Nagyváradon. Voltak különböző tanfolyamok a népi hagyományok ápolására Csíkszeredában meg Udvarhelyen; neves kolozsvári meg budapesti előadók jöttek, és ilyen irányban képezték a tanítóságot, a tanárságot.

A magyar időkben volt egy olyan hang a felekezeti tanítók részéről irányunkban, hogy mi, állami tanítók román-pártiak vagyunk, pedig ez nem volt igaz. Szóval kaptunk ilyent, hogy: „Ti csak hallgassatok, mert ti állami tanítók voltatok!” Igen, az állami iskolában rendes fizetés volt, a felekezeti iskolában csak valami állami segély, tehát anyagilag rosszabb helyzetben voltak a felekezeti iskolában tanítók. A felekezeti tanítók tartották magukat jó magyaroknak, mert a kevés fizetés ellenére is végezték az oktató és népművelő munkát.

Borosnyó dombos vidéken fekszik, síelésre alkalmas terep kínálkozott, mi ezt ki is használtuk. Sokszor délután, vagy amikor nem volt tanítás, csak kimentünk, s máris tudtunk síelni. Egyik vasárnap felmentünk a hegyoldalba, a legelésző csorda is ott járt. Én annyira elfáradtam, hogy nem tudtam magam tartani, s leültem a fenekemre. Képzelhetitek, hogy mi mindenen mentem keresztül, mikor elindult velem a sí. Úgyhogy mikor leértünk, egy patakszerűségben Gyulának le kellett a nadrágomról a hogyhíjákot mosni, hogy be tudjak menni a faluba, mert hát a marhák elhullatták… Mindenen keresztülment velem a sí, de nem törtem össze magam. Jól tudtam esni. A derekammal ki tudtam magamat védeni, s ha estem is, nagyon nem ütöttem meg magam. Olyan is volt, hogy lóval húzattuk magunkat, az országúton repültek a sílécek! Nagyon sokat síeltünk. Azután elmentünk messzebbre is, Katrosába, elutaztunk sokszor több időre. Aztán jött Ádám, de jó alkalmazottunk volt, rá tudtuk hagyni a gyereket is. Hát igen mozgalmas életünk volt.

A fényképalbumból:

Szüleimmel és testvéreimmel (Kézdialmás, 1930-as évek)

Kézdialmáson az iskolánál, a kertünkben készülhetett ez a kép. Akik ülnek: édesapám, édesanyám. Az egész család együtt volt, a bátyám is hazajött, én is hazamentem.

Egy szép virágos kert, tele rózsával. Édesapám szeretett rózsákat szemezni, tehát behozták az erdőből a vad alanyt, és édesapám beoltotta., tele volt oltott rózsákkal a kert. Balról a kisfiú Józsi öcsém, az ő zsebében is van egy rózsa, csak nem látszik. Ő akkor született, mikor én 16 vagy 17 éves voltam. Hazamentem vakációra, és az ágyon ott volt egy csecsemő. És hát elkezdett bőgni. S mondom a húgomnak, Ellának, hogy „Mikor viszitek haza ezt a kis gyereket, mért kell itt bőgjön?” – mert a húgom annyira szerette a gyerekeket, hogy folyton hozott oda kisgyereket, dajkálni. És erre azt mondja édesapám vagy édesanyám: „Hát ezt, kislányom, nem visszük haza, mert ez neked az öcséd.”…