„Egész télen októbertől hitelbe’ jártunk vásárolni a boltoshoz. Itt voltak különböző boltok, akiknek ugye, különböző kuncsaftjaik voltak – nem ilyen állami boltok voltak, egyéniek – na, most volt a boltosnak egy könyve, meg nekünk is volt egy könyvünk, ami Valentin János névre volt kitöltve. Mikor az édesanyám elküldött a boltba, odaadta ezt a könyvet nekem. Elmentem, mondta anyám mit hozzak, fölírta, odaadtam az én könyvemet a boltosnak, beírta, mit vásároltam, és ugyanazt a saját könyvébe is fölírta. És akkor tavasszal, mikor volt piszke, meg apám kezdett dolgozni, akkor törlesztették vissza a boltosnak.” (Az interjút készítette: Buchmüller Péter; Szentendre: 2010. június-október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 48 oldal, 1,3 MB)

Részlet az interjúból:

A háború alatt

Apámat Erdély visszafoglalásánál behívták katonának, de katona már a háborúban nem volt. Erdélyt mikor megszállták a magyarok, azt hiszem ’40-ben, akkor apám is ment ezekkel a csapatokkal. Nem volt bent sokáig, egy vagy két hónapot, aztán hazaengedték és többet nem hívták be. Én már iskolás voltam ugye, ’40-ben már másodikba jártam, és akkor mentünk az utcán és kellett kiabálni: „Mindent vissza” „Kassát vissza” – tehát hergelték a népet. És ezt kiabáltuk, betanítottak a tanítók, hogy „Mindent vissza”, „Kassát vissza”, mert Kassa, az a szlovákiai részre esett akkor.

Aztán egyik reggel mentünk iskolába – ez volt 1944-ben, mikor a németek megszállták Magyarországot –, hát minden nap mentünk iskolába oda a Templom-dombra, ott volt az iskola. Negyedikes voltam talán, és a németek jönnek lefelé a lépcsőn, csajkával mentek reggelizni. Éjjel szállták meg Magyarországot a németek. Itt voltak a mi iskolánkban, oda szállásolták be őket. Egyik nap még voltunk iskolában, másnap reggel mentünk, a németek már ott aludtak. Akkor itt voltak a németek, tudom, ott a Duna-parton volt nekik rézzenekaruk és minden este ott játszottak a német katonák. Gyönyörű rézzene volt, annyi ember volt ott, hallgatták ezeket a szép zenéket. Minden este ott játszottak a németek.

A németek ide jöttek a Kisokra, és innen lőtték szembe Dunakeszit, mert ott jöttek az oroszok, és innen lőttek át a túloldalra ágyúval. Ott voltunk mellettük, mikor tüzelt, akkor befogtuk a fülünket, mert akkorát robbant, hogy csak na. Három ágyú volt itt lenn a Kisokon. Vissza nem lőttek az oroszok mihozzánk.

Aztán ugye kellett árkot ásnia mindenkinek, a polgári lakosságot is befogták. Voltam ásni apámmal; ki volt adva a Polgármesteri Hivataltól, hogy lövészárkokat kell ásni. Apám is meg anyám is kapott papírt róla. Kétszer hét métert, összesen 14 métert ki kellett mindenkinek ásnia – egyet itt Szentendrén, és egyet Leányfalun –, hét méter hosszú árkot, és meg volt határozva, hogy milyen mélynek kellett lennie, és milyen szélesnek. Én anyám helyett mentem el apámmal, voltam 11-12 éves gyerek, hát lapátoltam a földet ki. Apám ásott, ha nem bírtam, ő csinálta, anyám meg otthon maradt.

Aztán a bombázás alatt mink a pincébe bújtunk el. Egy egész éjjel bombáztak, mikor az oroszok itt építették a Dunán a hidat. Egész éjjel jöttek a németek bombázni. A haveromék házának a sarkát elvitte a bomba, meg ott a kertekbe oda dobálták be a Duna részén, ahol a hidat csinálták, oda kertekbe estek le bombák. Meg az amerikaiak jöttek ezekkel a nagy Liberatorokkal és mellettük ezek a kis vadászgépek. Csak jöttek, az ég úgy csillogott és a németek meg innen Békásról boforccal  lőttek rájuk vissza. Az a boforc, az magasra vitt föl, éjjel reflektorokkal keresték a repülőt és akkor lőtték. De hát nem lőttek le sokat, mert azok nagyon magasan mentek, azok az amerikai gépek. Pestet bombázták, Szentendrét nem. Itt nem szórták le a bombát, lehet, hogy bedobtak egy párat, nem tudom, de Pestet bombázták, Budapestet nagyon szórták.

1944 karácsony másnapján jöttek be ide az oroszok Pomázról. A földúton jöttek keresztül. Volt itt Szentendrén öt német katona, SS-esek, akiket személyesen ismertem, mert a nagynénémnél voltak beszállásolva, ott melegítették anyámnak a nővérénél a kaját reggel; ezek rádiósok voltak. Az oroszok jöttek át a réten, és akkor beléjük szaladtak ott, ahol vasútállomás van. Föltették a kezüket, de mind lelőtték az oroszok. Ott feküdtek. Mentem oda, ott sírtam, mint gyerek, mert hát én lovagoltam a Johannak a lábán. Akkor volt olyan 20-22 éves német srác, egy olyan vagány Baranya megyei srác, fölvett a lábára, én akkor voltam 11 éves gyerek, és így játszott velem, meg minden, rendes srácok voltak. És lelőtték őket az oroszok. Ott feküdtek két hétig az utcán abban a nagy hidegben, csonttá voltak fagyva. Akkor jött a halottaskocsi, lovas kocsival fölhozták és itten temették el, fönt a katolikus temetőben őket. Én ott voltam, mikor temették őket, én ott álltam. Az öreg Killár Jani bácsi volt a sírásó, kiszedték az iratokat, aztán letettek egy szál papírt, rá egy németet, megint egy szál papírt… és így temették végig őket, ott álltam, mint gyerek. De most három vagy négy éve ugye, szedték össze a katonai halottakat, és akkor összeszedték a csontokat. Úgy sajnáltam ezt a német katonát, olyan jó gyerek volt, fiatal srác, és ott láttam őt halva.

Aztán én oroszt először innen a Daru-piacról láttam. Lefele néztünk, gyerek voltam, olyan 11 éves, és akkor jöttek lovas kocsin. Nagy hideg, borzasztó tél volt, amikor az oroszok bejöttek Szentendrére 1944 karácsony másnapján. Öreg bácsikák, olyan 70-75 éves kis emberkék ültek azokon a lovas kocsikon, majd megfagytak szegény emberek, olyan idős emberek, mint most én vagyok, azok is voltak katonák. Bejöttek ugye, ide Szentendrére, és akkor itt házakhoz beköltöztek és ott voltak. Azokat is sajnálni lehetett, olyan messziről, kétezer kilométerről ide lovas kocsikkal jöttek, szóval borzasztó sorsuk volt azoknak is. Hát ugye, a német kezdte meg a háborút, nem az orosz kezdte el tulajdonképpen. Hitler elkezdte, és a magyarok meg mellé álltak, tehát nem az oroszok támadtak meg minket, hanem mink az oroszt. Ez az igazság, ugye, mink támadtuk meg az oroszt a némettel. A német megtámadta, 1941. június 22-én, még arra is emlékszem, aztán meg a magyarok is, a Horthyék. A miniszterelnök, azt hiszem Imrédy volt, ha jól tudom, azt ki is végezték aztán. Meg a Szálasit, a Csia Sándort is kivégezték, aki a Szálasi első embere volt. Ő itt lakott Szentendrén, személyesen ismertem, még köszöntem is neki. Vékony, sovány, kopasz ember volt. Hát ugye, tudjuk, kik voltak itt a nyilasok, de nem féltünk tőlük, nem kellett tőlük nekünk tartanunk.

A zsidókkal sem volt semmi probléma, nagyon jó viszony volt velük is, míg nem jöttek a nyilasok. Voltak a Vas-lányok, nagyon szép zsidó lányok voltak, soha nem felejtem el. Nem volt itt semmi baj a zsidókkal, kereskedők voltak, rendes emberek voltak. Azok között is van zsivány, és a keresztények között is van zsivány ugyanúgy. Én azt mondom, hogy rendes emberek voltak a zsidók, soha nem felejtem el őket. Aztán itt is összeszedték őket, ott volt a gettó a Kucsera-keresztnél, azzal szemben. Ott voltak összegyűjtve, és sárga csillaggal kellett nekik járni, azzal voltak megbélyegezve. Aztán volt, aki zsidót bújtatott, mert aztán elvitték őket Auschwitzba és Birkenauba. Nekem voltak pedig zsidó haverjaim, akikkel együtt jártunk, meztelenül fürödtünk a Pap-szigeten. A Kohn Lajos bácsinak a fiával, a Sanyival, meg a Pirivel; olyan idősek voltak, mint én, jó stramm kölykök voltak. Mind elvitték őket, soha nem jöttek többet vissza.

Most vannak itt más zsidók, de ezek aztán betelepültek. De akik akkor voltak, azokra senkire nem emlékszek én, hogy visszajött volna. A Vas lányok, ők Pesten vannak, a Vas Éva, meg a testvére, ő idősebb, mint én, vele találkoztam itt. A zsidó temetőnek volt az avatása, megcsinálták, mert bedobáltak oda rossz sparhelteket, lábasokat meg minden lomot. Volt egy ünnepély, a televízió is itt volt, és én a katolikus temetőben voltam és megyek arra, és látom, ott vannak. Fogtam magam, aztán bementem, ott volt a polgármester is meg katolikus, református, zsidó papok. Én átláttam a temetőbe, bementem, és jön arra egy ember, mondja nekem: itt senki nem volt zsidó temetésen. De, mondom, én voltam, mikor temették a Goldbergert, itt voltam, mint gyerek a temetésen. Azt mondja, lehet hogy az én feleségem is itt volt. Kérdem, ki a maga felesége? Azt mondja, Vas Éva. Te Úristen, mondom, együtt voltunk fiatalok, nekik a Fő téren volt egyébként üzletük. Odajött akkor az Éva is, és akkor beszéltünk egy kicsit. Pesten laknak most.

Volt aztán itt egy eset: egy 16 éves srác, a Hudek Feri (idősebb volt nálam négy évvel) agyonlőtt egy orosz katonát. Állítólag az anyját akarta védeni, volt otthon fegyvere, és akkor lelőtte azt az oroszt. Keresték, hogy ki volt, és elkapták a gyereket, levitték az orosz városparancsnoksághoz és kérlek szépen bezárták ott őt. Levitték az alsó temetőbe, ott már ki volt neki ásva a sírja, fölolvasták a halálos ítéletet, a Triber Iván bácsi volt az orosz-magyar tolmács, és az orosz ment a háta mögött és hátulról pisztollyal tarkón lőtte a Hudek Ferit. Hát sajnos ilyen dolgok is történtek.

A fényképalbumból:

Hazafelé barackszedés után (Szentendre, 1960)

Ez 1960-ban van, biztosan tudom, mert akkor jött el hozzánk a nagybátyám, aki Oroszországban élt. Itt a tengelyt csinálom, valamelyik lefényképezett nem tudom, mert a feleségem is ott van. Anyám, a feleségem, anyámnak a bátyja, meg az unokája, ő hajtja a szamarat. Megyünk haza éppen, nekünk volt földünk itt a Skanzen fölött és voltunk kint barackot szedni és már jövünk hazafelé.