„A Piac utca környékén voltak a piacok. A Csapó utcán is, a Csapó utca elején, a tizenvalahány szám után kezdődött a piac. Akkor voltak itt termelők meg kofák, és a Leány utcán is volt még egy pár árus. Az Arany János utcán pedig, ha végigmentünk, akkor kimentünk a kisállomásra. Ott volt az »emberpiac«.” (Az interjút készítette: Bartha Ákos; Debrecen, 2010. február-július)

A teljes interjú letöltése (pdf, 51 oldal, 2,6 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Hajdúsámsonban

Mikor a nagy munkanélküliség volt a harmincas években, apám kiment az édesapjához dolgozni Sámsonba. Nagyapám már olyan hetvenen felül volt, és nehéz volt neki a munka, így ott dolgoztak együtt nagyapámmal. Nagyapám hogy meghalt, édesapám le is tette a mestervizsgát, meg is kapta az ipart, mint kádár. Ő ugye abban nőtt fel, hogy az apja kádár volt, úgyhogy nem volt nehéz neki ezt megtanulni. Együtt tanultuk a számtant, mert a 200 literes hordók űrtartalmát is ki kellett számolni. Mestervizsgát kellett tenni vizsgabizottság előtt, mert különben kontár volt az ember. Két vizsgabiztos volt, és ki kellett számítani a hordónak az űrtartalmát. Akkor a testvére bejelentette, a Lajos bácsi – itt lakott Debrecenben a családja –, hogy őnála tanul, és végül ő vizsgáztatta le, vagyis ő is benne volt a bizottságban, amely az ő műhelyében ült össze Debrecenben. Elsőosztályú vizsgabiztosok voltak az iparkamarától. Apámnak úgy adták meg a lakhatóságot, hogy a nagyapám mestervizsgája nem volt érvényes, csak úgy, hogyha ő mestervizsgát tesz ebből a szakmából, és úgy adták meg a sámsoni ipari letelepedési engedélyt, hiszen ő addig asztalos volt. Mint kádár iparos telepedhetett le, mert nem volt más kádár, csak ő.

Sámsonban apám már csak kádárkodott, már akkor asztalosként nem dolgozott, pedig az volt ugye, az első szakmája. Ő inkább épületasztalos volt, ajtót, ablakot készített. Abból is vizsgázott először, de bútort is tudott csinálni, ha kellett, meg ajtót, ablakot, de nem volt építkezés, és nem volt asztalosmunka. Aztán már háború előtt két-három évvel indultak az építkezések. Akkor már édesapámnak itt is lett volna munkája Debrecenben, de hát akkor meg már a család Sámsonban volt… Mi azonban eleinte még egy ideig Debrecenben, az Arany János utcán laktunk, apám pedig vagy három évig ingázott. Úgyhogy mindig hétfőn reggel ment, szombat este meg jött. Vonattal ment. Akkor úgy volt, hogy a Hatvan utca végin is megállt a vonat a kisállomásnál. A nagyállomás előtt ott volt a helyérdekű, ez a vonat ment Nyírbátorig. Vicinális is volt, az ment délelőtt meg este, meg tehervonat is járt Sámsonba. Nagyapám hogy meghalt, akkor már abban az esztendőben kiköltöztünk. Mert édesapámnak már elege volt, hogy mindig hazajött szombaton Sámsonból, hétfőn reggel meg ment vissza. Gyakran gyalog, mert rossz volt a közlekedés. Édesanyám pedig nem folytatta a szabóságot. Mán édesapám azt mondta, ne dolgozzon, már eleget dolgozott Debrecenben. Sokat dolgozott, sok munkája volt mindég.

Amikor tehát a Szász nagyapám meghalt, akkor került ki az egész család Sámsonba, 1937 körül. Már elvégeztem a hat osztályt, és szerettem volna – meg édesapám is –, ha megyek tovább középiskolába, de ott Sámsonban én már nem vállaltam, mikor már 14 éves voltam, hogy a 10 éves lányok közé menjek. Mert valamikor négy elemiből mehettek középiskolába, polgári iskolába, én meg a plusz két év elemi mellett a betegségem miatt halasztottam is, tehát jóval idősebb voltam. Pedig jó lett volna menni, de ráadásul éppen akkor költöztünk (emlékszem, pont aratták a búzát, gyönyörű szép volt a határ). Sajnáltam, apám is sajnálta a dolgot, hogy nem mehetek. A közlekedés is rossz volt; reggel 6 órakor ment egy vonat Sámsonból Debrecenbe, avval kellett volna menni, pedig az iskola csak nyolckor kezdődött. Fél hétre már bent lettem volna… És délután meg visszamenni, mivel egy rokon se vállalt el engem Debrecenben. Unokatestvérem volt, egy helyen három lány. Volt nekik szép nagy házuk a Csapókertben, de nem vállaltak. Azt mondták, nagylyány vagyok már. Nagynéném elég szeszélyes volt; nagyon nagyravágyó volt, rettenetesen vallásos református volt. Nagymama meg már beteges volt, úgyhogy meg is halt nem olyan soká, azt nem is terhelhettük. Anyám pedig ezek után ragaszkodott hozzá, amikor kiköltöztünk, hogy én ne járjak már iskolába. Soha nem békélt meg édesapám, hogy nem vállaltak el a rokonok. Haragudott rájuk.

Mégis Sámsonban nagyobb szabadság volt számomra! Pedig egy elkerített, olyan udvarunk volt, hogy jó magas falak… olyan magas ajtaja volt az utca fele, hogy nem láttunk az utcára. Folyosón kellett kimenni, és akkor úgy volt az udvar. Édesapám testvére a Róza néni, avval mentünk a piacra együtt, az fogta a kezemet, mert elég kicsi voltam, tizenéves. Anyám úgy szerette, ha a húgom otthon marad. Az nem is vágyott úgy, anyás volt nagyon.

[…]

A fényképalbumból:

Konfirmálás után, otthon húgommal (Debrecen, 1936-37)

Ez is a konfirmáláskor volt. Akkor 13 éves lehettem, tehát 1936-os a kép, még Debrecenből. Ez az Arany János utca, bent az udvarban. Én vagyok a nagyobbik, húgom, Ibolya, a kisebbik. Ez a húgom, aki velem együtt nőtt fel (mert volt egy kicsi is, Róza, aki négyévesen halt meg 1929-ben). Ebbe a házba már be volt vezetve a víz és a villany. Egy szoba-konyhás lakás volt, szép, jó lakás.

Elől emeletes ház volt. Ott laktak az őrnagy úrék. A kisfiú, Lacika ott elszólta, hogy: „El fogunk költözni, el fogunk költözni!” Még tán éppen nem kezdődött meg a háború, de már ezeket a katonákat csoportosították, mert a gyerek azt mondta, hogy Kassára költöznek, bár akkor az még nem volt visszafoglalva. Ez 1936-ban, ’37-ben lehetett, mikor Lacika olyan 6–7 éves volt. Járt oda baráti társaság is, nagyon kedves emberek voltak.

És ugye ez volt az az időszak, amikor a mama dolgozott, ő volt, aki szabóságból fenntartotta a családot, mert apám munkanélküli volt. Bár, néha volt egy kis munkája, olyan apróság. Olyan munka, hogy az ablak kiragadt, oszt nem lehetett becsukni. Akkor azt meg kellett gyalulni. Vagy az ajtó be volt dagadva. Meg a helyi vasútnál is dolgozott valamennyit, pár hónapig. Én nem is tudom, hogy ott mit csinált. Ritkán dolgozott. Nagyapám dolgozott akkor a sámsoniaknak.