„Na most, ott Szentkirályon voltunk pont Szent Istvánkor, mikor én egy hajnalban arra ébredtem, hogy a Horthy István ül egy tankban, és a tankot fölülről valami fölrobbantja, és akkor így jön le a tank teteje, és a Horthy István meghal. És úgy dél felé, akinek volt rádiója, az hozta a hírt, hogy lezuhant a Horthy István.  Mikor én utána mondtam, hogy én ezt megálmodtam reggel, nem akarták elhinni, mert addig persze nem mertem elmondani.” (Az interjút készítette: Bábel Balázs; Szentendre, 2010. szeptember-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 86 oldal, 1,8 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Gyerekkor

A harmincas évek vége felé, szintén a Vízművek pénzéből apám vett egy kismotort is, egy Mátra 100-ast, én meg megörököltem a biciklijét. Első elemista koromban tanultam meg biciklizni olyan formában, hogy a váz alatt átdugtam a jobb lábamat és úgy féloldalasan tekertem. Mert hát a váz fölül még nem ért le a lábam.

Akkor tanultam meg úszni is. A Bükkös-pataknak szép, tiszta vize volt, halak, békák éltek benne. Régebben rákok is voltak; fönn, a kőbánya táján még most is vannak, de lejjebb már a gyárak mindenféle szennyvizet beengedtek, így ott azóta nincsenek. Na most, mi, gyerekek nyáron, amikor nagy meleg volt, akkor alkalmas helyen elgátoltuk ezt a patakot: a mélyedések után raktuk a gátat, ahol amúgy is mély volt a víz, és akkor még húsz-harminc centivel megemeltük a vízszintet. Ott már lehetett úszni meg akármit csinálni: lehetett búvárkodni, teknőzni, ami teknővel való csónakázást jelentett.

A patakon olyan ötszáz méterenként volt ilyen gát meg fürdő. Na most, a környéken lakók – azok részt vettek a gátépítésben –, ők ingyen fürödtek. Ha idegen jött, annak az volt a fizetség, hogy ki kellett dobálnia ötven marék kavicsot. Mert a sok ugrálástól, fürdéstől mindig betúrták a kavicsot, ennek volt az ellenszere, hogy ki kellett dobálnia a vendégeknek ötven marék kavicsot. Namost ezek a gátak minden évben máshol voltak, mert a tavaszi áradás mindig átalakította a patak medrét, nem volt még így szabályozva, mint most, és máshol keletkeztek – legtöbbször egy-egy nagyobb fa gyökerét alámosva – ezek a mély részek. Utána a sekély részt elgátoltuk, és ott volt a fürdő. De minden évben máshova került, ahogy adódott. Mert arról szó se lehetett, hogy megmaradjon jövőre, mert a tavaszi ár itt mindent elvitt. Télre viszont még megmaradtak, és remekül lehetett korcsolyázni rajtuk; ott tanultam meg úgy ahogy korcsolyázni. Életemben nem voltam műjégpályán. De legtöbbször a Dunán korcsolyáztunk jó nagyokat; télen általában nagyon kicsi a víz, és akkor a sekély részeken befagy. Ott olyankor tükörjég van, úgyhogy lehet látni a talajt meg a halakat, meg minden. De utoljára körülbelül negyven éve korcsolyáztam a Dunán a fiaimmal.

Akkoriban itt a Duna parton két-három kilométerenként voltak végig csárdák. Ezek egyrészt a hajóvontatóknak épültek, másrészt később a víziturizmus miatt, mert itt régen nagy csónak-rengeteg jött Budapestről. Itt szemben, a szigeten is volt egy csárda nagy stranddal, az tele volt csónakkal; azok ott ettek-ittak, jól mulattak. Akkor még a kenu nem volt divat, nem is volt talán: vagy kajakkal jöttek, vagy ezek a kétpárevezős kielboat-ok voltak, az volt a leggyakoribb. Hát egy-két versenycsónak becsúszott, meg hát motorcsónakok is voltak, de azok ritkábbak voltak; azok általában Leányfalura mentek vagy Visegrádra, ott is nagy élet volt. A Határ Csárda van már csak meg, mert az az út mellett van.

Eleinte főleg a szomszédokkal játszottunk együtt. Két gyerek volt: egy fiú meg egy lány, a lány idősebb volt mint én, a fiú meg fiatalabb. Hát azokkal sokat csavarogtunk, játszottunk a patakon. Ott játszottunk indiánosdit meg kődobáló csatákat. Aztán gimnáziumban már jöttek ki a többiek is.

De még azelőtt, hogy én iskolába kezdtem járni, Szentendrén nagyon csúnya gyerekbandák szerveződtek, akik egymás ellen komolyan harcoltak botokkal, fakardokkal, és ha valakit úgy egyedül elkaptak a másik bandából, akkor azt jól megverték meg bedobták a csalánba. Bizony ez annyira elfajult, hogy a rendőrségnek közbe kellett lépni, és még – azt hiszem – a csendőrséget is bevonták. Valakinek kilőtték a szemét csúzlival, azért volt ez a nagy felhajtás. A gyerekek, akik nem tartoztak egyik bandába se, már nem mertek egyedül közlekedni az utcán, amelyik meg bandába tartozott, az meg pláne nem mert átmenni a szomszéd bandához. De mikor már iskolába kezdtem járni, addigra már szétverték ezeket.

A másik nagy botrány – amikor én már elsőbe jártam – valami hülye játék miatt volt. Azt találtak ki, hogy leültek négyen-öten körbe a fűbe, és bicskát kellett bedobni a kör közepébe. De ronda dolog volt, annyit hallottam, hogy énekelték, hogy Égóci, bégóci, és a páng, pángra kellett a bicskát bevágni – valami szabálya volt, de nem tudom, nem ismertem a játékot, most meg már nincs kitől megkérdezni. Ennek is a rendőrségnek kellett véget vetnie, mert egyik gyerek térdébe úgy belevágták azt a földes bicskát, hogy egész életében sánta maradt. Erre föl aztán annak a nyolc-tíz rendőrnek, aki Szentendrén volt, volt arra ideje, hogy szétzavarja az ilyen bandákat. Ha a füvön ülni láttak három-négy gyereket, akkor rögtön odamentek, aztán ha kellett, nyakon is vágták, amelyik feleselni mert. Szóval ez is megszűnt, utána már ilyen nagyobb dolgok iskoláskoromban nem voltak, de mondom, ez a bandaháború volt inkább nagy dolog.

Ezek a gyerekbandák valószínűleg tükrözték a felnőttek lelki világát. Szentendre akkoriban több részre oszlott: ez volt a cigányfertály, aztán volt a hegy a szerb templom körül, ahol sok szerb és dalmát lakott, és voltak az izbégiek. Azokkal még mi is vívtunk nagy csatákat, mert ez a patak olyan volt, hogy csak kő volt az alja, és ilyen kisökölnyi kövekkel dobáltuk egymást. Túléltük. Engem csak egyszer dobtak fejbe, az is a haver volt hátulról. Nagyot akart dobni az izbégiekre, azt’ engem talált el. De amúgy az a kő nem röpült gyorsan, lehetett látni, el lehetett ugrani előle, de remek izomfejlesztő volt. Ott már komolyabb verekedésre nem került sor, mert mikor elfáradtunk a dobálózásba, akkor leültünk, beszélgettünk, szóval az már nem volt olyan vad, mint régen. Hogy régen mi szította föl ezt a nagy háborúságot, azt nem tudom megmondani, mert akkor nem érdekelt, most meg már nincs, aki megmondja.

Tehát Szentendre a felnőttek szintjén is megosztott volt, de ilyen gorombán nem, tehát nem bántották egymást. Egymás között éltek, és mindenkinek megvolt a maga kocsmája, de hetenként, kéthetenként nyakukba szedték a várost, aztán meglátogatták a többiek kocsmáját is, szóval itt mindenki mindenkit ismert. És a kocsmázást nem úgy kell érteni, mint most a talponállást, hanem ott ültek, kártyáztak, fröccsöztek, söröztek… nem úgy vedelték a pálinkát, mint most, hogy minél előbb berúgjanak. És általában mindenkinek hitele volt: húzták a strigulát neki, és hónap végén vagy aratás után fizetett. A nagybátyám kovácsmester volt – akkor még sok ló volt meg sok kocsi –, és bizony ősszel a két inasát elküldte a címekkel, hogy az egész évi adósságokat beszedje a gazdáktól – mert akkor már volt pénzük.

Emlékszem, a baranyai rokonokhoz, anyám családjához majdnem minden évben egyszer leutaztunk. Szent Istvánkor általában, mert Szabadszentkirálynak az volt a védőszentje, úgyhogy az István-napi búcsúra ha csak tehettük, leutaztunk. De azt is úgy ki kellett számítani, mert az apámnak volt hat nap szabadsága egy évben. És ha augusztus 20. jól jött ki, akkor ebből a hat napból lett kilenc, mert Szent István, meg két vasárnap, úgyhogy kilenc nap. És egyszer volt az – akkor még elég kicsi voltam, de már iskolás –, hogy apámék nem vonattal, hanem biciklivel jöttek le a Tóth Imrével, akivel együtt nősültek onnan. Hát megszenvedték, de lejöttek meg vissza is mentek. Na most, ott Szentkirályon voltunk pont Szent Istvánkor, mikor én egy hajnalban arra ébredtem, hogy a Horthy István ül egy tankban, és a tankot fölülről valami fölrobbantja, és akkor így jön le a tank teteje, és a Horthy István meghal. És úgy dél felé, akinek volt rádiója, az hozta a hírt, hogy lezuhant a Horthy István.  Mikor én utána mondtam, hogy én ezt megálmodtam reggel, nem akarták elhinni, mert addig persze nem mertem elmondani.

A fényképalbumból:

Óvodai évzáró (Szentendre, 1935)

Ez egy óvodai évzáró lehetett, tehát valószínűleg ’35-ös a kép, mert ’36-ban mentem iskolába. De ez nem az óvodában készült, hanem a lányiskola fala előtt. Ez az épület most is áll, nemrég kapta vissza az egyház, most egy általános iskola van ott. Valami blőd dolgot adhattunk elő, azért öltöztünk tyúkocskáknak, meg kakasnak, meg ott van a háziasszony is. Én az alsó lépcsőn állok, balról az első vagyok. A háziasszonyt is megismerem, ő Drobilics Éva. Kummert Olgit is fölismerem, ő a második lépcsősoron a jobboldali. Vele már úgy nem járunk össze, de azért még számon tartjuk egymást. Rajtuk kívül még Balalik István az, akit látok itt, ő áll a jobboldalon. Vele még ma is szoktam találkozni, de már ritkábban. A többiek eltűntek a környezetemből, és ezért már nem emlékszem a nevükre.

Már az óvoda is egyházi volt, és oda is jártak zsidó gyerekek, legalább ketten. Amikor az óvodában felálltunk imádkozni, akkor ők is felálltak, összetették a kezüket, aztán vagy mondták, vagy nem mondták. Senki se törődött vele.