„Szentendrén jártam az elemit. Akkor még hat osztály volt, hat elemi és négy polgári vagy négy gimnázium. De mi már nyolcat jártunk volna, hogyha mentem volna, a többiek mind 8-at jártak. Mindig reggel nyolctól mentünk délig, iskola után pedig kellett dolgozni. Mikor kicsik voltunk, akkor még jól is esett, hogy hordtam nekik a vizet, vagy húztam, de már mikor nagyobbak voltunk, mikor gimnáziumba jártam, akkor már nem hagytak, akkor már le kellett ülni tanulni is, de persze dolgozni is kellett. Hú, azért sok verést kaptam, még nyári szünidőben is mindig elkaptak.” (Interjút készítette: Buchmüller Péter; Szentendre, 2010. június-augusztus)

A teljes interjú letöltése (pdf, 86 oldal, 3,3 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Iskolák, tanonckodás, Legényegylet

Szentendrén jártam az elemit. Akkor még hat osztály volt, hat elemi és négy polgári vagy négy gimnázium. De mi már nyolcat jártunk volna, hogyha mentem volna, a többiek mind 8-at jártak. Mindig reggel nyolctól mentünk délig, iskola után pedig kellett dolgozni. Mikor kicsik voltunk, akkor még jól is esett, hogy hordtam nekik a vizet, vagy húztam, de már mikor nagyobbak voltunk, mikor gimnáziumba jártam, akkor már nem hagytak, akkor már le kellett ülni tanulni is, de persze dolgozni is kellett. Hú, azért sok verést kaptam, még nyári szünidőben is mindig elkaptak. Én azt csináltam, hogy lestem, most hol vannak, mint vannak, és mikor úgy volt, hogy el lehetett lógni, kimentem, de mikor hazamentem, akkor jött ám a verés. Nagyanyám nem volt szívbajos, nadrágszíjjal úgy elvert, hogy csak úgy porzott. Na, de nem lehetett tőle olyat kérni, amit meg ne adott volna.

De én egy szerencsegyerek vagyok. Én kétszer voltam a halál torkában is. A Szamos cukrászda későbbi alapítója ott lakott a mi utcánkban, amikor gyerek voltam, nagyon jó haverságban voltunk; idősebb volt nálunk, de mindig haverkodtunk vele. Egyszer, még apám halála előtt, valamikor ’29-’30 körül nagyon nagy árvíz volt. Kis kölyök voltam, mentünk a Kálváriára futballozni. A patak meg volt áradva. Egy kis híd vezetett át rajta, amit pont akkor javítottak és addig rátettek egy kis 20-25 centi széles vassínt, hogy át bírjanak járni, akik mennek a rétbe kapálni vagy valahova. Na, mi mentünk futballozni, én mentem utolsónak, és amikor a híd közepére értem, az egyik kölyök meghintáztatta a hidat, és én bebukfenceztem a patakba. A lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem fulladtam bele, mert  megkapaszkodtam a vassínben, és ez a Szamos Matyi észrevett, leszaladt, bemászott a híd alá és kihúzott a patakból.

A másik Újpesten történt, mert a tanonckodás mellett az iskolába bejártunk a Szív utcába Pestre. Mindig gyalog mentünk. Este, mikor vége volt a tanításnak, ugrás a villamosra, haza, 8-9 órakor itthon voltunk. Egyszer esős időben mentem, és mikor vége volt az iskolának, látom, hogy ott jön ki a villamos az Aréna úton. Pucoltam neki, egy ugrással föl (többször felugrottunk már a villamosra máskor is), és beugrottam két kocsi közé. Érdekes, hogy észnél voltam és mikor láttam a sok csövet, megkapaszkodtam, de a villamos így is húzott vagy 20-25 métert. Akkor megálltak, kiabáltak, kerestek össze-vissza, én az úttest felé kimásztam, minden leszaggatva rólam, az összes csupa seb, és jött a rendőr mindjárt. Hát mondtam, megcsúsztam és beestem a két kocsi közé. Azt mondja: gyere, bemegyünk a mentőállomásra. A Markó utcában volt, oda bevittek, aztán vittek ki a János kórházba, de akkor már este kilenc, fél tíz volt. Jött az ügyeletes orvos, azt mondja: járjon. Hát mondom, járok, ugráljon, ugráltam, másik láb, ugráltam. Nem fáj? Mondom, nem érzek semmit. Hol lakik? Mondom Szentendrén. Hogy kell oda menni? Mondom, a HÉV-vel. Na, menjen, kiviszik oda, menjen haza. Letettek a Margit hídnál, de addigra már dagadt lett a bokám. Most már nem megyek vissza a kórházba, haza jövök – hát nagy kínok között, de hazakerültem.

A haverjaim körülbelül azok voltak, akik a környéken laktak; az egyiknek ács volt az apja, a másiknak kovács, a harmadiknak meg gazdálkodó. A gazdálkodóhoz jártunk mindig, mikor este kellett a tejet hordani; mentünk vele, hordogattuk a tejet és csináltuk a csintalanságokat: becsöngettünk valahová, aztán elszaladtunk. Volt egy latintanárunk Kovács Deni, az egy uraskodó tanár volt, és mindig kitoltunk vele: fölemeltük a kocsijának a farát, és akkor pörgött, pörgött a kereke, de nem ment. Egy másik haverom ácsnak a fia volt, ácsmester lett ő is. Azzal is nagyon jó barátságban voltam, összejártunk a családdal is. Volt egy másik, a kovácsnak a fia, oda azért jártunk, mert két lány volt ott, mi meg fiatal  kölykök  voltunk akkor. De mikor a nyári szünet eljött, akkor az egész fertály összejött, mindig a patakon voltunk és csináltuk a harci játékokat fakarddal, meg a vasútiakkal összeverekedtünk, meg ilyen hülyeségek voltak.

Mi, srácok a Képes Aller Családi Lapját olvastuk.  Abban nagyon jó dolgok voltak, mert az a világmindenségről is írt, meg voltak benne képregények, de hát nem olyan hülyeség, mint most van, hanem például egy olyan, hogy Józsi bácsi és Vili utazása a Föld körül , amiben leírja, hogy milyen kis repülővel mentek.

Abban az időben csak a Templom-dombi és a zárdai iskola létezett. Volt egy zárda a mai Bajcsy-Zsilinszky utcában, ami a Városháza mögött van, az a papokkal össze is volt kötve. És volt még a Templom-dombi, de abban az időben mindegyiknél úgy volt, hogy templomba kellett járni. Kellett egy kis könyvecskét beadni a sekrestyébe, oda a plébános beírta, amikor megjelentünk – hát aztán kijátszottuk, amikor lehetett, pláne gimnáziumban. Az elemi után beíratott nagyanyám a gimnáziumba és négy évet ott lehúztam. Elég sokat kellett fizetni abban az időben, úgyhogy négy gimnáziumot végeztem el, a negyediknél nem volt már miből, és akkor abbahagytam. Ez papi gimnázium volt, a Ferences rendieké, de világi tanítók voltak; kísérletként indult, mi voltunk az első évfolyam. Mikor jött a vizsgaidőszak, az írásbelit itt csináltuk meg, de a szóbeli vizsgára el kellett menni a váci piaristákhoz. Ez ment egy jó ideig, azt hiszem második-harmadik osztályig, utána már a Könyves Kálmánba jártunk be Pestre vizsgázni.

Harmadikban el is vágtak matematikából a vizsgán. Feladták a tételeket, megcsináltam és úgy hagytam a lapon, mert mindig megbeszéltük a tanárral, hogy odajön, megnézi, és ha jó, bólint. Odajött most is, bólintott, én leírtam, beadtam, elvágtak. Hát miért vágtak el ezek? Mindegy, mondom a tanárnak, elvágtak. Aztán még egy osztályt ráhúztam, és akkor mondtam a nagyanyámnak, hogy nem, ez már sok, és akkor ő is mondta, hogy hát jó, akkor nem.

Egy évet fuvarozgattam, otthon maradtam, kocsikkal, lovakkal dolgoztam, a következő évben pedig elmentem felvételre a Magyar Brown Boveri Művekhez. Az a Megyeri úton volt az újpesti sportpályával szemben, az Izzó mögött. Odamentem 1940-ben, 1943-ben felszabadultam, amíg el nem kezdődtek a bombázások, ott dolgoztam. Tulajdonképpen műszerész voltam, de a kapcsolóktól kezdve az utolsó szögig a motorokon mindent megcsináltunk. Volt egy tekercselőrészleg, ott adott a mester egy német rajzot: ami rajta van, azt csináljátok meg! De ha kellett esztergálni, akkor esztergapadon dolgoztunk, ha gyalulni gyalultunk, fúrtunk, mindent csináltunk. A főnök tulajdonképpen szegről-végről rokon volt, édesapám húga férjének a bátyja.

Volt itt Izbégen egy malom, onnan betelefonáltak a főnöknek, hogy nem jó a motor, és akkor kimentem, megcsináltam nekik, aztán jöttem vissza. 88 fillér volt az órabérem, ami akkor elég jó órabér volt, de azt én mind egy fillérig odaadtam otthon a nagyanyámnak; visszakaptam annyit, ami a vonatra, meg a villamosra ment. Villamoson nem utaztam, inkább gyalogoltam, mert akkor kezdtem járni a Legényegyletbe – ugye, a szakmunkások oda jártak –, ott eliszogattam a villamosjegy árát.

A Legényegyletben az volt a követelmény, hogy az embernek szakmája legyen, akkor már be lehetett kerülni, de tulajdonképpen csak mesterembereket vettek fel, akik már fölszabadultak. De a fiatalságból, aki már ipari tanuló volt, az is jöhetett oda. Az a brancs, aki itt a környék volt, akik itt összetartoztunk, az majdnem mind odajárt. Az épülete most is megvan, de a háború után kiadták lakásoknak. Négy helyiségből állt: volt egy söntés, egy biliárd-terem, egy pingpong-terem és egy színházterem. Ott lehetett kuglizni (az nagyon ment), pingpongozni meg kártyázni, és aki tudott, az biliárdozhatott. Nagy divat volt abban az időszakban, hogy csináltunk színdarabokat: operettet, mindenféle énekes darabot – a Mária főhadnagyot például vagy a Gyöngyvirágos huszárcsákót –, és akkor ebben, aki olyan volt, az részt vett.

Az Egylet már régóta fennállt, mert oda az öregek jártak be tulajdonképpen kártyázni, de azok nem törődtek velünk, mi, fiatalok pedig nagyon sokan voltunk. Nem volt semmi tagdíj, ezt az egyházközség tartotta fönn tulajdonképpen; egy kikötés volt, hogy vasárnap délelőtt nem lehetett ott se kuglizni, se kártyázni, akkor templomba kell menni. Volt, amikor ünnepnapon bementünk az Egyletbe, aztán csatasorban mentünk föl onnan a templomba. Aztán jöttek ezek nagy ünnepek, mint az Úrnapi körmenet, akkor egységesen fel kellett vonulni.

De hát nagyon jól megvoltunk. Szombaton össztánc volt – igaz, hogy csak gramofonra, de nagyon jó és hangulatos volt úgy is –, oda aztán nem jöhetett be akárki, mert szelektáltunk, és tényleg csak azok jöhettek, akik odavalók voltak; ha betévedt olyan, aki nem odavaló, azt szépen kitáncoltattuk az ajtón. Kövesdiné, egy katonai ezredesnek az özvegye, az járt oda zongorázni ingyen, és a Daru fűszerüzletben volt egy hangszerkészítő, az rendezte a színdarabokat. Ismerte a kottát mind a kettő, és akkor betanították az énekeket. Nagyon komoly dolgok voltak, volt, amikor a nézőtér úgy megtelt, hogy háromszor elő kellett adni valamit. Mikor jött az ősz vagy a tél és már nem lehetett kimenni, akkor csináltuk a színdarabokat. Aztán volt, mikor már az idősebbek is beszálltak valamibe, nemcsak mi.

Aztán jártam én énekkarba is, ez a Szent Cecília Énekkar volt, az egyháznak az énekkara. Nagyon jó énekkar volt ez. Hol a Bazilikába, hol Nagymarosra vagy Pomázra jártunk, ahová éppen hívtak. Akik odajártak, azok egyébként túlnyomórészt Katolikus Egylet-tagok is voltak. Én 1947-48 körül hagytam itt abba az éneklést, mert akkor elment a hangom. Ennek egyébként egy pesti karnagya volt, Tegzes György, ő járt ki. A plébánián volt egy régi istálló, azt megcsináltuk teremnek és ott tartottuk a próbákat. Én már ’44 előtt énekeltem a kórusban, de akkor még nem itt, hanem a templomban, a sekrestyében, ott próbáltunk. Én énekeltem a tenor kettőt. Húsvétkor mindig a Passiót énekeltük, de akkor csak egy pár férfit emeltek ki. Ott énekeltem én Krisztust is és Pilátust is egyszer. Akkor ezek voltak, a Legényegylet meg a kórus. Tulajdonképpen a férfiak szinte mind legényegyleti tagok voltak, a nőknek pedig volt egy Cecília Egyesület az apácák kezelése alatt, ők abban voltak benne. Innen aztán sok házasság is született.

Nekem egyébként a legjobb barátom Szántó Balázs volt, akivel együtt töltöttük az egész gyermekkorunkat, egészen addig, amíg meg nem nősültem. Egy évvel idősebb volt nálam, ő vitt be a MOVE-be,  a Legényegyletbe, sülve-főve együtt voltunk, egy nagyon meghitt barátság volt közöttünk. Mikor megnősültem 1946-ban, akkor az első évben együtt mentünk el locsolkodni, és akkor nagyon berúgtam. Akkor az nagy tradíció volt, hogy kosárral mentünk és minden lányt, akit ismertünk meglocsoltunk, amit kaptunk a kosárba beleraktuk és vittük haza. És akárhol voltunk, pálinkát adtak, és én borzalmasan berúgtam. Akkor a feleségem azt mondta, ha még egyszer elmész, akkor itt hagylak. És akkor megszűnt ez, hát találkozgattunk Balázzsal, csak nem jártunk el úgy együtt helyekre.

A fényképalbumból:

MOVE 2 focicsapat (Szentendre, 1941-42)

Ez a MOVE 2 futball-csapata. A kép a ’40-es években, a háború előtt készült még. Én a MOVE-ben futballoztam ötödikes koromtól. Elmentünk jelentkezni, ott kipróbáltak, aki jó volt, azt felvették, és eljártunk tréningezésre. Volt, aki foglalkozott velünk, voltak edzések, de nyitott volt a futballpálya, ami akkor ott volt, ahol a rózsakert van most lenn a vasútnál. Mi majdnem minden nap lenn voltunk a srácokkal. Volt egy kocsma, ott lakott a kocsmáros meg a felesége is, és akkor lementünk hozzá: „Annus néni, adjon ki nekünk labdát!” Kiadta a szerelést, aztán ott rúgtuk a bőrt összevissza ezekkel, akikkel barátkoztam; majdnem mindegyik ott focizott.

Akkor nem úgy volt, mint a mostaniaknak, hogy be van téve egy szekrénybe és odaírva, hogy kié, hanem volt mindenféle méretű cipő, és akkor jöttünk, válogattuk, kiszedtük. Mezt kapott mindenki meg nadrágot, ezeket az egyesület adta.

Itt a fejem be van kötve, mert a hajam mindig olyan nagy lobonc volt és elkötöttem, hogy ne lógjon a szemembe. Ez a srác a kapus, ő is a kocsigyárban dolgozott később, ő rúgott meg engem a futballal később úgy, hogy lesérültem. A jobb oldalalom lévő kint volt hadifogságban, az ’50-es évek elején jött haza és akkor oda jött dolgozni a bányagépgyárba. Itt alul, a bal szélen van a spíler; ő jóval fiatalabb volt nálunk, bal szélsőt játszott, és mindig ő rúgta a gólokat, egy nagyon mozgékony kis kölyök volt.

Mi eljártunk még Pilisvörösvárig is meg összevissza, mert a bajnokságra be voltunk nevezve. Volt egy NB 3-as felnőtt csapat, a MOVE 1, és volt egy ugyancsak NB 3-as, de ifi csapat. Ez a kettő volt; aki az ifiben jól teljesített, az átkerült a felnőtt csapatba – hát mire én átkerültem volna, addigra már jött a háború. A szentendrei MOVE 1, az egy nagyon jó csapat volt. Volt év, amikor bajnokságot nyert, de hát azok már mind nálunk öregebbek voltak. Tulajdonképpen az vonzotta a közönséget. Abban az időben volt vagy 8000 lakosa Szentendrének, de hát akkor Szentendre 90%-a gazdálkodó volt, azokat nem nagyon érdekelte a futball, azoknak kellett menni szántani, meg vasárnap mentek gyümölcsöt szedni ide-oda, ők nem nagyon jöttek, hanem akik iparosok voltak, vagy akik bejártak dolgozni gyárakba, azok jöttek meg a maszekok. Volt például egy szabó, az minden meccsen ott volt, még találkoztam vele mielőtt meghalt, akkor kezdte nekem fölidézni, mikor ez volt, az volt, meg amaz volt. Az állandóan ott volt, nagy drukker volt az öreg.

Én egyébként középcsatár, centerhalf voltam. A legelső meccsemen jobb szélre tettek be, de ott nem tudtam érvényesülni. Hát tudtam futni, jól futottam, és ott nagyon megálltam a helyemet hátul. Akkor nem úgy volt, hogy pénzért futballoztunk. Még útiköltség sem volt, mert ha Pomázra kellett menni, gyalog mentünk át, Budakalászra gyalog mentünk át, Pilisvörösvárra meg vonattal. Hát én biciklivel mentem mindig, mert nekem volt, de nem volt mindegyiknek biciklije. Aztán volt itt Szentendrén egy fuvarozó, egy fiatal srác, velünk egykorú, és az sokszor elvitt minket ilyen messzebbi helyekre.