„Nehéz visszaemlékezni, mert maga az emlék is fájó, meg hát a történet is, meg nem is tudok úgy gondolkodni, ahogy húsz évvel ezelőtt. Most úgy vagyok vele, hogy nincs az a mesélő, mondókás kedvem, aztán nehezebben beszélek. Különben nagy dumás nő vagyok, szeretek hülyéskedni, elbeszélgetni. De néha, néha a csönd… aztán akkor meg semmi.” (Az interjút készítette Mucsi Georgina; Pécs, 2010. április-június)

A teljes interjú letöltése (pdf, 33 oldal, 947 KB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Házasság

Apósomék, a Fischerek magyaregregyi svábok voltak. Az első világháború alatt esküdtek meg anyósommal itt Pécsen. Apósom hat évig volt hadifogságban, megrokkant, megvakult, megsüketült, de a háború után összeszedte magát, fogta a mamát és elmentek Németországba. A dortmundi bányába kerestek dolgozót, ott volt munka. Ott született az én párom meg a bátyja. Azután onnan hazajöttek, eltelt nyolc év, itthon is született két gyerek. Hát kellett a pénz, és akkor a kisöreg újra elment a bányába, mert a hadirokkant segély, az nem volt elég. A Széchenyi-aknára került, mint bányakőműves. A Havi-hegyen, a Hegyalja utcában lassacskán építettek egy házat: egy szoba, konyha, spájz… fürdőszoba nem volt, de vécéket építettek hozzá kint, a folyosó végébe. Nagyon szép onnan a kilátás, ellátni egész Siklósig a háztól.

Közben a gyerekek nőttek, a párom kijárta a nyolc általánost az Ágoston téri Iskolában, ahova én is jártam. Nem tanult szakmát, hanem oda ment a bányába takarítófiúnak, aztán vájár lett. A negyven év házasságunk alatt ö háromszor hagyta ott a bányát, hol az aknásszal veszett össze, hol mással. A pénz nem stimmelt, a fizetés, de nagy vagány volt az én párom, nem kellett félteni. Tettyei gyerek volt.

Később péknek állt; a bátyja, az előtte csinált mindent, ő meg mindenben utánozta. A bátyja is elvégezte a nyolc általánost, elment takarítófiúnak a bányába, ott dolgozott egy darabig, de ez kevés volt, kellett neki egy szakma.  Hát a kenyér, az mindig kell, az volt a legnagyobb hiánycikk, és akkor kitanulta ezt a bátyja is, aztán a párom is, és pék lett mind a kettő. Az utánuk levő két gyerek egy lány volt meg egy fiú. A lány nem tanult szakmát, a fiú, az szabó lett, a Gyuszi.

Jó ember volt a férjem, a barátnőmnek a bátyja volt, ott laktak a szomszéd házban. Anyósom mosónő volt; lent a dohánygyárnál van egy nagy kollégium, az egyetemnek a kollégiuma, ott mosott, de hogy az a pici asszony hogy érte fel a teknőt, nem is tudom. De nagyon tudott főzni. Mikor a férjemet megismertem, a barátnőm menyasszony volt már, úgyhogy egyidősek voltunk, és az is már férjhez menő volt.

Kis hülye voltam még, tizenhat éves, de egyszerűen megfogtam a férjemet, és aztán még udvarolt is két évig. Elég az hozzá, hogy megszerettem, ő is engem, egy évig menyasszonykodtam és akkor ’41-ben megesküdtünk. Mentem a paphoz, jártunk a jegyes oktatásra. Azt mondja a kisöreg, az Ágostonnak a plébánosa, hogy látja, unom már. Mondom: még sokáig tart? Azt mondja, nem, mindjárt vége lesz. Jaj, ezek a fiatalok, de türelmetlenek, azt mondja, ha nincsenek benn a házasságban, akkor az a baj, ha benne vannak, az a baj, sehogy se jó. De jópofa volt, hittanra is ő oktatott, hát ismerte a csemetéit.
Szép ruhám volt az esküvőn, varrónő varrta, de én terveztem: csipkebetétes, úrilányos, divatos volt. Nagyon szerettem a finom holmit, de már állt a háború, és őrült drága volt minden. Az Ágoston téri templomban volt az esküvő, aztán a lányom is, a kisfiam is ott lett keresztelve. A lakodalom anyósoméknál volt; kipakoltuk a hálószobát, mert egy nagyszoba egy hálószoba meg egy nagy konyha volt, abból állt a kis házuk. Aztán hazamentünk az anyámhoz a nászéjszakára abba az egy szobába – az édesanyám is ott aludt velünk, hát el lehet képzelni, milyen nászéjszaka volt az.

De minden nap szép volt, örültem neki, hogy sikerült, amit elképzeltem. Járkáltam szoba után, de hát, ami nekem tetszett, az drága volt, annyi jövedelem nem volt. Aztán ennek is jó vége lett. Anyósom egyik szobája ki volt adva egy pincérnek, aki nagyon szerelmes volt, de reménytelenül, s amíg én mászkáltam szoba után, az a lakó fölakasztotta magát. Úgyhogy ott maradt a szoba, lett egy szép kis szobánk, négyszer négyes, de az elég is volt nekünk, kettőnknek. Ott született a lányom is, a fiam is.

Volt a házasságomban szép is, jó is, nehéz is. Aztán később kicsit gyarapodtunk, persze minden nekem köszönhető, mert én osztottam be a pénzt. A párom a kis söröcskéjét, azt mindig kibulizta magának, de hát egy asszonynak, annak csak dolgozni kell, az iskoláját neki!

A fényképalbumból:

Család-lap (Pécs, 1941)

1941-ben házasodtunk össze a férjemmel, és akkor mindenki ilyen családi lapot kapott. Ez volt az emlék és a hivatalos okirat arról, hogy egybekeltünk. Nagy lagzink volt, a nagy szegénység ellenére szép kis lakodalmat szerveztünk.