„A Floch-Reyhersberg Alfréd volt itt a földbirtokos. Nagyon rendes volt, szerették is az emberek. Ez a Floch, ez olyan ember volt, hogy év végén, aki a legelevenebb gyerek volt – az mindegy hogy jól tanult vagy sem, de rossz volt, szóval nem lehetett megzabolázni –, az mindig jutalmat kapott tőle. És egész nagy összegeket, mert 10 pengőt. Volt olyan is, hogy egyszer összeveszett a Floch a templomban a pappal. Bejött mindig a templomba, jó napot kívánt mindenkinek hangosan, és akkor fölment a karzatra és onnan nézte a misét. Egyik éjjel együtt mulattak a Bartos Géza plébánossal, és valamin összevesztek. Akkor a prédikáció alatt fölment megint csak a karzatra, és onnan szidták egymást a pappal a prédikáció alatt. Ilyen dolgok is történtek minálunk.” (Az interjút készítette Buchmüller Péter; 2010. augusztus-november)

A teljes interjú letöltése (pdf, 26 oldal, 3,3 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, az interjúalany és családja adatai, családfa.)

Részlet az interjúból:

Iskola

Általános négy osztályt itt Sződligeten végeztem, és a testvéreim is. Utána négy polgárit a Váci Római Katolikus Polgári Leányiskolában, ami már egyházi iskola volt, ott apácák tanítottak. Az idősebb húgom, Kati is oda járt, a másik, Évike Pomázon volt bentlakásos intézetben. Az öcsém pedig a Váci Piaristáknál kezdte a gimnáziumot, ahogyan odajártak az unokaöcséim is. De 1944-ben az oroszok, mikor bejöttek, ők a piaristákat megszűntették, öcsémet kitették, és akkor elment a Bánki Donátba, és ott érettségizett az öcsém. A taníttatásunk nem volt ám olcsó mulatság, nekem az elemiben 8, a polgáriban 10 pengő volt a tandíjam havonta, és mindünknek volt tandíj, az összes gyereknek. Aztán még erre rájött Vácra az útiköltség, aztán pedig Pestre, de apukám egy keresetből mégis ki tudta fizetni.

Az általános iskolában, olyanokra emlékszem, hogy ha valami rosszat csináltunk, akkor kaptunk egy piros nyelvet a Lívia nénitől. Oda akasztotta a hátunkra, és úgy kellett hazamenni az utcán, hogy mindenki lássa, rossz voltam.

A polgáriban Vácon aztán nagyon nagy volt a fegyelem. Egyenruhánk volt és egyensapkánk is. Minden nap úgy kezdődött, hogy sorba kellett állni, és párban, kézen fogva mentünk reggel egy rövid misére, utána mentünk be a tanterembe órára.
Aztán ott a nagy fegyelem dacára nagyon sokat kitoltunk a tanárainkkal. Volt egy apáca, Ilona nővér, főleg vele, ő tanította a számtant. A tantermekben vaskályhák voltak, és hogy ne legyen megtartva az óra, megcsináltuk, hogy a radírt a kályha oldalára húztuk és olyan jó büdös volt, hogy nem igaz. És akkor erre ő azt mondta, hogy nem baj, megcsináljuk a számtanleckét, mert fölajánljuk a Jó Istennek, nem tudom, melyik szentnek a nevében. Kinyitjuk az ablakot, és azért dolgozunk. És kellett abban a bűzben csinálni a példákat. Akkor úgy toltunk még ki vele, hogy minden héten járt az egyetemre – mert tanult még a mellett, hogy tanított –, és ott körülálltuk, az egyik lánynál volt biztosítótű, rátettünk egy papírt a hátára, amire az volt ráírva, pléhorrú kénpatkány eladó, és úgy ment végig Pesten. Szóval ilyeneket csináltunk.

A Juliska néni volt a portásnő, vele is sokat kiszúrtunk. Loptuk a fát, mert ki volt adva, hogy mennyi tüzelőt lehetett használni, aztán fáztunk a termekben. Körülálltuk mindjárt, hogy ne lásson aztán a másik kettő vitte fel a fát.

Hittanórára mindig jött egy pap. És szegény Tesánszky Ica bement a szekrénybe, és mi rázártuk az ajtót – közben megjött a tisztelendő úr –, és egész hittanóra alatt ott bent volt a szekrényben. Ott tüsszögött, akkor mi is kezdtünk tüsszögni, ugye, hogy ne vegye észre, hogy a szekrényből jön a hang. Szóval ilyen csínyeket csináltunk. Akkor az Ica bezárt bennünket a terembe, a fél osztály pedig ki volt zárva, mert szünetben ki kellett menni a folyosóra, és a fél osztályt az Ica bezárta és a kulcsot meg eldugta, és akkor nem tudtunk bemenni, elmaradt a földrajzóra majdnem végig, mert nem találtuk meg a kulcsot.

Érdekes, Ica nagyon eleven volt, sok zűrt csinált, ilyen játék dolgokat pedig ő apáca lett végül. Tudniillik annak a szülei fölneveltek két lányt és három fiút. Két fiút betettek papnak, ők ingyen tanultak, a másik fiút a katonaiskolába küldték, hogy ne kelljen fizetni, az Icát apácának adták, a másik lányt nem tették sehova, mert ő volt a legfiatalabb és őt még nem tudták sehova küldeni, mert 10 éves volt, mikor jött a felszabadulás. Pedig szegény Ica olyan szerelmes volt 18 éves korában, majd megőrült, úgy szeretett egy fiút, és mégis be kellett neki vonulnia. Érettségizett, és másnap már bevonult a zárdába, beöltözött apácának. Olyan szép kis apáca volt. Hát ő is az egyetemet úgy végezte el, mint apáca, szóval első elemitől kezdve ő már így volt számon tartva, hogy apáca lesz. A szülei aláírták a papírt, szóval el volt döntve.

Vác után Pesten textiltechnológiára jártam, ott érettségiztem. Az Ó utcában volt ez az iskola, ma is ott van. Én akkor ki akartam menni Ausztriába, hogy elvégezzem a textiltervező szakot, az csak ott volt kint annak idején. Megvannak valahol még a német szakkönyveim. 18-19 éves voltam, és akkor kimentem Ausztriába, ami akkor ugye, már Németország volt az Anschluss miatt. Ott tanultam, de fél év után le kellett volna tenni az esküt a németeknek, hogy én a német állampolgárságot fölveszem. Köteleztek, hogy vagy ez, vagy hazajövök, és így inkább akkor hazajöttem.

A fényképalbumból:

Ez Mici néni háza Bécsben. ’44 végén kimentem hozzá, és akkor kint rekedtem, ’46-ban jöttem csak haza. Az unokatestvérem, Öcsi hajóskapitány volt, és vele elmentünk először Győrbe, ott én kiszálltam a hajóból, bementem a győri postára és ott dolgoztam. Mikor már Győrhöz följöttek az oroszok [1945. március 28-án – a szerk.], akkor kimentem Bécsbe a nagynénémhez Szegény Mici néni az utolsó kakaójából csinált tortát nekem ’45-ben a születésnapomra, és betette a spájzba, hogy majd másnap megesszük. Közben bejöttek az oroszok; két orosz bement a spájzba és első, amit elvittek, az én tortám volt.

Aztán 1954-ben meghalt Bécsben a nagynéném, de nem lehetett örökölni, úgyhogy abból a bécsi házból és egyebekből végül nem láttunk semmit.