„Hát akkor voltak a millpengők, meg az ilyen pénzek. Az én mesterem ezért dollárral fizetett általában, és a kereskedők is jobban szerették a dollárt, mert az mégiscsak stabilabb volt. Az olyan félfekete fizetési eszköz volt akkoriban.” (Az interjút készítette: Bábel Balázs; Szentendre, 2010. június–október)
Utolsó frissítés: 2021.01.20.

A teljes interjú letöltése (pdf, 56 oldal, 1,08 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Az interjú adatainak pontosítása

Részlet az interjúból:

Az édesapa halála után

Nagyon fiatal gyerek voltam tehát – tizenhárom éves –, amikor édesapám meghalt májrákban 1944 októberében, mikor már a puskaropogás is behallatszott a frontról. Szinte nem is ismertem őt. Mi pedig itt maradtunk az édesanyámmal és a két nővéremmel. Az édesapám arra irányított, hogy én tanuljak, ő igazság szerint erdésznek szeretett volna kitaníttatni engem. Méghozzá amennyire csak lehet jó erdésznek, mert ugye, volt egy kuncsaftja, aki csináltatta vele a bakancsokat, és akkor látta, hogy az erdészek, azok egész jól megvannak, és komoly munkát végeznek. Megtetszett neki is meg nekem is, hogy őszinte legyek, mert én mindig szerettem a természetet. De hát ez nem került sorra, cipész lettem, akár tetszett, akár nem.

Végül is arra tekintettel, hogy a cipészműhely, az úgy ahogy megvolt, tehát tulajdonképpen megmaradt, határoztam én úgy, mint gyerek, hogy a cipészszakmát tanulom ki. Elmentem Pestre és kerestem magamnak egy mestert, akitől az én véleményem szerint a szentendrei iparosoknál jobban, tehát magasabb színvonalon tanulhattam meg a szakmát. Ez valóban így is sikerült, szinte önállóan csináltam az egészet, és hát még nem is töltöttem ki a három éves tanulóidőt, mikor fél évvel előbb felszabadítottak. Annak idején így mondták a szakmában, ha valaki leteszi a segédvizsgát, hogy felszabadul a tanulóidőből.

A mesterem, akihez szegődtem, az akkor elvállalta, hogy ő nekem szállást ad, etet, itat, ruház, mindent az égvilágon, úgyhogy én ott három évig úgy éltem, mint hogyha családtag lennék – attól függetlenül, hogy nagyon rendesen fizetett is. Elég tűrhetően ment akkor még a szakma, és meg tudta engedni, hogy ezt megtegye, és ezt pontosan a legrosszabb időben engedhette meg magának, tehát még 1946, a forint bejövetele előtt. Hát akkor voltak a millpengők, meg az ilyen pénzek. Az én mesterem ezért dollárral fizetett általában, és a kereskedők is jobban szerették a dollárt, mert az mégiscsak stabilabb volt. Az olyan félfekete fizetési eszköz volt akkoriban.

Neki akkor volt tizennyolc segéde, és én voltam az egy szem inas. Az én dolgom volt, hogy hétvégén mindegyikhez odamentem és megkérdeztem, milyen pénzben kéri a fizetését. Lehetett természetben kérni, tehát szalonna, hús, liszt, satöbbi formájában vagy pengőben, vagy dollárban. Azt nekem mindig föl kellett írni, hogy Kis János ezt kéri. Szóval akkor volt nekem gondom, amikor azt mondta, hogy ő lisztet kér vagy szalonnát, vagy ilyesmit, mert azt nekem kellett megvenni. Őneki akkor ki kellett számolnunk, hogy az hány kiló szalonnát, meg hány kiló lisztet ér, és akkor azt nekem meg kellett vennem az illetékes boltokban, és elvinnem neki a műhelybe.

A szakma, az meg ügyesen volt megoldva, mert mi csak új cipőket csináltunk. A cipő felépítése bizonyos szakmai mozzanatokból áll össze: ugye, fel kell húzni a kaptafára a felsőrészt, a felsőrészt is meg kell csinálni, akkor a cipő rámáját fel kell varrni, mert annak idején varrtuk, aztán ugye, a talpat is föl kell varrni, aztán jöhetett rá a sarok, és akkor még az egészet formába önteni. Mert hát így is nagyjából meg volt faragva, de aztán meg kellett  még csinálni a végleges kinézését. Ezt így részletekben, folyamatosan tanulta az ember. Általában négy ember rakta össze a cipőket, az egyik föl tudta húzni a fára legügyesebben meg leggyorsabban, meg minden. Ők ezeket egymás közt felosztották, és én meg úgy tanultam, hogy mentem az egyik mellé dolgozni, akkor ott csináltam, ahogy tudtam, és hogyha már olyan sebességgel tudtam csinálni, ahogy kellett, akkor tettek egy másik fázisba. Szóval így meg tudtam tanulni a szakmát nagyon rendesen. Akkor még lehetett új cipőket is csinálni, ebben a műhelyben körülbelül húsz pár cipő készült el naponta.

Én három évre voltam szerződve, de aztán két és fél év után, egy szép reggelen jött az én mesterem, és kérdezte: Pistikém nem akarsz felszabadulni? Dehogynem, hát miért ne. Na, akkor szedjél össze magadnak egy cugahőrt – ugye, ez se egy magyar kifejezés, a cipőhöz lévő összes alkatrészt jelentette. Ez elő volt ott készítve, össze volt rakva reggel, és akkor azt vitték a segédek, aztán csinálták a cipőket. Na, így vettem én is egy cugahőrt és elmentem a Budapesti Ipartestületbe, ahol volt a szabadulás. Tekintettel arra, hogy ez ilyen gyorsan, nagyon hirtelen jött, nem hét órára mentem, hanem kilenc óra volt, mire odaértem, de azért hála istennek voltam olyan ügyes, hogy megkaptam a segédlevelet. Az úgy volt, hogy ott kellett megcsinálni a cipőt. Ott volt a vizsgabizottság, meg volt csinálva a cipő elkészítéséhez ugye, az asztal, a szerszámokat én vittem magammal, és akkor a cipőt ott a helyszínen, előttük kellett összerakni.

Na, szóval megkaptam a segédlevelemet, és hát az édesanyám közben özvegyi jogon folytatta itthon az ipart egy idős bácsinak a közreműködésével, és így tartotta fönn a családot. Ez az idős bácsi már az édesapámnak is dolgozott előtte, nemcsak az édesanyámnak. És ugye, mivel bejött a tragédia, hát akkor ott maradt nálunk az öregúr, és dolgozgatott, abból tengődött a családom, amíg aztán fel nem nőttek a lányok meg én.

Bár a két lány közül az idősebbik, Mária már férjhez ment közben, de a másik még itthon maradt. Ők itt éldegéltek aztán addig, míg én felszabadultam, megkaptam a segédlevelet és hazajöttem dolgozni a saját édesanyámhoz mint alkalmazott. Hivatalosan ugye, ez volt a formája, mert akkor ez volt a rendje-módja a dolgoknak. És tényleg jól megtanultam a szakmát, és nagyon szorgalmasan kellett dolgozni, mert hát mit mondjak, nem voltunk gazdagok.

Az biztos, hogy tizenhét éves sem voltam, amikor már megkaptam a segédlevelet, és a következő jó két és fél év alatt nagyon fellendítettem itthon az anyagi helyzetünket, úgyhogy tulajdonképpen az édesanyám itt eléldegélt később, a katonaidőm alatt. A lakásomban volt egy helyiség berendezve műhelynek, és a segédlevelem ugye, az természetesen igazolta, hogy én ezt a szakmát megszereztem, mert akkor erre mindig volt egy hatóság, ami felügyelt. Ezzel elhelyezkedhettem dolgozni, és én elhelyezkedtem a saját édesanyámnál, fizettem a fizetendő dolgokat, és mi végeredményben egymást segítettük.

Az, hogy én folytattam a szakmát, az azt jelentette, hogy én új cipőket gyártottam, és azt Pesten egy ilyen cipőkereskedőnél adtam le, neki megvolt a cipőüzlete, tehát az eladás már az ő dolga volt. Én itthon dolgoztam, és ez egy olyan dolog volt, hogy az akkori cipészek különböző fazonú cipőket csináltak. Na, most én is csináltam egy bizonyos fazonú cipőt, ami egy úgynevezett fonott férfi cipő volt, mert hát azt tanultam meg a mesteremtől. Ez egy eléggé munkás cipő volt, hogy így fejezzem ki magam, sok munkával lehetett csak létrehozni, de olyan szép volt, és olyan jó volt, hogy még Ausztráliába is eljutott. Persze nem én csináltam mindent: a felsőrészt, azt elkészítette a felsőrész készítő, és utána én feldolgoztam a cipőt.

Elég az hozzá, hogy ezeket én egész nap csináltam, és így elkészült három pár cipő, tehát ennyit raktam össze naponta. Minden hétfőn, kedden dolgoztam reggeltől estig. Ott volt az óra velem szemben, és minden estére be akartam fejezni a három pár cipőt. Az hat pár volt a két nap alatt, és akkor azt elvittem szerdán és leadtam a kereskedőnek, ő pedig kifizette. Én meg abból vettem aztán meg az anyagot a következő fordulóra, és csináltam azokat a cipőket, amik éppen a szezon szerint kellettek. Télen a bakancs, nyáron a szandál meg a nyári cipők, ez így ment. Az akkori divatot ugye, azt követni kellett. Hát ez egy ilyen folyamat volt annak idején.

Ez egyébként egy nagyon jópofa zsidó kereskedő volt, mert hát a zsidók, azok a legjobb kereskedők a világon szerintem. Ő megkérdezte tőlem, hogy hány ezer forintot adjon nekem kölcsön. Ha én azt mondtam volna, hogy húszezer forintot, akkor biztos odaadta volna minden további nélkül. Az akkori húszezer forint, ez máma már nem is kétszázezer, hanem annál sokkal többet ér. Én ötezer forintot fogadtam el, mert azt tudtam, hogy vissza tudom adni. Ő akkor odaadta az ötezer forintot, és dolgoztunk tovább. Mikor bevittem a hat pár cipőt, akkor megkérdezte, hogy levonhat-e az adósságomból. Mondtam, hogy most nem, mert kell a pénz. Nem, akkor jó, akkor rendben van, akkor kifizet. És kifizette a hat pár cipőt. Ha azt mondtam, hogy ötszáz forintot vonjon le, akkor annyit vont le. És tényleg nem kért érte kamatot az égvilágon semmit.

Tehát így kezdtem én az egész életemet. De így volt lehetőség arra, hogy mégiscsak kievickéljünk a nyomorunkból, a világháború utáni helyzetből. Mert hát akkor nem lehetett kapni semmit. Akkor volt a Rákosi elvtársnak a rendszere: hát ha egy disznót úgy vágtak le, hogy azt nem tudta az állam, akkor mit tudom én, mit csináltak azzal az emberrel, szóval borzasztó dolgok voltak, na, ez az igazság. Nem úgy volt, mint máma, hogy ott a rengeteg áru, csak pénz legyen.

A fényképalbumból:

Bérmálás után (Szentendre, 1939)

Ez a bérmálásomkor készült 1939-ben. Hát a helyzet az, hogy tulajdonképpen az egész családom vallásos volt, ugye, az édesapám az úgynevezett Római Katolikus Legényegyletnek volt a vezetője, és hát én is ilyen szellemben nevelkedtem. Hát természetesen a hittan, meg a vasárnapi misére járás, az rendszeres volt.

Ezen a képen mellettem ül a bérmaapám, őmellette pedig egy másik keresztfia. Mert ő volt egyébként a keresztapám is, az édesapámmal, mint helyi iparosok, jó barátságban voltak annak idején. Maga a bérmálás itt volt fönt a templomdombi templomban, akkor még a másik templom nem volt a katolikus egyházé, később vette meg a szerbektől. Akkoriban ezen kívül minden templom szerb volt. A keresztapámat Nagy Istvánnak hívták, olyan nagyon nem vett részt az életemben, ugyanis ő egy helyi pék volt, pékmester, és mint ilyen éjszaka dolgozott, és nappal aludt. Rengeteget dolgozott, az biztos, éjjel sütötte a kenyereket, aztán nappal meg a felesége, a keresztmamám árulta azokat a boltban. Nagyon sok ilyen, őszerintük selejt kiflit, zsemlét, ilyesmiket ajándékoztak el a szegény gyerekeknek, akik jártak ottan a bolt előtt az iskolába. Azok, mikor bementek, akkor mindig kaptak valamit. Rengeteg keresztgyereke volt egyébként a keresztszüleimnek, mert nekik nem lehetett saját gyerekük.