„Persze, akkor már nagylegény voltam, akkor már elkezdődött a tánciskolázás, az udvarlás. Annak idején tényleg olyan összetartó volt ez a cégnél dolgozó fiatalság, hogy együvé ment szórakozni. Néha-néha elmentünk egy kicsit poharazni is, följártunk az Iparos Körbe, az a Simonffy utcában volt. Ott biliárdoztunk, persze úgy a magunk módján, mert csak biliárdozni akartunk, de nem nagyon tudtunk. Eltöltöttük az időt.” (Az interjút készítette: dr. Timár Lajos; Debrecen, 2010. október)

A teljes interjú letöltése (pdf, 56 oldal, 1,78 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Legénykor: Sesztina vaskereskedés

16 éves voltam amikor a Sesztina vaskereskedésbe kerültem . Nagyon nagy szó volt oda bekerülni. Emlékszem. hogy négy inast vettek fel, de harminc jelentkező volt. A Sesztina cég kivétel volt a többi kereskedelmi vállalathoz képest, mert általában a tanulóidő három esztendő volt, de nálunk, a cégnél két év és nyolc hónap volt a tanulási idő, úgyhogy némileg rövidebb volt.

Még az első napokra is emlékszem, amikor megtanították az embert arra is, hogy kell sepregetni. Mert nem voltak ám az üzletben takarítók, az az inasok dolga volt. Ha jól emlékszem, kilenc vagy tíz inas volt, kategóriánként volt elsőéves inas, másodéves inas és harmadéves inas. A szakmát a sepregetéssel kellett elkezdeni, mert mindig azt mondták nekünk, hogy a sepregetéstől a főkönyvelésig meg kell tanulni a szakmát. Úgyhogy az öregebb inasok tanítottak meg sepregetni, aztán úgy fokozatosan mindig több-több feladatot kaptunk. Ládabontás. Az első napok azzal teltek el, érdekes módon, hogy akkor volt az erdélyi bevonulás, és bár vaskereskedő volt a cég, de a honvédséggel nagyon jó kapcsolat volt az áruszállítás kapcsán, és többek közt olyan vállalása volt, hogy vagy 200 darab, vagy 300 darab szekérrudat kellett leszállítani. A szekérrudat megcsinálta Varjasi, a kerékgyártó, a Csapókanyarban volt, de hogy hamarabb lehessen leszállítani, vagy négy, vagy öt inast elküldtek oda a Varjasi úrnak a műhelyébe, és azokat a rudakat karboreriummal, ilyen tartósító anyaggal le kellett festeni. Mint egészen fiatal inas, a szakmát ezzel kezdtem, hogy felszedtük ott a rudakat vagy 4-5 napig.

Nehéz munka volt. A legkönnyebb köteg vas 50 kg volt, de volt olyan köteg vas, amelyik 60-65 kg – hát például egy készlet ráfa, amiből a két első kerékre is kellett. A hátsó kerék nagyobb volt, arra hosszabb kellett, az 12 mm vastag, vagy 14 mm vastag, a lényeg az, hogy az nehéz volt. De nagyon jól bírtuk, nem panaszkodtunk erre, sőt virtuskodtunk. Volt például szekértengely – az is 40 kg-tól kezdve egészen 80 kg-ig –, ami 1,5 m vagy 1,6 m hosszú vastengely volt, azt szinte élveztük megfogni, és nyomtuk ki. Akkor is volt virtuskodás. Sportkörbe nem jártunk, de azért virtuskodtunk egymással, hogy ki hányszor tudja kinyomni – ez hozzátartozott a szakmához. Azt a köteg vasat senki sem mérte le helyettünk, a mi dolgunk volt. Ebbe bele kellett jönni, bele kellett edződni – és bele is edződtünk, és szó nélkül csináltuk. Ami sokszor kellemetlen volt, az az, hogy télen mindég borzasztó hideg volt a vas: deres volt, hideg volt, hozzáragadt az ember keze, amikor megfogta. Különösen egy leltározás alkalmával, amikor az ott lévő rengeteg sok vasat, több tonnányit, el kellett vinni a mérlegre, lemérlegelni, aztán visszarakni a helyére – ez nagyon kemény munka volt, de azt is meg kellett csinálni. Nem panaszkodtunk mi azért, ez volt a szakmánk, ezért mentünk vasárusnak.

A pulthoz egy darabig nem mentünk. Nem tudtuk volna még a vevőt meg se szólítani, hanem először az áruátvételnél dolgozgattunk, ott bizonyos Szekeres bácsinál. Bontottuk a ládát, szedtük ki az árut, átvettük, darabra megszámoltuk, utána elraktuk stb. És aztán folyamatosan, amikor volt egy kis alkalmas idő, beugrottunk a pult mögé, ott megfelelő ellenőrzés mellett elkezdtünk dolgozni a szakmában.

Edények voltak, aztán fürdőszoba berendezés jellegű dolgok… ilyen könnyebb jellegű dolgok voltak a pincében. Az udvaron súlyáruk voltak, nehéz vasáruk. Aztán volt egy padlás – ma is megvan, most láttam nem régen –, ahol kolompok voltak tárolva. Kérem szépen, a kolompvásár az egy élmény volt. Amikor bejött egy juhászember vagy egy parasztember a Hortobágyról Debrecenbe kolompot vásárolni, az úgy jött be reggel, hogy nem volt más dolga, csak az volt a dolga, hogy válasszon egy jó kolompot. Hihetetlen, hogy milyen hallása volt azoknak a parasztembereknek a kolompvásárlásnál. Volt ott 100 kolomp. Az mindet megkongatta, hogy melyiknek milyen a hangja. Azt mondja, az a lényeg, hogy alávágjon a másiknak. Ez egy borzasztó komplikált, bonyolult szakma volt. Órákat eltöltöttünk, mire a juhászember ki tudott választani egy kolompot.

Ugyanez volt a helyzet a kaszánál. Az, hogy kaszavásár, az azt jelentette, hogy kiraktunk ott 8-10 kaszát a pultra, hozzáfogott válogatni a gazdálkodó ember, a parasztember – az megint egy külön tudomány volt. Szalmaszálat tett rá, hogy az hogy vonzódik a kaszához, akkor húzta végig rajta a kezét, hogy nem-e csorba, akkor megpengette, hogy milyen a hangzása, milyen a pengéje, akkor nézte az ívét… Hihetetlen, hogy mennyi problémát okozott egy-egy kaszavásárlás. Nagyon fontos szerszám volt a parasztoknak a kasza, nem mindegy, hogy volt megkalapálva, nem mindegy, hogy milyen volt az éle, a hossza. Az megint olyan dolog volt, mint a kolomp. Bejött, és nem sajnálta rá az időt, órákig válogatta, hogy melyik lesz a legjobb kasza. Hiába mondtam neki, hogy „Kedves bátyám! Látja, hogy ez török kasza. A török kasza csak a kasza, a többi az nem kasza.” – nem hallgatott senkire, csak magára. Az aztán ki volt válogatva takarosan, az a kasza. Mindig egy ilyen türelemjáték volt. Rendben van, mikor nem voltak sokan a boltban, elbíbelődött vele az ember, hallgatta a véleményeket, de mikor sokan voltak, akkor azt mondtuk: „Jó, bátyám, itt van, tessék, válogassa, ameddig akarja, aztán majd szóljon, ha le kell blokkolni.”

Sok bajunk volt a tűzhellyel. Mikor megjött egy vagon tűzhely, föl kellett hordani az emeletre, ott egymásra rakni stb. Annak idején is a tűzhely a háziasszonynak egy fontos eszköze volt. Ilyen színű, milyen dekor, milyen virág van rajta, meg mit tudom én, vonalkák meg csempe… Szóval ezzel is sok gond volt, bár márkát illetően csak egy tűzhelyünk volt nekünk, a salgótarjáni Luna. Erről annak idején volt egy szlogenem, én írtam. Az úgy szólt: „A tűzhelyek királya a salgótarjáni Luna, árusítja Sesztina.” Ez a hirdetésekben is megjelent. Mint ahogy annak idején a mozikban voltak ilyen hirdetések a szünetben: „Boldog házasság csak Kostya ékszerekkel köthető.” Vagy: „Ha költözik, szállíttat, Vasadira számíthat.” Többek között ez is egy kis vásári szlogen volt.

Azt mondják: egy kereskedő szakmában mi a fenét lehet három éven keresztül tanulni? Itt hadd tegyem hozzá, hogy lehet, hogy a fűszer szakmában nem kellett volna annyi ideig tanulni, de a vasszakma egy bonyolult szakma volt. Mert az egy olyan szakma volt… Csak egy példát mondok: bejött egy kovácsmester, aki törzsvevő volt a cégnél. Egyenesen bement Nagybákay úrhoz az irodába. A főnökhöz. Leült ott, elkezdtek beszélgetni stb. stb. Aztán kisült, hogy tulajdonképpen mért is jött. Hát azt mondja: „Azért jöttem, hogy állítsanak össze nekem egy szekérvasalást.”  Akkor a Nagybákay úr kiszólt az üzletvezetőnek, hogy állíttasson össze egy szekérvasalást. Egy szekérhez hihetetlen, hogy mennyi minden kell a tengelytől kezdve az oldalborító lemezig, meg a felhécvasig – tudja az isten, már el is felejtettem –, krétervas meg gömbvas, meg ez meg az. Hogy melyikből mennyi kell, melyikből milyen, hosszú meg vastag, meg széles… Úgyhogy míg ott beszélgetett a főnök úrral, megvolt a számla, kifizette, akkor a következő az volt, hogy haza is kellett vinni. Na, hát az nem az inasok dolga volt, mert volt ott két vagy három kézikocsival működő munkás, akik ilyen nagykerekű kézikocsira rárakták ezt az anyagot, aztán hazatolták a mester úrnak. De ugyanez volt a helyzet az asztalosoknál is. Kérem, az is nem azt mondta, hogy kell nekem négy darab diópánt vagy három darab ilyen kilincs vagy olyan kilincs, hanem azt mondta, hogy van két tükörablak, az egyik jobbos, a másik balos, ahhoz állítsák össze a vasalást. Ott is fontos, hogy ilyen fél kilincs, meg olyan fél kilincs, meg így a szögletvas, meg ablaknyelv stb. Ez egy érdekes dolog volt. Nagyon sokféle áru, hát csavarból volt ezerféle, szegből volt nem tudom, hányféle. Ezek egyszerű dolgok.

Meg aztán minden iparággal valamilyen módon kapcsolatba voltunk: az asztalossal, az áccsal, a lakatossal, az esztergályossal – ugye, különböző szerszámok. Minden iparágnak megvan a sajátos szerszámigénye, azokat tudni kell. Még németül is, mert a régi iparosemberek – akik annak idején jártak vándorolni Ausztriába – nem azt mondták, hogy kérek egy reszelőt, hanem fórfájt: „Adjatok egy 300-as fórfájt meg egy 45-ös hóblit!” A fórfájt, az reszelő, a hóbli, az meg gyalu – de szinte minden szerszámnak volt ilyen német neve. Először csak néztünk, hogy mi a jóisten lehet az a fórfájt. Ezt is meg kellett tanulni.

Sesztina Jenő ekkor már nem vett részt közvetlenül a bolt irányításában. Már csak olyan vonatkozásban, hogy szinte minden nap bejött, de nem a Piac utca felőli boltajtón keresztül, hanem hátulról, ott a Simonffy utca felől. Ott volt a kapu alatt az istálló, mindig benézett oda, megnézte a lovakat, hogy tiszták, rendben van. Aztán jött végig az udvaron, köszöntgetett mindenkinek. Aztán talált egy szeget a földön, addig lehajolt. Mentem arra: „Látod, kisfiam, máskor jobban vigyázzatok!” Akkor ő már idős volt. Horthy Miklóssal járt együtt iskolába. Kormányfőtanácsos volt. Amit még hozzá kell tenni a méltóságos úrhoz, ami minden évben ismétlődött: szilveszterkor, mikor jött a templomból, be volt zárva a bolt, és egy kis párszavas beszédet mondott nekünk a méltóságos úr. Azzal kezdte mindig, hogy „Itt a füstös boltívek alatt megsegített a Jóisten. Boldog új évet kívánok!”Ennél a cégnél rendkívül jó volt a fegyelem. Nem azért, mert gorombák voltak a főnökök, hogy megkövetelték a fegyelmet, hanem egészen egyszerűen azért, mert ott ilyen tudatalatti fegyelem volt. Ott mindenki tudta a kötelességét, és ritka volt, amikor figyelmeztetni kellett a munkatársakat vagy a kollegákat. De e mellett, hogy fegyelem volt, egy végtelenül humoros, jókedvű társaság volt ott. Minden egyes alkalmat kihasználtunk arra, hogy kitaláljunk valami hülyeséget, amire csináltunk egy kis hangulatot. Ez tette borzasztó jó kollektívává a társaságot.

A lényeg az, hogy ez így történt. És én sokszor el szoktam nekik mondani példaképpen a Sesztina cég történetét. Egyrészt a vevőkkel való kapcsolat. Az igazi kereskedő nemcsak a hasznot nézi. Csak jó példaként tudom fölhozni a Sesztina céget, mert mint mondtam, ott volt rendkívül nagy fegyelem, meg volt ott jó humor is. Olyan dolgokat megcsináltunk, hogy egy hétig röhögtünk rajta. Mondjak egy-két példát? Volt egy nagy mókamesterünk, úgy hívták, hogy Mezei Feri. Mikor mi odamentünk a céghez, már Feri segéd volt, de olyan fiatal segéd. Na, akkor most következő a dolog. Annak idején ezek a falusi kereskedők lóval, szekérrel jártak be vásárolni. A tulajdonos bement az irodába leadni a rendelést, meg tárgyalt ott, aztán meg elment a fenébe, és a szekér meg ott állt az udvaron reggeltől, míg a komissió [vásárlás, beszerzés – a szerk.] el nem készült dél feléig. Ott a lovak hozzá voltak kötve a szekér oldalához, azok ottan ebédeltek, sokszor 3-4 vagy 5 szekér ott a hátsó udvaron, a gazdája meg elment intézni a városban a dolgait. Aztán egyszer Hajdúhadházról járt be Weiss úrnak a megbízottja, úgy hívták, hogy Stragula bácsi. Egy ilyen rossz, kis alacsony növésű orosz lóval, amelyiknek hosszú szőre volt, nem a szokásos magyar. Stragula bácsi kocsisa befeküdt a szekér oldalába, a szalmába, oszt elaludt. Ez a haszontalan Mezei Feri meg azt csinálta, hogy volt ott egy olyan bögre, amiben festék volt, fehér festék, úgy hívták, hogy horganyfehér, meg volt egy ecset, avval szignáltuk a komissiózott árut, hogy mit tudom én: Klein Móric, Derecske meg Biharnagybajom, meg akármi. A lényeg az, hogy volt ez a fehér festék. Ez a Feri ezzel a fehér festékkel kifestette a Stragula bácsi lovát – úgy nézett ki, mint egy szimentáli tehén. Mikor felébredt az öreg, csak nézett: „Hol vagyok én most? Hát mi van, mi lett evvel a lóval?” A végén bement Nagybákay úrhoz panaszkodni, hogy valaki mit csinált az ő lovával. Nagybákay úr nem tudott erről. Bajusza alatt lehet, hogy bazsalygott is.  „Na, majd én utána nézek! Haszontalan társaság! Hát ki volt?” Valahogy sikerült kinyomozni, hogy Mezei Feri volt. Az volt a büntetése, hogy le kellett mosnia a lovat. Mert olyan festék volt egyébként, mint amit le lehetett mosni.

Rettenetes sokat röhögtünk rajta annak idején. A bolt közepén volt egy kis pult. Azon volt rajta a gumisarok, különböző méretűek: félcolos, colos stb. stb.. Egy másik nagy hóhányó barátunk, a Marián Gyula azt csinálta, hogy a cső végébe betett egy kávéskanálnyi grafitpelyhet. Oszt akkor odahívta az egyik kollegát, azt hiszem, Ilyés Ferit: „Gyere csak, Feri! Nézd már meg, hogy hány milliméteres ez egészen pontosan, de közelről nézd meg!” Feri odamegy, nézi, ez a tekergő meg a cső másik végébe belefújt, és a grafitpehely meg befestette az arcát. Hát úgy nézett ki, mint egy néger. Azt sem tudta, mit csináljon szerencsétlen. Röhögött ott mindenki.

Nekem is volt egy személyes ügyem.  Ezt megelőzően azt is hadd jegyezzem meg, hogy csóró kölyök voltam ahhoz, hogy nekem biciklim legyen, de szerettem volna egy biciklit. Azt mondja az egyik kollega, Muraközi Tibor, hogy „Te, vedd meg a biciklimet!” – „Én? Nincs nekem pénzem.” Na, azt mondja: „Megoldjuk.” – „Mennyiért tetszik adni?” – mert idősebb volt. Hát, azt mondja: „80 pengő.” Sok. Annyi volt körülbelül egy bicikli. Kifogástalan, majdnem tiszta új bicikli volt. Hát kérem szépen, hogy oldjuk meg? Azt mondja: „Majd én beszélek Nagybákayval.” Úgy oldottuk meg a biciklivásárt, hogy Nagybákay úr úgy intézkedett, hogy Muraközi úrnak fizessék ki a bicikliárat, a 80 pengőt, és tőlem meg havonta – tán 5 pengőjével – levonták a bicikli árát. Én akkor 20 pengőt kaptam fizetésként. És akkor abból ötöt vontak. Szóval abból vonták a biciklit. Mikor hazamentem biciklivel, édesanyám: „Hogyhogy a tied? Hát hunnan volt neked erre pénzed? Ilyen biciklit hogy vehettél?” Mindenki el volt ájulva. Autó ma már nincsen olyan kincs, mint akkor egy bicikli volt. Nem kaptunk ebédet. Volt egy óra ebédidő, és mindenki hazajárt ebédelni.  Ami még ehhez a biciklihez kapcsolódik, az, hogy biciklivel jártam dolgozni, és a biciklitároló ott a kapu alatt volt.

Az inasok felinek volt biciklije. Mert nem mindegyik inas volt olyan csóró, mint én. Én voltam ott a legcsóróbb tán, ha jól emlékszem. Na, ilyen hülyeségeket csinálgattunk ott. Jóformán mindenkinek megvolt a maga nyűge-bogara. A beceneve. Engem például Blanzónak hívtak. Blanzó. Hogy hogy szereztem ezt a szép kis olaszos nevet? Ez úgy volt, hogy mikor írtuk az átvételist, a számlát, alá kellett írni. A segédek ugye, a nevüket kiírták, hogy mi tudom én: Nagy vagy Juhász, vagy Kovács. Az inasoknak ehhez nem volt joguk. Az inasoknak csak azt lehetett írni, hogy László vagy B. László. Írtam, hogy B. László. Volt egy öreg segéd, az öreg Váradi bácsi. Nézi, csak nézi: „Blanzó. Mi az hogy Blanzó?” Úgy olvasta a B. Lászlót, hogy Blanzó. Kiolvasta, hogy Blanzó. Mindenki elkezdett röhögni – és attól kezdve Blanzó lettem, szűk körökben.

Nyolctól volt a munkaidő, azt hiszem, ötig vagy hatig, már nem emlékszem rá. Ez megint olyan dolog volt, hogy az inasok között felváltva kellett menni reggel, nyitás előtt Nagybákay úrékhoz, akik a Gambrinusz közben laktak a második emeleten, ha jól emlékszem. Oda kellett menni az üzlet kulcsáért. Ez azt jelentette, hogy nekem nem nyolcra kellett menni a boltba, hanem jóval korábban, mert nyolcra már oda kellett menni a kulccsal. Este meg vissza kellett vinni a kulcsot zárás után. Arra emlékszem, hogy egy időben volt a Nagybákay úréknál egy szobalyány. Mikor én odamentem, megkopogtattam az ajtót, tudták, hogy jönnek a kulcsért, akkor a szobalyány hozta ki a kulcsot. Egy időben olyan helyre kis takaros szobalyány volt, hogy még más helyett is vállaltam a kulcshordást, csak hogy találkozzunk. Mindegy. A lényeg az, hogy nagyon helyes kis szobalyány volt, na! A zárás után az meg egy külön szám volt. A zárás. Mert ugyebár a bolt pontosan bezárt mindig 6 órakor – vagy 5 órakor, nem emlékszem pontosan –, de a lényeg az, hogy bezárt. Igen ám, de volt ott egy idősebb kollega, Schmidt Gyula bácsi, aki a cégnek egy ilyen jobb keze volt. Borzasztó belső ember volt. Lehet, hogy hallott is róla. Nőtlen ember volt, és sose sietett haza. Ott volt a bejáratnál mindjárt, az edényosztályon, meg az evőeszköz meg ilyen delikátesz dolgoknak a frontján dolgozott Schmidt Gyula. Hogy ne legyen egyedül, mindig megtisztelte valamelyik inast, igen gyakran engem, hogy zárás után hordjam felfele neki az edényeket a pincéből, az utánpótlást. Azt gyönyörű szépen megtörülgetni, a polcokat meg mindent letörülgetni, mert ő ráért. Mert ő ráért, egy órát, sokszor másfelet is ott kellett vacakolni Gyula bácsival, törülgetni az összes edényt, meg sepregetni, meg mi. Nagyjából tudomásul is vettük. Egyszer borzasztóan kellemetlen helyzetbe kerültem, mert nem is gondoltam rá, hogy megint engem fog kiszúrni, mert már éppen eleget voltam, most már biztos más következik. Osztán este, a zárás utáni időpontra megbeszéltem egy kislyánnyal, hogy na, találkozunk, zárás után megyünk a cukrászdába. Hát kérem szépen, alig vártam, hogy zárás legyen, mikor mondta Gyula bácsi, hogy: „Gyere, Laci! Hordjad fel nekem a cuccokat.” A lyány meg ott várt engem. Borzasztó átélés volt az nekem. „A jóistenit ennek a faziknak, hát nem volt másik?” Nem! Ragaszkodott hozzá, hogy én. Nagy probléma volt. Na, de nem csak ilyen problémák adódtak zárás után.
Akkor az volt a szokás, hogy elkényeztetett vevők… meg mindent a vevőkért címen házhoz szállítás volt. Volt egy kollega, aki meg volt bízva a csomagküldéssel. Volt egy nagy könyv, ahol nyilvántartották. Minden este összegyűlt 6-7 csomag, amit el kellett vinni haza. Ez az inasok dolga volt. „Na, ez neked pont útba esik.” Igaz, hogy a Csapókertbe kellett vinni… A lényeg az, hogy 2-3 csomaggal a hónom alatt el kellett indulni zárás után elvinni a csomagokat. Ez sem volt mindig egy kellemes dolog. Mert az, hogy a postára kellett menni – mert az is volt, minden nap volt postai feladás –, azt tudtam, hogy a héten én vagyok a postás, és akkor tudtam, hogy na, az azt jelenti, 6 óra után megyek a postára, fix egy fél óra, és utána megyek a frászba. De ezek a csomagküldési ügyek mindig egy kicsit rázósak voltak, mert olyan jól ki tudta szimatolnia Zsuga úr, hogy ez neked pont útba esik. Ej, a kutyafáját neki!

Szórakozás és udvarlás? Udvarlás, az volt, nagyon szerény keretek között, és tisztességes keretek között. Mindig volt egy-egy kislyány. Legfeljebb, mikor segédek voltunk, akkor kezdtünk el járni tánciskolába. A Hunyadi utcán volt egy tánciskola, úgy hívták, hogy a Szárnyas. A vasutas háznak volt egy klubhelyisége. Ott beiratkoztunk egy tánctanfolyamra, utána meg össztáncokra jártunk el hetenként egyszer, vasárnap. A régi táncokat tanították: tangó, foxtrott, angol valcer meg keringő. Oda jártak a sesztinás fiatalemberek tánciskolába. Szinte esemény volt, hogy na, megjöttek a vasas fiúk. Kapósak voltak a vasas fiúk még a tánciskolában is a lyányok körében. A jobb módú lyányok meg a finnyás lyányok nem oda jártak, hanem a Vattai-féle tánciskolába. Én ott egyszer sem voltam. Megmaradtunk abban a kis magunkfajta magunk közegében, társaságában. Amikor segéd lettem, olyan 100 pengő, 110 pengő körül volt a fizetésem.

1942-ben fölszabadultam, attól kezdve vaskereskedő-segéd úr voltam. Persze, akkor már nagylegény voltam, akkor már elkezdődött a tánciskolázás, az udvarlás. Annak idején tényleg olyan összetartó volt ez a cégnél dolgozó fiatalság, hogy együvé ment szórakozni. Néha-néha elmentünk egy kicsit poharazni is, följártunk az Iparos Körbe, az a Simonffy utcában volt. Ott biliárdoztunk, persze úgy a magunk módján, mert csak biliárdozni akartunk, de nem nagyon tudtunk. Eltöltöttük az időt. Aztán jártunk kérem szépen, szerenádot adni. Ismerősek voltak a lyányok is, mert e tekintetben is ismerte mindenki mindenkinek a partnerét, a kislyányokat ismerték, és együtt mentünk el szerenádot adni – jó nagy területet bejártunk 3-4 cigánnyal. Aztán jó hangulatban énekelgettünk, ez volt a szerenád.

Aztán udvarolgattunk. Én is udvarolgattam egy kislyánynak; szerettem is azt a kislyányt, udvarolgattam neki vagy másfél évig, ha jól emlékszem vissza. Másfél évig jártunk együtt, ennek ellenére mindig kezit csókolommal köszöntem, nem tegeztük egymást, magázódtunk. Lényeg az, hogy aztán valahogy mégiscsak megszakadt a kapcsolat, de azért csak úgy bennem maradt sokáig ez a szőke kislyány. Férjhez akart menni a kislyányka, de én még akkor nem éreztem magam arra alkalmasnak – még katona sem voltam. Az én körülményeim nem voltak olyanok, hogy egyáltalán gondolni is lehetett volna effajta dologra. Ha nem is örömmel, hát tudomásul vettem. Megmaradtunk egymásnak, mint szép emlék.

A fényképalbumból:

Munka közben a Sesztina cégnél (Debrecen, 1942 körül)

Készülhetett ’42-43-ban, itt már kereskedősegéd vagyok. 16 éves voltam amikor a Sesztina Vaskereskedésbe kerültem. Nagyon nagy szó volt oda bekerülni. Emlékszem. hogy négy inast vettek fel, de harminc jelentkező volt. A Sesztina cég kivétel volt a többi kereskedelmi vállalattól, mert általában a tanulóidő három esztendő volt, de nálunk, a cégnél két év és nyolc hónap volt a tanulási idő, úgyhogy némileg rövidebb volt.