„Elment
egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki megnyilvánulásaiban,
tetteiben mindig azonos volt önmagával, azzal a belső iránytűvel, amely
ma oly sokakból végzetesen hiányzik.” – Beke Katáról Schüttler Tamás
emlékezik meg az Osztályfőnök.hu-n.

Elment egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki
megnyilvánulásaiban, tetteiben mindig azonos volt önmagával, azzal a
belső iránytűvel, amely ma oly sokakból végzetesen
hiányzik.

Valamikor a nyolcvanas
évek elején tűnt fel a nyilvánosságban, elsősorban az ÉS hasábjain,
kíméletlenül őszintén, meglehetős racionalitással fogalmazó, ám némi
érzelmi túlfűtöttséggel is átszínezett hangja. Időről időre leírta
gondolatait a pedagógia és a pedagógusok nyomoráról és
megnyomorítottságáról, az iskolák világának áporodottságáról, a diákok
már-már fájdalmas műveltséghiányáról, értékeik
elsivárosodásáról.

Beke Kata
egyaránt kritika tárgyává tette az oktatásügy, a hivatal ostobaságát és a
pedagógusok szolgalelkűségét, hivatalnoki alázatát, a sokszor öncélúnak
tűnő reformokat és az iskola reformellenességét. Dühítette kollégái
görcsös ragaszkodása az évtizedek óta megszokott, avítt gyakorlathoz, az
iskola világának megannyi valóságidegen sémájához, miközben ő maga
sosem tagadva meg konzervatív értékrendjét, a kitörés egyik lehetőségét
az értékelvű, a görög–zsidó–keresztény értékek gazdagságát közvető
iskolában látta. Színesen, érdekesen írt arról, hogy sok évtizednyi
bezártság után mit jelentett számára az Európára, a tágabb világra való
rácsodálkozás, ugyanakkor kemény kritikával illette a nemzeti
értékszempontok felemás érvényesülését kora iskolájának
műveltségképében.

A nyolcvanas
évek vége felé a Gyorsuló időben, a Magvető – jóval a rendszerváltás
előtt indult, felbecsülhetetlen értékű – sorozatában a cikkek
hevenyészettségén felülemelkedve nagyon koncepciózusan, jól
argumentáltan megírta széles társadalmi vitát kiváltó könyvét, a
Jelentés a kontraszelekcióról-t. Akkoriban épp egy budai előkelő
gimnáziumban tanított, viszonylag igényes, konszolidált, ám minden
valószínűség szerint anyagilag és erkölcsileg is alulértékelt, sokféle
okból frusztrált, szorongó pedagógusok között. Tapasztalatai zömmel
ebből a környezetből származtak, ám korábbi életútja – volt
könyvterjesztő, kollégiumi nevelőtanár, főiskolai oktató, sőt pedagógiai
kutató is –, érzékenysége, nyitottsága lehetővé tette, hogy szélesebb
horizontról szemlélje kora valóságát. A könyv arra világított rá, hogy
nem csak azért van kontraszelekció a pedagóguspályán, mert szánalmasan
rosszak a fizetések, hanem azért is, mert a pedagógusok nagy hányada
számára talán még a szegénységnél is elviselhetetlenebb az értelmiségi
lét hiánya, a felülről vezéreltség, a hierarchikus függés, az iskola
átpolitizáltsága.

Beke Katát, a
deklaráltan hívő, konzervatív, ámde mégis szuverén, belülről vezérelt,
sok tekintetben öntörvényű értelmiségi embert az iskola világának
autonómiahiánya, bürokratikus felülről vezéreltsége zavarta a legjobban,
meg az értékek lassú, szinte észrevétlen erodálódása, de háborgott ő a
tananyag pragmatizmusa miatt éppúgy, mint a tanárok igénytelensége és
elszürkülése okán. S persze szomorúvá tette, hogy a gyerekek életmódja,
kulturális érdeklődése, nem utolsó sorban erkölcsi felfogása mennyi
negatív jelenséggel terhes.

Akik
nem ismerték, egy száraz, aszkéta, örömtelen embert képzeltek a cikkek,
vitát kiváltó könyvek szerzője mögé. Holott mindennek épp az ellentéte
volt. Tanítványai, kollégái, barátai csodálták szarkasztikus humorát,
életszeretetét. Vitákban, társasági beszélgetésekben gyakorta
érezhettük, hogy mennyiféle gazdag érzelmet, szenvedélyt él meg. Másik,
szintén nagy vitát kavaró könyve, Mert az ember kétnemű – mely a nők
társadalmi szerepével, a női egyenjogúság társadalmi korlátaival
foglalkozott –, oldalakon át szólt arról, hogy a nők egyik legnagyobb
problémája a szellemi és érzelmi szabadság megélésének korlátozottsága. A
száraz szüfrazsett helyett a szerelem, a boldogság, a család iránt
elkötelezett Beke Kata lépett ebben a könyvben a nyilvánosság elé, aki
közéleti szenvedéllyel tudott írni legbensőbb magánügyeiről
is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek
fordulójának idején, amikor „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, csak
rendszert próbáltunk váltani, azaz, mi, hétköznapi emberek, kicsit
őszintébben, nyíltabban próbáltunk beszélni, olyan vezetőket próbáltunk
választani, akik nekünk szolgálnak, és nem felettünk uralkodnak,
felbukkant egy egészen új Beke Kata. Rá jellemző módon anakronisztikus
szenvedélyességgel, ugyanis megpróbált forradalmárként viselkedni,
beszélni s főleg cselekedni egy valójában forradalom nélküli korban.
Néhány hasonló lázadó hajlamú tanárral megalakította a Pedagógusok
Demokratikus Szakszervezetét, majd az MDF egyik markáns politikusává
válva, megírta a legnagyobb rendszerváltó párt oktatási programját,
amelyben felvázolta egy demokratikusan működő, tulajdonképpen sok
szempontból meglehetősen liberális, ám a korábban sokszor bírált
erkölcsi nihilizmust, morális elszegényedést megállító iskola
képét.

Őrzök róla egy képet:
ezerkilencszáznyolcvankilenc egy késő őszi, szürkülettel terhes
délutánján, szakadó esőben áll egy emelvényen az Akadémia előtt, az
Eötvös téren, a PDSZ hatalmas tömeget felvonultató nagygyűlésén.
Szenvedélyes hangon beszél, éppen Bibó – mára frázissá koptatott –
szavait idézi az egyenes derékkal járó, félelmeit örökre száműző
demokratáról. Arról akarja meggyőzni a tömeget, kollégáit, hogy bátran
merjék felemelni szavukat az ostoba, hivatalnokmentalitású
iskolaigazgatók és művelődési osztályok ellen. A tömegben lévő
pedagógusok ernyőik alá bújva figyelik, a szürkületben is látszik
arcukon a meglepettség, hisz nem ilyen szavakhoz szoktak eddig.
„Merjetek bátrak lenni, merjetek nem félni, merjetek forradalmat
csinálni az iskoláitokban, különben ez az egész, amit elkezdtünk,
langyos népünnepéllyé, vidámkodó majálissá válik” – mondja. A tömeg egy
része a szakadó eső miatt szavai alatt lassan elhagyja a teret. Beke
Kata kissé csalódottan néz a tér felé, majd erőteljes kézmozdulattal
félrelöki a fölé tartott ernyőt, s az esőben tovább beszél, mire
mondandója végére ér, csurom vizes lesz az arca, a haja, a kabátja.
Csapzott Jeanne d’Arc – mondom magamban – akit majd hamarosan nem fognak
szeretni az övéi.

Jelképes ez a
történet, előrevetíti a politikus, az államtitkár, a képviselő Beke Kata
nem sokkal későbbi konfliktusát saját pártjával, a hatalommal, a
hivatallal. Ő forradalmat, radikális változást akart mindenütt, s főleg
őszinte, tiszta emberi viszonyokat, egyenes beszédet. Ehelyett kénytelen
volt szembesülni a politika mindennapi gyakorlatának szükségszerű
kompromisszumaival, praktikáival. Ezt a csalódottságot, fájdalmas
életérzést írta meg a Jézusmária, győztünk című könyvében, miután minden
politikai, hivatali funkciójától megvált.

A szenvedélyes élet és gondolkodás nemcsak lelkileg,
de testileg is megviselte, szívbetegséggel küzdve élte utolsó közel
másfél évtizedét. Sokat olvasott, s ő, az önmagát forradalmárnak szánó
Jeanne d’Arc, a máglya helyett végül is szívszanatóriumokban
pihent.

Egy véletlen, röpke
találkozásunkkor arról beszélt, hogy azokat a hősöket keresi az olvasott
művekben, akik lázadóként is teljes életet tudnak
élni.

Úgy hitte, neki ez nem
sikerült volna, pedig tévedett.

Azon kevesek közé tartozott, akik nem kötöttek
kompromisszumokat semmivel és senkivel. Éppen ettől volt teljes az
élete.

Schüttler
Tamás

Figyelem: A
szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és
nem a TTE álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.